Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-20 / 67. szám
I960 március 20., Vfisámafi NÖGR A D o Suha Andor Pászka, kakukkfű, vajas kenyér ! ,/Házaik JANOSSY FERENC: FÉRFI-PORTRÉ VÉSZI ENDRE WiViß/ß« tavasz Hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap, mint egy nagy söntésben a rézcsapok, nem is a napfény, s kedvünk ragyog, nem is a napfény, s nem künn — odabent, vérpiros félhomály, kiált a -csend. szűk lett az utca s mint gallér — szorít, szertcgurulnak a gyerekkocsik, összefogóznak a fiatal fák, fényes a folyó mint ezüst csapágy: hirtelen tavasz ez, váratlanabb, mint hogyha éjszaka kelne a nap. Februári májas februári fényes Itt vagy tenyeremben kalimpál szíved, én vagyok kezedben én szivem kalimpál februári május februári fényes aranykard a ködben! S zülői értekezletre hívtak. Kissé elkéstem- Lihegve nyitottam az osztályba. A padok tömve szülőkkel. Az első padban, nekem úgy tűnt, Schweiger Lall ül. Igaz, egy kissé megöregedett, orrára pápaszem került, rövid nadrág helyett hosszút hord. De azért pont olyan. S hogy pont olyan, ez akkor jutott eszembe, amikor a tanítónő beszámolója után hosszú karja a magasba lendült és elsőként kért szót, amit meg is kapott. Aztán rögtön fölajánlott 20 forintot a gyermeknapra- Ez viszont ellentmondott Schweigemek, annak a Schweigemek, aki,.. Elkésve, lihegve nyitottam az osztályba. A padok tömve nebulókkal. Az ötven körüli tekintélyes férfi háttal az osztálynak, az ablaknál áll. Az eső szomorúan kopog az ablakon, kis csatornákban folydogál a párkányon. A tábla sötét békességben bámul az osztályra. Lépteimre a férfi megfordul. — Jóska bá’*.. — Jól van fiam, Ülj le a fenekedre: nem késtél még. — Igenis, tanár úr kérem. Negyed tízkor az udvaron sorakozik az osztály. Parancsnoki sípszó visít az udvaron. Elindulunk. Az eső a nyakunkba hull és ez olyan izgalmas. — A hazának edzett fiatalokra van szüksége! — ezt Jóska bá’ osztályfőnökünk és parancsnokunk mondja, a mind sűrűbben hulló esőre célozva. „Fiúk fel a fejjel.. ■" „...A Lomnic és a Hargit- ta..." A Mátrába megyünk, gyalog. Gyöngyöstől hét kilométer Mátrafüred- Hét kilométer gyalog esőben, az országúton. De az idő velünk van, félúton kisüt a nap. Jóska bá’-n cserkészing van és most a napsugárban úgy tötte be képzeletét, hanem annak hite, hogy Erzsébet övé lenne, ha ő akarná?... Lehetséges. Talán, ha Erzsébet ma felmegy hozzá, négyesztendős barátságukat nem emészti el a mindkettőjükben féken tartott szenvedély lángja. Vagy talán mégis? Hiszen ő most már akarja, s ezentúl százszor inkább, mint eddig. Igen, miért is hazudna önmagának, mint tette éveken át, amikor a megközelíthetetlen lánynak, csak kitartó és sorozatos manőverrel, türelmes és fárasztó bújócskákkal juthatott közelébe... Es miért csinálta azután is, amikor Erzsébet már a nyíltabb szerepváltást is megengedte volna? Miért hagyta meg benne azt a hazug hitet, hogy ö különb ember, mint a többi, s miért éppen ezzel akart imponálni a lánynak? Péter ennyire őszintén még sohasem gondolkozott el különös viszonyukon. Egyszer ugyan barátjával beszélgetve szóba került kapcsolatuk, ő azonban, talán éppen a nagylelkűség szerepében tetszelegve, kitért az egyenes válasz elöl. — Nem szeretek komplikációkat okozni — felelte választékos modorában.. Péter, lényegében nem hazudott. Pasz- szivitása eredendő szemléletében gyökeredzett. Ez a belső önmérséklet óvta meg eddig a kudarcoktól, a nyílt csatavesztésektől, s ez az olykor sóvárogva elképzelt titkos örömöktől is. Emiatt kellett lemondania, szinte már az első pillanatban, a férfiak által körüludvarolt Erzsébetről, mígnem a lány tegnapelőtt, váratlanul felkínálta magát. Nem tudni, azért-e, hogy egy friss csalódásért nála keressen vígasztalódást, vagy csak azért, mert így akarta megköszönni a férfinak a számára nyújtott, kíméletes szavakat. Mindegy, mi volt az oka. ö elfogadta a felajánlkozást, amely az első pilla natban nagyobb megdöbbenést okozott neki, mint örömet. Mára már elmúlt kezdeti szorongása is, már nem féltette a gyors megvalósulástól gondosan ápolt illúzióit. A húszévesek büszkeségével gondolt a mai találkozóra, amely többet jelentett számára mint egy ígéretes kalandot. Péter a mai pás- rá n gátlásainak utolsó akadálymi lépte volna át A lány azonban pillanatok alatt kiábrándítottá, összedőlt a színes, fél- ve-lopva épített kártyavár ... No persze !| „ , . —------ I Most eppen a másik r andevút beszéli meg — gondolta, mivel a lány kissé gyors, izgatott „igen”-jeiből nem tudott másra következtetni. Végtelen dühöt és megalázottságot érzett és vágyat, hogy a sérelmet megtorolja. Erzsébet befejezte a beszélgetést. Kedvesen félredöntötte o fejét, s várakozóan nézett a férfira. Az nem mozdult. Zsebredu- gott kézzel figyelte a lány ügyetlenül kifestett száját, szépmetszésü mandulaszem zit, finoman meg-megremegő orreimpáját. Aztán, mintha egy régi-régi adósságot törlesztene vele, kitört: — Pofont érdemelnél, te dög! Erzsébet arcáról eltűnt a mosoly. El- fehéredett. — Megőrültél... — suttogta. — Igen, megőrültem — mondta a férfi és előrelépett. — Megőrültem, mert hazug vagy, mert aljas vagy, mert céda vagy! A lány szemét elfutotta a könny. Minden erejére szüksége volt, hogy remegő lábakkal elérje az ajtót. Talán nem is akarattal, félrelökte az útjában álló férfit, aki egy pillanatra megtántorodott. A következő pillanatban azonban elkapta a menekülő lány vállát. — Itt maradsz! — lihegte elboruló agygyaL Erzsébet a hirtelen lefékezett lendülettől a falnak penderült. Arcán már nyoma sem volt az iménti rémületnek. Szeme villámlott. — Mit akarsz tőlem?... — Tudod ... — nyögte nyomorultan a férfi de karja továbbra is görcsösen szorította Erzsébet vállát. — Engedj utamra! Nem érted?!... Nem tartozom hozzád! Péter előtt elsötétült [ a vMg '. eze magasba lendült és lecsapott a lány irackhamvú, fehér arcára. Nem is hallotta, amint az feljajdult, csak a folyosó aj- ajának becsapódását. Tapogatódzva botorcáit íróasztalához, aztán lerogyott, mint egy csak. Kezébe temetett arca nekiütődött a hideg üveglapnak. Boldogan érezte hogri forró könnyei végigperegnek sajgó tenyerén. gőzölög átázott széles háta, mint a ló fara. Farkasmálynál pihenőt tartunk. Nekem már csak a zsíros kenyerem van meg és két zöldhagymám. A körözötteset megettem útközben. Kulacsomban kicserélem a vizet, ettől gazdagnak érzem magam. Beérünk az erdőbe. Csodálatos illatok szállnak, a madarak füttyétől megbolondulunk. A fű derékig ér, be- lehempergünk- Arcunkról, mindenünkről csurog a fű harmata. Megeszem a zsírosat is. Anyám jól bepaprikázta, lehúzom a kulacs felét. Hiszik mindenki, csámcsog az egész osztály, pedig még csak tizenegy óra. Jóska bá’ három részre szakítja csapatunkat. Nekünk a kék jelzésen kell elindulnunk. Elhagyatott keskeny erdei csapás, ha Igaz, a Rá- kóczi-forráshoz vezet Egyébként innét minden út odavezet, a harci feladat azonos, csak más utakon. Délután kettőkor érkezünk a forráshoz. Ütőerünket a hús forrás alá tartjuk- A parancsnok azt mondja, hogy együnk és ő is kicsomagol. Szarvasagancs-nyelű bicskáját bámulom. Dugóhúzó, konzervnyitó, kisolló, minden van rajta, amitől farkaskölyök-szívem majd meghasad. A kés szel a szalámiból, a hatalmas bajuszos száj bekapja a jókora darabot, csorog a nyálam, csorog mindannyiunk nyála. Iszom egy pofa vizet A tanáron kívül csak Schweiger Lali eszik. Szalvétából, szalámis fehér vajas kenyeret finom piros színű retekkel, ö az osztály eminense és strébere. Szép kövér fiú-. Apja patikus. Emeletes házuk van a főtéren. Kitűnő tanuló. Minden kérdésre ő nyújtózkodik először. Természetesen az első padban ül. Szép hosszú szárú fehér zokniban jár és habos ingben. Minden héten egyszer megverem. Csak azért, mert olyan jólesik* Apja már járt nálunk. Szegény apám félóra múlva kizavarta, és engem úgy elvert, hogy két napig állva ültem a padban. Krausz Bandi is eszik. P ászkát, vagy ahogy ő mondja, maceszt Nemrég volt náluk húsvét Kinézem a szájából. Jő szívvel tör egy darabot se íze, se bűze. Fülébe súgok, aztán csendben odamegyek Schweigerhez- Mondom neki, álljon fel, fontos közölnivalóm van számára. Kíváncsian feláll. Arcába nézek, idegesít szép tejfehér arca. Krausz Bandi a hátához térdepel. Szemünk összevillan. Schweigert átlököm rajta. Puha teste nagyot nyekken, vajas kenyere vajas részével porba hull- Sír, kiabál, felém rúgdos. A parancsnok odajön, kérdez, mi ez. — Tanár úr kérem, a Schweiger azt mondta az erdőben Krausz Bandinak, hogy ő nem ismerheti a kakukkfüvet mert zsidó. — Marhaság! — szól a tanár és nézi az osztály szemét mely kipontozva a porban fekvő vajaskenyérre bámul. Elpakolja elemózsiáját, farzsebéből nagy akkurátusán előveszi patkóbukszáját és belenéz, majd a sípjába fúj. — Sorakozó! — megnézi óráját, betájolja iránytűjét, keletnek átlózzuk az erdőt. Kis faluba érünk. Némi idő- fecsérlés után vesz az osztálynak 15 liter tejet és két frissen sült malomkeréknyi falusi cipót. A zsákmányt a korcsmába Viteti. Munkás falusi délután, egy árva lélek sincs a helyiségben. A tej elosztását a parancsnok úr rám és Krausz- ra bízza. Mindenkinek jut egy söröskorsóval. Schwei- gernek is adunk, hozzá egy nagy darab kenyeret ö köztünk a legéhesebb, a szájából vettem el a falatot. Most megnyugszik. Harap, iszik és nyög, ajkán csurog a kékesfehér tej- Krausz Bandinak és nekem csak egy félkorsóval maradt. A tanár átönti magáét a miénkbe. Krausz a marha, kér: ne szóljak a faterjának, hogy tréflit eszik. Jóska bá’ megiszik egy fél- liter rizlinget. Azt mondja, ne üljünk ingyen a korcsmában- Engem és Krauszt odahív: — Ha még egyszer ...! — mert nem tud mit mondani, mert ezt már kétszázszor mondta. Aztán az egész osztálynak mondja: — Ha még egyszer, ha legközelebb kirándulni jöttök, ne egyétek meg kora reggel az egész napit •. Mindannyian hálásak vagyunk a tapintatáért, hogy nem sértette meg szüleinket, a szegényes elemózsiáért. Az osztály önfeledten csámcsog, és newt. Schweiger is. Nagyon jól érezzük magunkat a kocsmában, tán jobban, mint az erdőben. Krausz Bandi megkínálja Jóska bá’-t macesszal- Elfogadja, a tartóból paprikát hint rá és nevetve eszi. Schweiger is kér. Krausz Bandi rámnéz. Nem érdemli meg ez a kövér malac, de.*. Igent intek, hadd egyen Schweiger is maceszt. Szürkületkor érünk a falu végére. Schweiger megadja a hangot. „Az isten arca néz le ránk” harminc fiúszoprán átveszi- Jóska bá’ brummog hozzá. A tehéncsorda elől félreállunk. A kis csordásnak nyitva szeme, szája. „Édesanyám” — kiabál, „olyan szépen da- násznak! Én is cserkésznek állok!” — Hangjából most már mást nem hallunk, a tehenek kolompszavától. E n is adtam húsz forintot- Aztán még húszat. Krausz Andor munkaszolgálatos helyett is, aki valahol a Hargittánál éhen halt és most havasigyopár és kakukkfű nyílik a sírján. Az eszmény: szabatos ábránd. * Hibáinkkal születünk; erényeinkre szert teszünk. • Csak azt vetjük meg Igazán, amit titokban szeretünk. « Nem tűröm, hogy akadályozzák terveimet, kivált amikor bizonyos vagyok benne, hogy nem fogom megvalósítani őket. « A tett embereinek vélik magukat, mert vonaton mindig a legjobb helyeket foglalják el. * A madár nem érzi, hogy megnyesik a szárnyát, de nem tud repülni többé. • Aki türelmesen végighallgatja más történetét, azért hallgatja végig, hogy azalatt előkészítse a magáét. • Ha a fuldokló imára kulcsolja kezét, vajon nem pusztul-e el? Tehát ússzon csak inkább! * Erényeinket annak köszönhetjük, hogy nincs meg a kellő erőnk arra, hogy bűneink legyenek. • Csak azért kérünk tanácsot, hogy elmondhassuk bajainkat. Aki sokat utazik, kevésre emlékezik. * Kétféle félős ember van: az, aki az ágya alá néz, s az, aki még ágya alá sem mer nézni. * Csak az igazság változik. Képzeletünk mindig ismétli önmagát • Az öregség hirtelen köszönt be, mint a havazás. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy minden fehér. • Vannak emberek. akik készségesen visszavonják, amit mondanak, mint aki visszarántja kardját ellenfele hasából. • A kalitkába zárt madár nem tadja, hogy nem tud repülni. * Az alantas lelkek csakis a többiek nemeslelkűségére számítanak. • Vannak fecsegő hallgatások. A boldog és optimista ember tőkfilkó. • Nagyon kevés embernek válik javára, ha megismerik. • A neuraszténia: embergyűlölet. Már olyan szavakat sem merünk használni többé, amelyek becsületünkre válnának. * Ha félsz a magányosságtól, ne igyekezzél igazságos lenni * Senkivel sem barátkozom, mert bizonyos vagyok benne, hogy mindenkivel össze kell majd vesznem. Jules Rcnard FALU
