Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-13 / 61. szám

1966. március 13. vasárnap NÖGRAD Q VÁRNÁI ZSENI Csendes éj..» A csendes éjben anyámra gondolok, szívemben most az 6 szíve dobog. Szegény özvegy volt, sokat szenvedett, nem volt egyebe csak a szeretet, szájától vont meg minden falatot, és, ha mi ettünk, ő is jóllakott. Játékot venni nem tudott nekünk, Varrással kereste a kenyerünk, ő mesterkélt ünnepre szép babát, levágta hozzá dús hajfonatát, gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki, hullottak rá könnyének gyöngyei. Láttam a föld sok, szép kirakatát, de nem találtam hasonló babát, oly tündérszépet, olyan kedveset, nem ért más hozzá csak a szeretet... a szeme kék, a haja barna volt, s a kóc mögött picinyké szív dobolt. Anyám elment, nem érte meg szegény, hogy a világ forduljon tengelyén, pedig, hogy várta, várta mivelünk, hogy nekünk is virradjon ünnepünk ... ó, most, ha élne vehetnék már neki cipőt, ruhát, s nem kéne küzdeni. ó emberek, míg él anyánk nagyon szeressük öt, mert elmegy egy napon, és visszasírni többé nem lehet az elmulasztott jó szót, tetteket, a késő bánat mit sem ér neki. az élőt kell szeretni... érteni! Ma újra érzem látom, hallom őt, s csak ámulok hogy mily magasra nőtt, és újra szép, és újra fiatal, s mintha szívéből zengene a dal, amit írok e csöndes éjszakán ... Még most is adsz nekem, Anyám ... Anyám! A vizsgák előtt szabadságot kapott, de mit tehet ebben a kis faluban?... Hátizsákjába gyömöszölte tankönyveit, ke­nyeret, a teáskannáját, mahor- kát és fütyörészve a folyó felé tartott. A fenyvesnél választott helyet magának. Tüzet gyújtott. Égett fakéreg szaga terjedt el a kör­nyéken. A láng fölé akasztot­ta a teáskannát, és lehevere- dett a homokba. Könnyű, papírfigurának tű­nő kányát emelt a légáramlat mind feljebb és feljebb. Cso­bogott a víz, vadkacsák húztak el felette, valahol darvak ri- koltoztak. Kifakadt rügyek illatát lengette az enyhe szél. A teáskannában forrni kezdett a víz. „Milyen sivár lehet az éle­tük azoknak, akik állandóan irodában élnek. Hisz nem is­merik a föld e csodálatos vilá­gát!” — suhant át Viktor agyán a gondolat. Ismerősei között is akad ilyen fickó: menetrend szerint alszik, eszik, dolgozik és olykor sé­tál. Számára a liget — „egész­séggyár”, a piros alma — „táplálkozási termék”, — a friss levegő — „ózon”. Nem azért korcsolyázik, mert öröme telik benne, hanem mert „szükséges egészségének megőrzése céljából”, nem ebé­del, hanem „kalóriát visz a szervezetébe”, nem azért ol­vas, mert szereti a könyvet, hanem „kulturális színvonalát emeli”, nem új ismereteket szerez, hanem „tökéletesíti magát”, nem szórakozik, ha­nem „ésszerűen szervezi meg pihenőidejét”, nem sétál, ha­nem „hasznos, egészségügyi sétát tesz”... Számára nem létezik az ég­bolt, a folyók; a szarvasok, vadállatok taposta ösvények, napfelkelték és vaksötét éj­szakák. Ahol a helységük ha­tára végződik, ott számára az élet is befejeződik. Nem tud­ja megkülönböztetni a búzát a zabtól. Jóformán csak térkép­ről, vagy fényképről ismeri az igazi természet tájait és tilta­kozik, ha a föld termésével, borral kínálják, mintha ve­szélyeztetné a drága egészsé­gét. Ilyen ember volt apja is ... Levette a tűzről a teáskan­nát. A folyóra tekintett, s az olyan hívogatónak tűnt neki, hogy hirtelen vetkőzni kezdett. Beugrott a jeges vízbe. A hi­degtói felordított: „Ah! Oh! Uh!!" — Aztán úszott. Megdermedve rohant vissza a tűzhöz és gyorsan magára kapkodta ruháját. Pezsgő fris­seség töltötte el. Jólesően itta a forró teát. Elhatározta: egész nap így fekszik majd a parton, teát iszik, cigarettázik, olvas, a fel­hőket fogja bámulni és a madarakkal fütty-nyelven tár­salog. Ennél többre nincs szüksége! A hátizsákba nyúlt a könyv­Esztendeje, hogy meghalt az ért Hirtelen füstcsíkot vett édesanyja. Halála után három hónappal apja újból megnő­sült. Nem azért, mert megsze­retett valakit, hanem mert azt tartotta: „ez szükséges a jó anyagcseréhez”. Ennyire még senki sem bántotta meg Viktort. Nagyon hiányzott ne­ki az anyja, álmában többször észre a fák között. „Kit hozott ide az ördög?” Bosszúságá­ban még köpött is egyet. Széthajtotta a bokrokat, ki­lépett a tisztásra és meglátta Válját. A lány a tűz mellett guggolt és a nedves gallyakat fújta, hogy gyorsabban láng­ra kapjanak. Ilja Lavrov VIKTO látta őt, s helyette — mikor felébredt — egy egészen fiatal, gyakran piruló nő jelent meg. Szőke, arca kedves, telt... Zavart tehetetlenség látszott a mostoháján, valahányszor ta­lálkoztak. Egyidősek voltak. A fiatalasszony legfőbb dolga: a férjéről való gondoskodás. Viktor még sajnálta is őt: „Te szegény, micsoda meggondo­latlanság! Mit keresel itt? Cseléd lett belőled”. Válja az avar zörgésére megfordult. Arcát hamu bo­rította — az orra pedig csu­pa korom. — Mit keresel itt? — kérdez­te Viktor. Válja felállt. — Nagyon udvarias vagy. És te? A fiú meglátta a lány tan­könyvét, a hangyaboly kellős közepén. A kis állatkák már — Tán megvásároltad ezt a környéket? Válja ajka pillanatok alatt vérpirossá vált, mint a magas- lázú betegé. Mindig ilyen lett, ha megsértették, vagy haragu­dott. — Mit akarsz? — kérdezte mérgesen, —A zöld csenden kívül sem­mit. — A csend fehér, a zajt ne­vezik zöldnek. Ideje lenne már megtanulni. Viktor szigorú pillantást ve­tett rá és otthagyta őt. Homo­kot szórt a tűzre, mindent be­rámolt a hátizsákba és elin­dult a part mentén, zörögve tört utat magának az összenőtt bokrok között. Csendes, kényelmes helyecs- két talált Jobb mint az előbbi: a folyómeder száraz, meleg ho­mokja fölé a partról dús fűz­faágak hajoltak. Alig dobta le a hátizsákot és húzni kezdte a csizmáját, amikor a kis domb mögül a feléje közeledő Válját pillan­totta meg. — Elhatároztad, hogy kö­vetsz engem? Vagy mi az ördög? — kiáltott Viktor, fél­lábon ugrálva. Válja zavarba jött- és elpi­rult: — Csupán az hiányzik ne­kem ... Előled menekültem! — Jól elmenekültél. Ponto­san a nyomomba. — Ostoba! Majd utánad fu­tok! — mondta Válja és is­mét vérpirossá vált az ajka. Szaporázta lépteit, majd fu­tásnak eredt. — Én csakis egyedül sze­retek a folyónál! — kiáltott a csaknem teljesen ellepték. _ ___ . . , ,,, , — De hisz szétrágják! Ma- vissza, s 'nemsokára eltűnt A mostoha egyszer élénk golásra nem tudtál más helyet kis domb mögött. narancssarga színű ruhát vett választani? Fordította Szénás! Mária fel. Az édesanyja csak nagyon meleg napokon hordta ezt, s * Részlet a szerző „A meg igézett lány” című regényé- fiatalnak és tündöklőnek lát- bői (Molodaja Gvardija, Moszkva, 1965.). szott benne. Most meg a mos­toha bitorolja. összeszorult Viktor szíve. Rögtön elkérte iratait a technikumból, az anyja fényképeit bepakolta egy bőröndbe és elutazott nagynéniéhez, a szovhozba. Apjának írt néhány sort: „Tedd jobbá az anyagcserédet, Tata! Azt javaslom, hogy a tejedbe jódot csepegtess — nagyon hasznos a szívnek”. Mindez eszébe jutott Viktor­nak a tűznél, de mindjárt ki­verte fejéből a kellemetlen emlékeket. „Semmi sem kell tőletek. Értitek?” András Ida Fél kosár riss CSENDES VOLT A REG­GEL. Litou, az észak-vietnami kis falu sűrű párában fürdőit. Esőt vártak, kiadós esőt, amely felszakitja a felhőt, földbenyomja a fullasztó kö­döt. A pára nehezedett, gomo­lyogva terült az apró házakra, a mezőre, erdőre. Táj asszony csendesen ra­kosgatott a nádtornácon. Ar­ca olyan volt, mintha testé­nek minden ránca előbújva fiatal korából ide gyűlt volna találkozóra, hogy végre szaba­don mutogassa már magát. Csak mélyek voltak már és erősek, a szeme körül sötét pásztákba fonódtak. Keskeny szája keményre rándulva nya­ltán is megfeszítette az izmot. Fehér gyapotból szőtt blúz, kutyatinta bogyóval házilag festett szoknya úgy lengett so­vány testén, mintha nem is rá szabták volna. Lábának uj­jal szétlapultak az agyag ta- pasztáson. Sárga, sűrűn font fűzkosarat tett a tornác szé­lére, melléje egy másikat, ki­sebbet, meg két vászonlepe- döt rázott ki erősen, hogy a por elszálljon belőlük, meg figyelmeztetés is volt ez az induláshoz. A lépcsőről ugyanolyan sur­rogó léptekkel mint ő, csatla­kozott hozzá a ház fiatalasszo­nya Taj Sze, a menye. Kezé­ben parányi csésze, abból sze­degette lassgn, szemenként a vízbenfött rizst. Kevés volt az egész, alig két kanállal, de igen komótosan ette már fél­órája, hogy jól lakjon vele. Pompás fekete haja kényesen simult végig hátán dús fonat­ban. Nagy fekete szeme vá­rakozón. furcsa kívánságtól nyílt nagyra. Riadalommal, megadással a mélyén. Riada­lommal az út miatt, s meg­adással, hogy mennie kell. Fe­hér blúz volt rajta is, meg fekete szoknya, csak az övének a nyaka hegyesen kivágott, ott volt a csúcsa, ahol mellének domborulata egybeforrt. Szok­nyája sem verte sarkát, kes­keny lábikrája kivillant alóla. Nem szólt ő sem. Fogta a két kosarat, fél kéz­zel vállára emelte, s mintha vizeskorsót vinne, úgy haladt vele. Nesztelenül, alig ész­revehetően, ringó járással. Táj asszony után. Mentek. Sokáig. Ki a faluból a határba. Az erdő felé kes­keny szalagokba futó földre, ahová a természet meghozta az aratást, de ezek a furcsa égi madarak tüzet szórtak rá­juk. Cirok, csikkandzsi, ten­geri, meg a nagyszemű fehér rizs óriási területeken szénné égve, pörkölten kipattanva a hőtől, letarolva feküdt. A szép kövér termésnek vége. Gyűj­teni belőle egy kévét sem le­het. Csak azt, ami vetéskor a bozótba hullt, árokmélyére, barázda szélére. Amit máskor otthagytak, hogy a mező apró lakóinak is jusson valami. Azt szedték most össze szálanként és szemenként a harc szüne­tében, mert csak az maradt meg a védettebb helyeken a lángoktól. Egészen fölmentek az erdő­ig. Gondolták: a macskatövis, meg a bambusz közé bújt tö­vekről talán tele lesz a két kosár. S ügyesen beosztva, egy marékkai egy napra, sokáig eltart majd. Az öreg Táj asszony gyor­san kapkodta, kereste a so­vány kalászt, görnyedt dere­kát ki nem igazította volna egy pillanatra sem. Táj Sze majd minden szem után nyújtózkodott, szomorú merengéssel nézte az üszkös tájat. Keze lassan mozgott, mintha neki nem is volna ér­deke ez a furcsa aratás, mint­ha neki nem is kellene ennie naponta, mintha csak azért jött volna ide, mert anyósa, ez a sovány asszony így akar­ta. Jó idő múlt el. A kosarak­ban lassan szaporodott a szem. A pára sűrűsödött, már majd megpattant a 'felhő. Táj asz- szony idegesen, még gyorsab­ban tépte a kalászt, repedezett ujjaival gereblyézte össze a földön a kihullt szemeket. A siska, a tövis furcsa karcolást húzott kezére, sőt még az ar­cára is. Félt Táj asszony az esőtől, félt, hogy még ezt a kevéskét is elmossa, amit ösz- szeszedhetnének. ha sietnek. Az erdő széléről furcsa nesz érkezett hozzájuk. Az öregasz- szony nem vette észre, de Táj Sze mohón figyelt. Hallotta a száraz fű és a gallyak halk. reccsenését, a föld súrlódását. Hallotta, hogy közeledik va­lami, vagy valaki. Keze meg­állt, nem nyúlt többé kalász­ért, reszketés fogta el Várt. Nem sokára a hátamögött az ág is mozdult. Egy furcsa bo­zót bújt elő. Fű meg levél, sás meg kalász tákolmányból volt a koronája. Mozdult és pisszentett alig hallhatón. In­tett Táj Sze-nek, hogy ne szól­jon, s kérőn mutatott kosará­ra. TÁJ SZE ÖRÜLT IS, félt is. Kérdezni szerette volna: honnan jött, hová való, mon­dani neki, hogy beszéljen csak nyugodtan, nincs itt rajtuk kívül senki, két napja nem látták az idegen légiósokat. Mondja el: ismeri-e Táj Vang- Kit, látta-e, mi van Vele? Har­col ő is az erdőben, felkelő. Talán itt, vagy ki tudja? Mondjon róla valamit, mert az az ő ura, ennek az öreg­asszonynak a fia. A katona megértette Táj Sze sóvárgó tekintetéből a várako­zást, de nem szólt, csak muto- . gatott a kosárra és kúszott kö­zelebb. Ezt már az öreg Táj asszony is észrevette. Riadtan egyenesedett fel, körbe nézte a vidéket, mind a két kosarat felkapta, erősen szorítva magához, hogy a fo­nás, meg a keze is reccsent bele. Arca megrándult, eltor­zult, kegyetlen félelem telepe­dett szemébe. Nem kiáltott, némán hátrált, markoló tal­pával kapaszkodott a földbe, ahogy a katona közeledett. Látszott mozdulatán, már futna, mentené magát, mente­né kosarát, kiabálna is, az­tán szörnyen elrestelkedett. Megállt. Nem lépett többé egyet sem. Bevárta a katonát. Nézte, hosszan nézte a sovány, kormos arcot, megértette az esengő tekintetet. Azt sem várta meg, hogy az szóljon, tudta 6 már jól, mit akar ez az ember és neki mit kell ten­nie. Csendesen oda adta neki mind a két kosarat. ÜRESEN INDULTAK HA­ZA. Lassan, komótosan halad­tak befelé a faluba, pedig fél­úton már elkapta őket az eső. Táj asszony ment elől, vé­kony dongájára rátapadt a vi­zes ruha. Taj Sze a nyomába lépett mindenütt, áztatta ar­cát, tartotta a felhőnek, hogy paskolja, paskolja kedvére, s az apró cseppek leperegve ró­la blúzának hegyes kivágásá­nál gyűljenek egybe, vékony hűs érként fussanak végig forró testén. Hegyközség Tóth Imre rézkarca MAKSZIM RILSZKIJ Lányok a szőlőhegyen Fésült füzekről dalolnak a lányok — a dalokban nem hervad el a fűz! — s a borostyán-parázsú fürtöket szüretelik. A sikoltó egek révületén darvak nyilallnak át, s vissza ja jdulják a lányok dalát; köröznek fenn; — sajnálják a füzest? Az ősz aranyán átrozsdáll a bánat? s a szívben kelt édes nosztalgiákat... A lányok dala csókokért tüzes .,. Szőlőhegyek arany foglalatában a büszke Kijev opál ékszere ég. Ember lehellt szelíden itt e tájra, s életre kelt az ihletett vidék: kitárulnak egei — s most csodálja teremtőjét, ki lányos venyigék karja közt lépked és mindent megáldva kijelöli rügyek, fürtök helyét. ... Dalolnak a leányok és velük dalol az álmodó táj mindenütt; még a vincellér is, az ősz hajú. számolt szavú, dologban szigorú, dúdol, s mély zümmje, mint a tambura kíséri a dalt fény-útjaira. Dalolnak, hogy a dalok sudarára fusson munkájuk lenge lugasa, s hogy arany Október dús asztalára láng-bor kerüljön s szőlők parazsa. (Radó György fordítása^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents