Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

wOflTtín ***** február tS., vasárnap P JOHN REED A „KAPITALISTA” NEDVES, KÖDÖS novem­beri éjszaka. Szürke, fényes, pasztellszínű éj, mely hihetet­lenül meglágyítja a csupasz fák körvonalait, eltűnteti az árnyak szélét és ezüstös gló­riát fon a lámpák gömbje kö­ré. A betonjárda fekete fél­drágakőnek tűnik, melyet acélszürke esővíztócsák ékíte­nek itt-ott. Észrevétlenül sze­merkélő eső tölti be a levegőt, nedves lesz az ember keze, arca, s mégis háromszor kör- bemehetsz a Washington Squ- aren anélkül, hogy összeáz­nál. Ezen az éjjelen történt, hogy William Booth Wrenn elindult valahonnan-sehová és megállt a Washington diadal­ív alatt, hogy összeszámolja a vagyonát. Már majdnem éj­fél volt. William Booth Wrenn épp most kapott segélyt, az egész hatvanöt centre rúgott Ezúttal már harmadszor szá­molta meg. Sietős és kevéssé figyelmes szemlélő azt állapította volna meg Mr. Wrennről, hogy ren­des körülmények között élő rendes fiatalember, minden bizonnyal eladó valamilyen jőlmenő rövidáru üzletben. Cipője arról árulkodott hogy frissen tisztogatták, kalapja angol posztóból készült, eső­kabátja éppen a kellő hosszú­ságú volt. Olyan férfinek lát­szott, aki ért az öltözködéshez. Dehát fontos, hogy ilyen lát­szatot keltsen az ember, ha munkát akar találni New Yorkban. A közelebbi vizsgá­lat azonban felfedte volna, hogy Wrenn gallérja gyűrött cs piszkos, és nem is az ingé­re, hanem valamiféle rongy­ra hajlik ki. A cipőtalpán két lyuk tátongott, s az angol posztókalap majd szétroállott az esőben. Miután megszámolta ..va­gyonát”, feldobott egy pénz­darabot Fej-re esett, s ezért William jobbra fordult a tér­től, s zsebében csörgette az aprópénzt. Az utca kétoldalán kemény fapadok álltak. A gyér fény­ben is észrevette a két alakot, akik két egymással átellenes pádon kuporogtak, az egyik egy eszméletlenségig részeg férfi, kényelmetlenül nekidől­ve a vas támasztékának, ame­lyet a városi hatóság szöge­zett a padokra, meggátolva a hajléktalanokat abban, hogy a pádon éjszakázzanák. A másik egy öregasszony volt. Dőlt be­lőle a whisky szaga, őszes ha­ját zöld, harmatáztatta sál fedte, s ügyetlen csomóra volt kötve az álla alatt. F,rősen csuklott, de ez nem gátolta abban, hogy részeg hangon valami pikáns kis nótát dú­doljon. William pénzcsörgeté- sének hallatára azonban hir­telen abbahagyta és rászólt: — Gyér’ idei William megállt és udvarias mozdulattal emelte meg a ka­lapját. — Parancsol asszonyom T — Gyér’ Ide, azt mondtam. WILLIAM MELLÉÜLT a padra és kíváncsian az arcá­ba bámult. Ez az arc egész elképesztően ráncos és el­nyűtt volt, fonnyadt, mint azoké az öreg takarítónőké, akiket munkaidő után hivata­lokban lát az ember. Az alsó ajka öregesen remegett. Az asszony lassan feléfordította tompa, ködös tekintetét. — Ördög vigye a lelkedet! — mondta. — Hát annyi se... hukk ... még annyi modorod sincs, hogy ne csörgesd az em­ber képibe a pénzedet? William elmosolyodott. — Dehát jóasszony — kezd­te a legjobb modorában. — Jóasszony... Ördög vi­gyen el! — mondta az öreg nő. — Ismerlek titeket, gazdag pejnahajdereket. Lefogadom, hogy egy percig se dolgoztál még a pénzért, az apád hagy­ta rád. nem igaz? Gondoltam. Ismerlek tésed. te ... — emlé­kezetében kutatott a megfele­lő szó után. — Te, kapitalista. A kellemes elégedettség ra­gyogása öntötte el William ar­cát. Beleegyezően bólintott. — Miből találta ki? — Kitalálni?! — nevetett az asszony kellemetlenül. — Az Is nagy dolog! Dolgoztam én is finom házaknál, nem hiszi? Elhiszi, hogy nekem is gazdag udvarlóim voltak, fia­tal lány koromban? Akkori­ban levették a kalpagjukat a férfiak, most meg csak a pénzt csörgetik az orrom előtt... — Asszonyom, biztosítom, hogy... — Üristen haragját! Csak úgy elgondolkodtam, mikor csörgetted a pénzt. Fura. mi, hogy mindent csörgettek, ami­tek csak van. Te is, én is, mindenki. Szóval arra gondol­tam, nem akarsz eljönni ve­lem egy kicsit szórakozni, mi? ELŐREDŐLT és a férfira vicsorgott, elszállt Ifjúságának ijesztő paródiájaként. A silány whisky illata újra megcsapta Willlamot. — Gyere! Hé, kisapám ... hukk ,.. Legyen egy kis örö­med. Nem akarsz egy kicsit szórakozni valahol? — Nem. Köszönöm. Ma nem. — felelte William kedve­sen, — Igaz — szólt a vénasz- szony — ismerhetnélek tite­ket, ti kapitalisták. Akkor ad­tok munkát, amikor nem akarjuk. De akkor nem adtok, amikor akarnánk. Vedd ki a kezed a zsebedből. Nem kell a mocskos Jószívűséged. Én megdolgozom azért, amit ka­pok. No, gyere, csinálunk egy jó kis... — Miért üldögél idekint? Még megfázik... — Miért? Mit gondol, mi az öregistenért ülnék itt? Nem akarom a budoáromban tölte­ni ezeket a szép, nyári esté­ket! Ha megkaptam volna a pénzt a munkámért, biztos nem ülnék itt. Jézus atyám! — kiabált rá dühösen. — Te a a városházához tartozol? William a fejét rázta. Zse­béből egy dobozt húzott elő. már csak két cigaretta volt benne. — Nem haragszik, ha rá­gyújtok? — kérdezte udvaria­san. Az öregasszony rábá­mult. — Haragszom, ha rágyúj­tasz? Mi a francot akarsz tő­lem, te fiatalember? Minek kérdezed, hogy dohányoz­hatsz-e? Mf közöm hozzá?... De egyet élfogadok, hogyne. A férfi tüzet adott. — Kapitalista vagy te, ugye — folytatta, s a cigaret­ta remegett az ajkai közt. — Nem lennél ilyen udvarias hozzám, ha n«m lenne valami hátsó gondolatod. Ismerlek ... Te nem tartozol a városházá­hoz, te megkaptad a fizetése­det. Én odatartozom, és én nem kaptam meg. Nézz ide! MATATOTT A RUHAJA KIVÁGÁSÁBAN és előhúzott egy kártyát. Az ívlámpák fé­nyénél William elolvasta a szöveget. „Engedély Mrs. Sara Trim- ball részére, a keltezéstől számított egy hónapra, hogy leányát látogassa Randall’s Islanden.” — Ez én vagyok. — mondta Mrs. Trimball alkoholittas büszkeséggel. — Odafenn dol­gozom Randall’s Islanden, af­féle fuss-lde-szaladj-oda va­gyok én az orvosoknak, meg a nővéreknek. Ma volt fize­tésnap. Bejöttem ezen a hosz- szú úton a városházára. Há­rom óra után öt perccel ér­tem oda és nem kaptam meg a pénzemet. Érted, he? Egyál­talán nem kaptam pénzt jövő péntekig. Ez a pokol! Az or­vosok és a nővérek, azok megkapják a pénzüket öt órakor. Én miért nem kapha­tom meg? Tudják, hogy még aludni sincs hova mennem .. Aztán azt mondtam magam­ban, egye fene, alszom a parkban. A város nem fizet4 meg a munkámat, akkor a városi parkban alszok. Aztán Jön a városi rendőr, és aszon­gya hogy ki innen!... Most aztán hova menjek? A pokol­ba! Ez aztán a Jó mulatság, mi? Hukk. — Lánya is van? — Naná, hogy van. Tizen­hat éves. Ebben a korban már kint lehetne az utcán, hogy 6 keresse a pénzt és gondoskodjék öreg napjaim­ról. Dehát én nem akarom. Isten tudja miért zárom így el... Miért nem akarom, hogy a leányom az legyen, ami én voltaim ... Mindig jól éltem, kutya bajom se volt. Dehát az ember azt akarja, bogy a gyereke másmilyen le­gyen. De ha én elmentem, úgyis rászorítja az élet... Mrs. Trimball először eny­hén majd egyre hevesebben köhögni kezdett, végül egész testét rázta a köhögés. Lassan leereszkedett a köd. William érezte, hogy finom, éles tűk szurkainak keresztül a ruhá­ján. Az utca túlsó oldalán al­vó részeg felhorkant, tüsszen­tett és lassan felült — Miért nem hagyják alud­ni az embert — mormogta — az a nyavalyás köhögés ... — óh, egek — mondta Mrs. Trimball elhalóan, mikor el­múlt a görcs. — De jó lenne Inni valamit. — Mennyibe kerül egy szo­ba? — kérdezte William. — Negyed dollár. Neked kell szoba? Tudok egy Jó he­lyet, a negyedik utcán... De­hát neked nem kell... — Nem. De magának igen. Kérem, várjon egy pillanatra. Nem könvöradományt akarok adni. — Odanyújtott felé egy negyeddollárost. -- Kölcsön, képpen. Majd visszafizeti, ha megkapja a pénzét. — Beleej­tette a pénzt az asszony re­megő tenyerébe, de az elej­tette és a pénz csilingelve gu­rult el a kövön. A szemközti pádon ülő részeg egyszerre felélénkült, utánakapott, és pillanatok alatt elszaladt a kinccsel. Mrs.Trimball félig felemel­kedett ültéből. — Részeg csavargó! — visí­tott élesen. — Gyere ide, azonnal, te mocskos, tolvaj! — Ne törődjön vele — mondta William és a vállára tette a karját. — Akad még ott, ahonnan ez való. Tessék. A Nö ÓVATOSAN eltette a pénzt. — Nagyon szépen köszönöm — mondta Mrs. Trimball mél­tóságteljesen. — Barátok kö­zött a kölcsön rendjén való. Hukk ... Kérem, adja meg a nevét és címét és visszajutta­tom. Kotorászott a táskájában és egy agyonrágcsált ceruzát és darabka papírt vett elő. — Talán egy krajcárt még hozzátehetne, hogy valami kis meleg étel jusson a gyom­romba. William habozott egy pilla­natig. — Természetesen — szólt, aztán összeszedte a gondola­tait, megfeszített erővel pró­bált emlékezni mindarra, amit a vasárnapi lapok társasági rovataiban olvasott. Aztán le­írta a papírra: „Courcey de Peyster Stuyvesant. Hotel Plaza.” — Ugye, megmondtam! — kiáltott fel a vénaaszony, — Én ismerlek titeket... Hukk .., Engem nem csaptok be. Apukától kapjátok a pénzt, én meg térdenállva dolgozom hét napot egy hé­ten. Cifra egy neved van. Nem Igaz? Nem szégyelnél néhány lépést menni egy ilyen vénasszonnyal, mint én vagyok Mr. Courcey de Peys­ter Stuyvesant? — Egyáltalán nem. öröm­mel megyek, biztosíthatom. WILLIAM FELÁLLT és karon fogta az öregasszonyt Didergett. Rossz volt felállni, mert így kitette a szélnek és hidegnek testének azon ré­szeit is, melyek ültében védve voltak. — Jól nézünk ki — muta­tott körbe Mrs. Trimball. — Választunk egy elnököt, az megígéri, hogy minden szép és jó lesz, aztán mit kapunk a pénzünkért: rendőröket... De azért te elég rendes fickó vagy, ahhoz képest, hogy ka­pitalista. Csak egy kis ke­mény munka hiányzik neked, semmi más... William Both Wrenn las­san visszament a Washing­ton Squarre. A nedvesség most már egészen átáztatta a ruháját, s a pad alatt, ame­lyen az előbb üldögélt, meg­találta annak a cigarettának csikkjét, melyet az előbb szí­vott. A nyirkos gyufa csak a negyedik próbálkozásra akart meggyulladni. Hirtelen egy Jóltáplált, vas­tag posztóruhás rendőr top­pant elé és hevesen Integetett a gumi.botjával. — Gyerünk Innen — szólt kurtán, — Itt nem üldögél­hetsz. William szívott egyet a ci­garettáján és megkérdezte: — Ember, tudja, hogy ki vagyok én? A RENDŐR egy pillantással felmérte a piszkos gallért, az olcsó kalapot és az átázott ci­pőt. A rendőrök szeme éle­sebb, .mint az öregasszonyoké. Előre hajolt és William arcá­ba bámult. — Igen — szólt, — tudom, hogy ki maga. Maga az a fic­kó, akit a múlt éjjel kétszer kergettem el a parkból. No, tűnjön el, gyorsan, amíg szé­pen beszélek ... Fordította: Zilahi Judit Egy fenét érdekes. Ma, aml­Kor az emberiség a világűr­ben randevűzik és a kiberne­tikát dajkálja, rá se bagózik egy ilyen szürke címre: „Ér­dekes számtan”. Van azonban egy ősi tudomány az almák összeadásáról és kívánásáról a számtankönyvek példatárá­ban. Ez pedig olykor érdekes lehet, különösen, ha nem a tankönyvből, hanem az élet­ből vesszük a példát. Hogy legyen miből kiindul­ni, felírok három számot: 1; 60; 10 000. Ezek egyelőre csak számok. De nézzük csak meg őket egy kicsit tüzetesebben az élet tükrében. 1 — most már nem egyszerű számtani egység, hanem egy vakmerő, amerikai, néger állampolgár, aki a Meredith névre hall­gat. Nagyon szeretne maga­sabb műveltségre szert tenni. Most pedig vegyük a 60-as számot. Éppen ennyi igazság­ügyi közegre van szükség, hogy ezt az egyetlen négert az úton elkísérje az egyetem­re Mississippi államban. 10 000 azoknak a katonáknak a száma, akik ennek az egyet­len négernek biztosítják azt a lehetőséget, hogy a Mississippi ^egyetemre járhasson. A, Erivanszkij Érdekes így tehát, ha nem egy néger lenne, hanem tíz, akkor az államban nem 60, hanem hat­száz igazságügyi közegre és százezer katonára lenne szük­ség. De nemcsak tíz néger igyekszik magasabb műveltsé­get szerezni! Itt kezdődik az érdekes számtan. Az USA lakosainak száma, a határon kívül elszállásolt katonasággal együtt körülbe­lül 190 millió lélek. Köztük több mint 19 millió néger. Példa kedvéért ne vegyük az egész néger lakosságot, ha­nem csak azokat, akik Délen élnek, tehát több mint 10 millió embert. Tegyük fel, hogy ezeknek tizedrésze együtt szeretne tanulni a fe­hérekkel, továbbá azt ts, hogy a szövetségi kormány az alkotmány szellemében biztosítani akarná erre a le­hetőséget. Mi történne az USA-ban? VITEZSLAV NEZVAL FOLYÓ PARTJÁN A Svratka folyó partján veronika nyit, a Svratka folyó partján tort, alacsony fű nő, szerettem eltűnődni, Járni, úszni itt. A Svratka folyó partján veronika nyit, s a víz hűvös, nehéz ás sötétbe vegyülő. Mintha vakító nyárban árny derengene, mint otthon a szobában függő, régi képen. Mért fájsz, kapor, kömény és fokhagyma íze? Mintha vakító nyárban árny derengene, mint a rég elhagyott kert sűrű hűvösében. Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el, mint itt e sötét víz, e hullámtalan bánat, és mégis partja mellől el nem szökhetek Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el, de az a víz nem látta soha az anyámat. Hány sugaras, nagy ország, milyen kék vizek, és kék ég alatt hány hegy, napverte lapály ég, de fülemben a morva föld szele zizeg. Hány sugaras, nagy ország, milyen kék vizek, de földjük mégse éget holtig, mint e tájék. Hány föld és minden földön gazdag temető, s Visehrad, Prága szíve mélyén arany ékszer, de szebb itt a parasztsír. a faragott kő. Hány föld és minden földön gazdag temető, de szebb ez, mely a dombhát bozótjába vész el. A Svratka folyó partján veronika nyit, a nyár örök szelében kukoricaszár áll. Anyám, ha érezném még erős kezeld! A Svratka folyó partján veronika nyit. S a gyötrő kőfalak közt ma is hazavárnál! Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el, mint itt a sötét víz, a hullámtalan bánat, de itt, anyám, örökké élhetnél velem! Hány csillogóbb folyó fut szebb futással el, de nekem a hazám, hazám, örök anyám vagy! Orbán Ottó fordítása Gonda Zoltán rajza számtan Szükség lenne 1 000 000x60, azaz hatvanmillió állami al­kalmazottra, hogy a négere­ket elkísérjék az Iskolába. Ál­lami szolgálatba kellene lép­ni minden fehér férfiúnak, ta­lán azokat a szenátorokat ki­véve, akik mindig ellenzékbe vonulnak, amikor a négerek egyenjogúságáról szóló tör­vényjavaslat’ tárgyalásáról van szó, és kivéve azokat a személyeket, akik verik a nagydobot, hogy reklámot csapjanak vele az amerikai életformának. És mennyi katonára lenne szükség, hogy biztosítsák egymillió négernek azt a reá­lis lehetőségét, hogy saját szülőhazájukban tanintézetbe léphessenek? Szorozzuk meg az egymilliót tízezerrel. Ki­jön. hogy tízmilliird géppisz­tollyal és gumibottal felfegy­verzett emberre lenne szük­ség. Az USA-ban őrült hiányok keletkeznének katonai káde­rekben. Még az sem segítene a helyzeten, ha fegyverbe hívnák az amerikai asszonyo­kat és gyermekeket, mert az egész Föld lakosságának a száma legjobb igyekezet mel­lett sem több három milliárd- nál. Felmerül a kérdés, vajon meddig kell várnia a millió négernek, hogy az USA la­kossága elérje a szükséges számot? Ha számításba vesszük a katonák és állami alkalmazot­tak megkívánt mennyiségét és az évi népszaporodást (1,85%), akkor megtudjuk, hogy 2882 évig kell várniuk. De az is lehetséges, hogy a Dél minden négere együtt akar tanulni fehérbőrű hon­fitársaival. Akkor nekik har­minc évezredig kell várniuk, amíg összegyűlik a szükséges számú katona és állami alkal­mazott ! Meglehetősen sok! No ugye milyen érdekes és ielentőséges lehet a régimódi számtan, ha nem almákról beszél a példatár, hanem az életből meríti a példát. Oroszból fordította: Pogonyi Antal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents