Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-24 / 96. szám
1C66. április va'ámap NÖGRÄD 7 II, Észak-Magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállítás A kiállítás látogatottságára jellemző, hogy megnyitása óta hetenként körülbelül ezer — összesen háromezer — látogatót vonzott. Egyik ismételten hangoztatott örömünk tehát a művészet és a közönség egymásra találása. (Ennek másfajta, de ugyancsak konkrét jelei egyébként a társadalmi szervek, a termelő közösségek díjai is, melyek többirányú tájékozódásra serkentik az ebben az országrészben élő, alkotó művészt.) Mit talál ezúttal a közönség? Azok, akik benne élnek lépzőművészeti életünkben — vagy legalább kívülállóként figyelnek a szakma rezonszági művészet összevetését az ország képzőművészetével, de könnyebb ezáltal a tájrfez művészeinek dolga is, mert seregszemléiket be tudják kapcsolni az ország művészetének vérkeringésébe. Éppen ezt gátolja viszont az a tény, hogy a zsűri nem volt következetes, amikor a képzőművészeti seregszemle jellemzőjéről, a magas esztétikai igényességről volt szó, mely az alkotók munkáin keresztül nemcsak az egyes művészi irányzatokat vonultatja fel, hanem a mindennapok gondjaiba, valóság és művészet kölcsönhatásába is bepillantást enged. S az alkotásokon keresztül ugyanakkor Czinke Ferenc: Halottsiratás (Afrika), rézkarc zenéseire — számoltak azzal, hogy az összegező kiállítások (ez a mostani is) az önmagukban rejlő törvény- szerűség folytán kevésbé hozzák azt a színvonal-meglepetést, mint mondjuk, az egyéni kiállítások egyike-másika. Nem is hozhatják, mert ösz- szegező feladatuk más szerepkörre predesztinálja őket. A salgótarjáni II. Észak- Magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállításon három megye (Borsod, Heves, Nógrádi képzőművészetének csaknem minden iránya képviselve van. Amennyire jó ez, majdnem annyira rossz is. Az előzsürizés alapján kiválogatott művek általában jó színvonalúak. A jelenlegi bemutatón nem kevés alkotást ledezünk fel a tizedik nemzeti kiállítás, a miskolci grafikai biennálé javából s ez megkönnyíti — megköny- nyítheti — az észak-magyarérzékelteti az egyes művészek szakmai és alkotó felkészültségét, valamint műhelygondjait is. Ebből a következetlenségből adódik, hogy a tárlat összképe igen heterogén, esetenként szakköri szintű „művek” váltogatják egymást országos tárlatokat is megjárt rangos alkotásokkal. (Előbbiekre példa Kátai Mihály, Szatmári Béla, Keller Lívia, stb.) Milyen a kiállítás alaphangja? Általában dominál a realista ábrázolási mód. A hagyománytisztelő néző számára a művészetnek ez a felfogása kétségkívül szimpatikus, hiszen az alkotás rejtvényszerű megfejtésének nenézsége helyett a művek a mondanivaló közvetlenségével hatnak rá. Más kérdés, hogy az általában klasszikus felfogást tükröző alkotások mennyiben és milyen gondolati mélységgel fejezik ki kolványi Ödön: Kohász, olaj rank problémáit. A korszerűség ugyanis aligha épülhet a sokszor kétes értékű formai megoldások kizárólagosságára. Elsősorban a tartalom, a mondanivaló lényege, mélysége lehet e téren döntő, amely meghatározza egyben az adekvát formát is. Már az 1965-i kiállításon Is nagy helyet foglalt el a festményanyag. Most mintha tartalmilag-formailag hangsúlyosabb lenne. Az összkép a felületes szemlélő számára elevennek, vidámnak tűnhet, az elemző szemlélődés azonban a bizonytalanságokat is feltárja. Az alkotás nagy része szakmailag kiművelt, az eszközök megválasztásában mértéktartó, a társadalmi mondanivaló dolgában azonban i órészt belefeledkezik a „hagyományokba”. lényegében nemegyszer távol marad attól az igénytől, hogy részt vállaljon a korunk égető problémáiról folyó párbeszédben. A tartalmi szempontból felmerülő hagyománytiszteletnek ez az értelmezése, a gondolatiságnak ez a leegyszerűsödése, azt hisszük, kevésbé erősíti a szocialista művészetet. (A szocialista művészetnek arra az igényére gondolunk, amely a látványos, kiművelt felületiség helyett inkább a társadalmi valóság láttatását követeli meg.) Jó példa erre Czinke Ferenc Mementó-ja, melynek egyik erénye éppen az egyértelmű politikai hitvallás. A Memento Czinke Ferenc művészetében az újabb kísérletek közé tartozik. Az irodalmi (politikai!) fogan tatású, illetve ihletésű témát alkotás közben a grafikai gondolkodásra is jócskán támaszkodva novellisztikusan dolgozta fel a művész. A problémafelvetést jónak érezzük, az adott válasz megoldásában, felfogásában modern. A maga elé tűzött feladatot, hogy tudniillik emléket állítson az eszméért életüket áldozó kommunista mártíroknak, képileg összefogottan oldja meg élve az el-, illetve összevonás eszközeivel. A kompozíció helyes arányérzékkel szerkesztett, talán a színeit nem érezzük eléggé megnyugtatónak. (Pontosabban, a háttér színezését, bár az alkalmazott színek elfogadhatóak). Ami a mondanivalót illeti, e sorok írója örült, hogy a kép előtt nem érezte az „illendő” meghatottságot, viszont elgondolkoztatta az a véglegesség, amelyet a megfogalmazás su- gallt. Mintha a mártírokkal együtt kicsit az eszmét is megölték volna. Mintha ez után a pont után már nem következne mondat. A festészeti anyagban ko rülbelül fele-fele arányban oszlik meg az emberábrázolás és a tárgyi világ (tájkép, csendélet, stb.) megjelenítése A kiállító művészeket intenziven foglalkoztatja a munka-ábrázolás. Kérdés: a látható munkaábrázolások menynyiben fejezik ki a munkát? Több párhuzam kínálkozhat a tárlat stiláris sokféleségénél? bizonyítására is. Mustó János három képpei szerepel a kiállításon. (Bá- rvászfiatalok, Üvegtörő munkálok, Két öregasszony.) Utóbbi nem egységes kompozíció. a realisztikus és absztrakt ábrázolás keveredik benne. Kevésnek érezzük a mondanivalót is. A másik kettő 'ói épített kép (az Üvegtörő munkások szerkesztésében érzünk bizonytalanságot), a felületek jól megmunkáltak 'ekoratív hatást keltenek. A roblémánk az, kifejeznek-e ^magukon kívül még valamit a figurák? Ha nem, feledteti-e ezt hosszabb ideig ’sak a színek harsogása? A magyar festészet hagyó nánvosabb nyelvén dolgozik Pataki József (Béke I., II.. Háború I., II.), Iványi fődön (Bányász, Esti Tarján, Kohász, stb). Lóránt János (Gyár, Nógrádi táj stb)., Seres János (Anya gyermekevei, Csendélet), Vati Józseí (Anya, Halászok), Kristóf Cecília (Alvó, Csendélet I, II.). és még többen. Pataki József jó minőséget jelentő tartalmi-formai egységet képvisel. Kevés színnel, eszközzel dolgozik, az alkotáson belül létrehozott szerves egységgé, akar hatni. A dolgokat néni önmagukért és önmagukat kifejezendő festi, hiszen a dolgok nem biztos, hogy azonosak önmaguk kifejezéseivel Egyik képén (Háború) három síró asszonyt látunk. Az elbeszélő kép erejét fokozza, hogy nem egy adott pillanatot ábrázol, hanem folyamatos történést örökít meg. A négy háborús év sűrített drámája a kép jobboldalából indul, s a másik oldalon csúcsosodik ki. Iványi Ödön munkáit a józan, esetenként konvencionális (Kohász) szemléletmód jellemzi. Sötétben tartott Esti Tarján című kompozíciója atmoszférikus, lírai- Ságot sugall. Erősödő biztonságérzetről vallanak Lóránt János alkotásai. A fiatal művészt az érlelődő tartalmiformai egység jellemzi. A képek alkotójuk tárgyilagos, józan szemléletét rokonszenves őszinteségét, fejezik ki meggyőzően. Nógrádi tája barnával, feketével, stb. fogalmazott, konkrétan összefogott kompozíció. Művészileg nagyon őszinte Gyár című kis méretű kompozíciója is. Seres János Anya gyermekével című képét a tőle megszokott érzékeny fogalmazás emeli ki a tárlat „madonnáinak” sorából. Vati József Halászok című kompozíciója túlságosan is emlékeztet a múlt évi kiállításon látott Jégvágók-hoz. Érzésünk szerint, ez sem egészen befejezett alkotás. Szerkezetében, színeiben jó. A tárlat legproblematikusabb törekvései közé tartoznak változatlanul Ficzere László kubisztikusan fogalmazott alkotásai. (Falu, Fekete Szinva). Ügy véljük, a szögletes formák, síkok külsőségek maradnak, a képépítés nem indokolja a stílust. A külső forma, a szerkezet üres, hangsúlyozása öncélú, mert kevés mögötte a tartalom. Tóth Imre festészetében is hangsúlyt kap az efféle képápítés (Kovácsok, Seres János: Anya gyermekével, olaj Tél), de ő esetenként lírával, hangulattal oldja, illetve teszi elfogadhatóvá a formát. A Tél intimitása például az ember jelenlétét feltételezi, ezáltal válik rokonszenvessé. Szándékosan szóltunk ezúttal hosszabban a festészeti anyagról, ez nem jelenti azonban azt, mintha a grafika kevesebb figyelmet érdemelne. Indokolt, hogy e cikken belül viszonylag rövidebben szólunk róla, egyrészt azért, mert a kiállított lapok egy része (Czinke Ferenc, Lóránt János) már megjárta a miskolci biennálét, illetve a tizedik nemzeti tárlatot, így a közvélemény már ismerheti őket. Másrészt, a grafika szemléletben és mű- vességben e tárlaton egységesebb, mint a festészet, könnyebben áttekinthető. (Itt említjük meg, hiányoljuk Fe- ledy Gyula 'távolmaradását a tárlatról.) A bemutatott grafikai anyagra általában jellemző a művészek kitűnő szakmai fel- készültsége. A technikai tudás fölött érzett örömünket azonban esetenként rontja a gondolatiságtól az őszinte egyéni gondolat hiányától való félelem. Czinke Ferenc Édesanyám ikonja, s A csend című lapjaival nem először találkozik a tárlatlátogató. Mindkét lap az országos tárlatokat is megjárta. Halottsiratás (Afrika) című rézkarca jól fogalmazott, figyelmet érdemlő alkotás. Illusztrációi letisztultak, eleven tiltakozásnak tűnnek az emberi szenvedés, az erőszak világa ellen. Édesanyám ikonja című lapja bensőséges emlékezésből fogant. Lóránt János illusztrációi és linója (Illusztráció Faulkner Sírgyalázók és Móricz Zsigmond Boldog ember című műveihez, stb.) fogalmazásuk tisztaságával, az eszközök józan kezelésével lepnek meg. Earczi Pál és Lenkey Zoltán lapjai könnyedek, harmonikusak, élményt jelentenek. Barczi rajzosabb, hangsúlyozottabban szerkeszt, Lenkey nagyobb utat enged a képzeletnek. Mindkettőnél érzünk Kondor-hatást, ez azonban viszonylag ritkán válik zavaróvá. A tárlaton kevésbé hangsúlyosan jelentkezik a szobrászat. De idén már faliszőnyeg is szerepel a kiállításon, ami hozzászoktatja a közönséget a nagyobb műfaji változatossághoz. Nagy Gy. Margit gobelinje ízléses, művészileg hiteles alkotások. Tóth Elemér Mustó János: Üvegtéré m un Kason, olaj
