Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

iflpfi február 18., vasárnap

NOG R A D

O

BICIKLIN ERKEZETT a présházhoz. Nem azért hozta magával, hogy ráüljön: hideg az ilyenkor, de jó a „himi- humi”-nak. A csomagtartóra kötötte a fejszét, a kormányra akasztotta a fűrészt és az ócska bőrtarisznyát permet- szerrel, viasszal s a metszőollóval. Kendőbe kötve kenyeret és disznósajtot hozott, zacskóban pedig magot a madaraknak.

Szeretettel nézegette körül a présházat, az ajtón sértetlen a zár, pipiskék röppentek fel a kis gádorból. Húsz év óta, hogy örökölte, önmaga tartja rendben ezt a kis házikót. Négyszáz öl háztáji szőlő tartozik hozzá, másfél holdat pedig a közösnek művel itt. Jól jár ő is, mert részt kap, jól jár a tsz is. mert télen-nyáron itt tartózkodik a tőkék között.

Mióta túllépett a hatodik tízen, egyesegyedül csak itt érzi jól magái.

A biciklit a diófához támasztotta. Leszedte a kerékpárról a szerszámokat. A bőrtáskát és az ennivalót bevitte a présházba. Nagyujjasának mindkét zsebét telerakta ma- dáreleséggel. Vadrepce ez és konkoly, meg mindenféle fűmag: a cséplőgépnél a rosta alól markolászta fel a nyáron, Kezébe vette az élesre fent fejszét, s karjára akasztotta a fűrészt.

ÖREQEMBER DÉLELÖTTJE

A tsz-tagba indult, mert ott vannak a metszeni való java fák. így szokta ezt minden télen: ami munkára alkalmas idő kínálkozik a zord hónapokban, kihasználja. így lehet csak becsülettel termöképes állapotban tartani a fákat, a tőkéket. Az öreg szilvafánál kezdte. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa: mit kell itt csinálnia. Nekiakasztotta a fűrészt a még zöldhéjú nagy fa ágának. A nedves fában akadozva haladt a fűrész, megtisztult és átmelegedett a rozsda-pettyes acéllap, míg a vastag gally a földre hullott. Féltenyérnyi nagyságú nyersfa-illatú sebhely maradt a fa törzsén.

Egyik gally a másik után került a fűrész alá. A már megmetszett fák messzire villogtatták friss sebeiket. A finom illatozó fürészpor a fához csalta a futómadarakat. Jöttek a nyúrgalábú feketerigók, s rajban érkeztek az ugráló verebek, odagurultak a pipiskék. S a madarak nemcsak a fűrészport találták a fák alatt, de az olajtól duzzadó vadrepcét, az édes-keserű konkoly magvakat, a muhart, s minden mást, ami az öregember zsebében volt.

Ezért mentek az öreg után fától fáig. Ö pedig a fatörzshöz támaszkodott, ha elfáradt, és miközben zsebkendővel törölgette homlokáról a verítéket, a madarakat figyelte, amint bohókásan kedves kis fejüket fel-feltartva feléje nézegettek.

Délnyugat felől felhők tódultak a gyenge-fényű nap elé. a szél maróbb lett, s apró daráé hó kezdett hullani az öreg vállára, kucsmájára, s madarak tollára. De egyideig nem tágítottak: sem a madarak, sem 0. Csak amikor sűrűn hullt a dara, s szemébe kavarta a szél, hagyta abba a munkát. Amint kinyitotta a présház ajtaját, az éles szél belevágott a házikóba, megkavarta az áporodott hagyma, fonnyadt gyümölcs, csiráé krumpli és savanyú bor szagát. A sarokból száraz gallyat, morzsolt csutkát rakott a kis kályhába és tüzet lobbantott. Elővette a kenyeret és a disznósajtot. Szétterítette az asztalon a kendőt és falatozni kezdett. Vastag oldalú pohárba bort csurrantott.

Valahogy különösen kellemesen érezte magát. Jó volt nézni a fák között kavargó hópelyheket, hallgatni a szelet, amint sivit a nagy diófa gallyai között. Eszébe jutottak a madarak. Vajon hová húzódtak?

CSAK A VEREBEK nem tágítottak a présház pitvarából. Nekik van eszük: tudják, hogy jó az ember közelében lenni! Mert az ember nemcsak fia, de ura is a természetnek. Segít akkor is, ha egyedül van a vad, mostoha, közönyös téli ég alatt. Gyufát lobbant, tüzet gyújt otthont teremt az olyan vékonyfalú házikóban is, mint egy ilyen, kicsi öreg présház.

Nádasdi Péter

Suha Andor

V

itéz Lisztes Iván vidéki színész volt. Hogy ne sértsem a szakmát, rögtön

helyesbítek: nem színész, ripacs. Miután az ország összes gimnáziumából kibuktatták, hazament szülővárosába és jelentkezett & színház igazgatójánál. Azonnal felvették, mert a polgár- mester úr mosolyogva kérte az igazgatót, az igazgató pedig félt, ha ellentmond, megfagy a főúri mosoly, feloszlik a társulat.

Vitéz Lisztes Iván jóképű fiú volt, amilyenek akkoriban ezek a link úrifiúk voltak. Bogárfekete, laposra kefélt haját középen választotta, Men djou-ba juszt viselt, harminckét egészséges foga volt, bokáját diszkréten csattogtatta: „szervusz, Pista bátyám, kérlek.”

Időnként főszerepet is játszott, bonviván volt a zárosban nappal is- özvegy édesanyja szép kis szőlőbirtokot, házat, pincét mondhatott magáénak. Kivitte Iván a szinésznépséget, egye- nek-igyanak az éhenkórászok, lássák, milyen is egy magyar úr. Ilyenkor elmesélte megboldogult édesapja vitézi tetteit, amelyeket az első világháborúban Isonzónál hajtott végre volt. Később felöntve a garatra elmesélte saját vitézi tetteit, melyeket különböző úriasszonyok hálószobáiban éppen a napokban vitt véghez volt.

Közben kitört a második világháború, kívánsághangversenyeket rendeztek, elénekelték a Valahol Oroszországban című közkeletű dalt és az isteni Es geht alles vor- übert és aztán ennek is vége lett. Vége lett, a színház bezárta a pénztárt, az igazgató megszökött a városból. Először Iván is megijedt, de megérezte a koalíciós idők lehetőségét. Eladott néhány hektó bort, összeterelte az éhező színészeket, megnyílt a színház. Egy évig operettet

/(/i/entő mért ékkel

A

mint tudomására hozták a súlyos mulasztást, Mancsa András hivatalfőnök haladéktalanul hozzálátott a felelősség megállapításához és kiderítette, hogy két beosztottja, Péter és Pál részéről hatásköri felelőtlenség történt és hogy mindketten hajszálnyira ugyanazt a hibát követték el.

Kirívóan tisztességes ember lévén, akit háztömbszerte csak úgy emlegettek, mint az „Igazság Mancsát”, habozás nélkül úgy döntött, hogy az elkövetett mulasztás arányában, tehát egyenlő mértékkel mérve bünteti meg Pétert és Pált. Személyes utasítására a karbantartó műhely soronkívül elkészítette az egyenlő mértéket, és amint behozták a szobájába, a hivatalfőnök maga elé rendelte két megszeppent munkatársát.

Már mérni akarta őket az egyenlő mértékkel, amikor megcsörrent a telefon.

— Itt Pattantyús beszél a központból. Örömmel tudatlak, hogy kiverekedtem a beruházási keretek bővítését. További jó munkát, szervusz, öregem!

— Hálás köszönet — sóhajtott fel Mancsa, mert nagy kő esett le a szívéről. Miközben azonban helyére tette a kagylót, eszébe jutott, hogy Péter kartársat meleg szavak kíséretében éppen Pattantyús ajánlotta be a vállalathoz. Ez bizony elég kellemetlen, de hát első az igazság! Péter ugyanúgy hibás, mint Pál, gyerünk azzal az egyenlő mértékkel!

Mielőtt azonban használhatta volna az egyenlő mértéket, újból megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén egy másik központból Talabér jelentkezett, ugyancsak kedvező hírrel. Szigorú titoktartás mellett közölte, hogy őt. mármint Mancsa Andrást kitüntetésre terjesztették fel, ami némi készpénzzel is jár, és hogy ő, mármint Talabér örül, hogy elsőnek és őszintén gratulálhat, minthogy valami része neki is volt mindebben.

— Kimondhatatlanul boldog vagyok! —

»•ebegte a hivatalfőnök meghatottan, és csak egy icipicit rezzent össze, mert felrémlett előtte, hogy ezt a Talabért gyermekkori barátság fűzi Péter apjához, össze is jár a két család, micsoda pech, hogy most kell büntetnie ezt a két mihasznát.

Becsületére legyen mondva, rendíthetetlen lélekkel lépett közelebb Péterhez és Pálhoz, kezében az egyenlő mértékkel. Harmadszor is csörrent azonban a telefon. A harmadik, főközpontból Pongrácz kartárs hozta az ámuldozó Mancsa tudomására, hogy őt szemelték ki a féléves külföldi tanulmányútra. Az a Pongrácz, aki állítólag Péter mamájának első, leánykori szerelme volt és még mostanában is mindig tíz szál piros rózsát küld a születésnapjára.

— Pattantyús után Talabér, Talabér után Pongrácz! — merült el gondolataiba Mancsa. — Ilyen központ, olyan központ, amolyan központ! Ez már több mint véletlen! Ezek tudják, hogy én tudom, hogy ők. és Péter ... Hát ebből nem esznek! Győzzön az igazság. Egyformán bűnhődjék Péter és Pál!

Magasra emelve az egyenlő mértéket, megingathatatlan léptekkel közeledett az ítéletre várókhoz és elhatározta, hogyha ismét csengetne a telefon, fel sem veszi a kagylót.

A telefon néma maradt, de valahonnan, nagyon-nagyon magasról, felzengett egy csodálatos zengésű bassrus.

— Bizony, mondom néked. Mancsa András, ha kedvemre cselekszel, tárva lesznek előtted ■j mennyek kapui!

M

int villám cikázott át a hivatalfőnök agyán, hogy hiszen Péter egyik nagybácsija hittérítő volt a Tűzföldön. mártíromsá- got is szenvedett...

— Legyen meg a te akaratod! — suttogta megtörtén és az egyenlő mértéket bevágta íróasztala legalsó fiókjába.

Kürti András

IPAC

játszottak, énekeltek. Ekkor egy politikai csellel előadták az Egerek és emberek című drámát. Aztán ismét a Mágnás Miskát- A belépődíj tojás, bor, zsír, liszt volt.

Lehat meddig tart egy ilyen történelmi intermezzo? Vitéz Lisztes Iván azon kapta magát, hogy drukkol. Izgul azért, hogy az államosított színháznál megmaradják összekötő színésznek. Hogy másnap is elmondhasson a világot jelentő deszkákon léhány szót. MeghagytákA város nem tudta eltartani a színházat, eljártak por- tvázni a szomszéd megyékbe is. Iván volt köztük a legjobb dumás, ő lett a szálláscsináló. Történt, hogy Szolnokra igyekeztek, az igazgató személygépkocsijával. K.-ban komppal kellett átkelni a Tiszán. A kikötő előtt másfélkilométeres sorban álltak a parasztszekerek, emberek- Egy teljes nap veszteglés — állapította meg Lisztes. Jót húzott a bütykösből és kiszállt a kocsiból, utána a másik imposztor. A ripacs egész a partig ment, ott jó hangosan azt mondta a kollégájának:

— No, mérnök úr, mit gondol. megfelel itt ez a hely?

— Nem. főmérnök elvtárs, nem felel meg, ne ide építsük. Én Ismerem az egész Tiszát, sokkal alkalmasabb hely van innét húsz kilométerrel lejjebb. Oda kell a hidat építeni, ott masszívabb a part és ott több községet is érintene a dolog. Jólelkű emberek lakják a vidéket, áldozatkészek. A választásnál is a kormányhoz húztak, most a miniszterek is oda- kacsintgatnak.

— Ne keverjük a hídépítésbe a politikát, kedves kolléga. Az viszont figyelemre méltó, hogy ott.. A parasztok hegyezték a fülüket Volt közöttük egy bíró is a közeli faluból, az odament.

— Oszt, az urak, akarom

mondani az elvtársak, hídépítéssel foglalkoznak tán?

— Azzal bátyám. Miért kérdi?

— Hát...

— No, nincs nekünk időnk a szószaporításra. Igaza van kolléga, menjünk lejjebb.

A bíró közben susmogott az emberekkel, egy kis bátorságot gyűjtött és megint visszajött— Főmérnök elvtárs, ösz- szeszedtem ezer forintot. Pedig ennek foga van kérem, új pénz. Ezt én odaadom, tessék elfogadni tőlünk. Csak tessék adni egy írást, hogy a híd ide épül, a mi falunk közelébe.

Írást adott, s arra kérte az embereket, őket engedjék át elsőnek a komppal, léven közügyről szó, és a másik partot is meg kell tekinteniük.

Két hét múlva az igazgató Vitéz Lisztes Ivánt kirúgta a színházból, mert nem tudta állni a szavát és a hídépítést nem kezdte meg. A kisbirtok még . izzadta a pénzt nem volt nagy baj, jó kedélyesen hagyta el. Sétálgatott a főutcán, emelgette a kalapját, kurizálgatott minden asszonynak, lánynak. Bement a presszóba, a kis helyiség tele jóbaráttal, ismerőssel. Ibolyka a kasszából finoman mosolygott és rászólt a felszolgálóra: „egy

rövid duplát a művész úrnak!” A közeli asztaltól valaki megkérdezte: „mondd, Iván, igaz, hogy már nem vagy a színháznál?! A plakátokon a nevedet átragasztották, mi történt?! Iván kedvesen, enyhe fölénnyel mosolyog, megcsípi Ibolyka rózsás arcát és annyit mond:

— A János vitézben játszottam utoljára. Az utolsó előadáson véletlenül akkorát csaptam a strázsamester vállára, hogy a nézőtéren a pártemberek felhördültek, és az előadás végén azt mondták, megsértettem a munkás-paraszt szövetséget, miért ütöm én a szegényparasztokat? Mondtam nekik, hogy a strázsamester az már egy sarzsi. mégis mennem kellett- Nem kell ezeknek az igazi tehetség.

Ibolykának fénylett a szeme, a társaság röhögött. Viharfelhők gomolyogtak a kisbirtok felett. Vékonyabban csörgött a pénz, a mama mindennap kevesebbet adott. Ráfanyalodott az apróbb tol- vajlásokra is, kikutatta anyja táskáját, zsebeit, amit talált, elrakta. Ekkor a kártyához folyamodott segítségért. Eddig Is játszott mindennap, de csak szórakozásból. Ellopott anyjától ötszáz forintot aranytartaléknak, és elment a Vörös Huszárba. Ismerte a játék lélektanát. Ennyi pénzzel bankot lehet robbantani, csak ki kell várni. Várt, várt, aztán elvesztette az összes pénzt- Sokan ültek az asztalnál, de csak Báró Sanyi, a sánta maszek fényképész nyert. Arra a feleségétől ••a- gadt ez a név. Iván kiment az udvarra, felnézett a csillagos égre, aztán hirtelen nekieredt az utcának. Egy sötét ablaknál megállt és bekopogott. Borzas, ijedt asz- szonyfej hajolt ki.

Ez mindig ilyen — gondolta —, de hangosan csupán ennyit mondott: „Baronesz. Sanyi, a férje nagy balba került. Becsületbeli adósságba keveredett, a Vörös Huszárban kártyázik, felmaradt egy elvtársnak 300 forinttal, -ngem küldött magához, váltsuk ki, tudja, nem volna szerencsés, ha ebbe az ügybe a rendőrség ..

Megkapta a háromszáz forintot. visszament és leült, a még ki sem hült székre- Hajnalra visszanyerte a pénzét, reggelre elnyerte a társaság összvagyonát. A söntés már nyitva volt. Mindenkinek fizetett egy féldecit. Báró Sanyinak odaadott háromszáz forintot, és flegmán ennyit mondott:

— Vidd haza kérlek, a baronesznek, éjszaka kértem tőle kölcsön.

1956-ban rosszul szólt. Először azt mondta, hogy ez egy operettforradalom. De a második félidőben már felvette a Bocskai ruháját, címeres névkártyát nyomatott a nyomdában, dűlt betűkkel a vitézi rangot. Felment a színházba és ott is ejtett egy-két szót a kibontakozó Új, boldog jövőről. Később elvitték Kistarcsára. A harmadik héten rávett egy züllött pincért, hogy mindennap ad neki két pofont és ezért fájdalomdíjként, ad jt cigarettát- A premier nagyszerűen sikerült. Jött az őr, Iván lekent a szerencsétlen pincérnek két pofont és ráordított:

— Eszed a néphatalom tenyerét, és lógsz, te disznó!

Két hét múlva avanzsíru- zott. Bevitték az orvosi rendelőbe „nővérkének.”

Egy alkalommal a szakaszparancsnok megkérdezte az embereket, ki ért itt a vasas munkához, ki itt a vasas, mert holnap nagy építkezés kezdődik. Aki jelentkezik, dupla cigarettát, dupla menázsit kap. A ripacs kilépett a sorból.

— Milyen vasas maga? — kérdezte a parancsnok 3gy kissé gyanús hanglejtéssel

— Pesti —, kérem az NB I-es Vasas futball csapat drukkéra vagyok.

Kapott két borzalmas nagy pofont, egyedül a pincér mert kuncogni.

Nyolc hónap múlva hazajött- Vasárnap délelőtt bemerészkedett a presszóba. Milyen a kisváros? Bejön az ügyvéd, aki nemrégen szólította fel Lisztest, fizessen* mert ellenkező esetben ...

Az ügyvéd leül egy másik asztalhoz, issza a feketét, és Népszabadságot olvas. Lisztes Iván vár még egy keveset. Amikor tele a presszó, átszól az ügyvédnek:

— Olvasgatunk Lacikám, olvasgatunk?

Az ügyvéd úgy tesz, nem hallja. A ripacs dühbe gurul.

— Doktorkám, hiába olvassa maga a pártsajtót, pár. tunk központi lapját, magúról mindenki tudja, hogy Itt végzett a teológián, katolikus vagy Lacikám, bizony, velem együtt.

A keszeg kis ügyvéd nem bírta tovább, elszaladt. Csak akkor nyugodott meg, amikor három hónap múlva Vitéz Lisztes Iván újból a börtönbe került* Amolyan adósok börtöne ez. Még az édesanyja is feljelentette.

— Kérem, amíg a temp- lombai imádkoztam az úristenhez, addig ez a gazember eladta a konyhabútoromat.

Az ügyvéd részt vett a tárgyaláson, örömmel nyugtázta a két évet és újra nyugodtan itta kávéját a presz- szóban.

Radics István rajza