Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
iáén. formái' M A r! r K n Frank Hardy* A tí&shillinges E gy férfi haladt, vánszor- gó léptekkel a sydneyi utcán. Agyonhordott, de tiszta öltözéket viselt, régi barna öltönyt, kékreíestett felöltőt, vitorlavászon cipőt és széles karimájú kalapot. Hóna alatt nagy köteg újságpapírt cipelt, jobb kezében pedig ott szorongatta a tíz shillinges bankjegyet. Este 10 óra volt. Vasárnap. A hónap: június. Az év: 1933. A férfi neve: Tom Johnson. A Morton öbölbe tartott a fügefákhoz, amelyek alatt minden éjszakára sokan húzódtak meg, többnyire munkanélküliek. Érezte, hogy a harmatos fű átáztatja cipőjét, zokniját, megdermeszti fáradt lábujjait. A fák alá érve gyufaláng fényénél keresett alvóhelyet magának az összezsúfolt embertesteit között. Talált is egy kicsiny tisztást egy bütykös öreg fatörzs mellett, két lépést tett arrafelé, de a sötétben megbotlott és valami puhába ütközött. — Vigyázzon hova lép! — szólt egy panaszosan rekedt hang. — Bocsánat — motyogta Johnson. Óvatosan lekuporodott, nehogy meglökje a mellettelé- vőket. Előszedte a hóna alá szorított újságpapírokat, kiteregette és sorban betakarta velük a lábát, a térdét és a derekát. Aztán ledőlt a kemény, hideg földre és megpróbált a felsőteste köré is újságpapírt gyömöszölni. Nagy gyakorlata volt már ebben a mesterségben, de most úgy tűnt, fagyos ujjai helyén csupa hüvelykujj van. Még jó, hogy nem túl nedves a föld — gondolta. Az elmúlt napokon nem esett, és a vastag levélréteg felfogta a néhány csepp harmatot, egyszeresek valami keménv nyomódott a bordái közé. Annak a hatalmas fának görcsös gyökere volt, mely koronáját több méter szélességben terítette az alvók fölé. Megpróbált elfeledkezni erről a váratlan kényelmetlenségről, s várta a ráereszkedő álmot. De a* éhség s a fagyos lába. a nedves zoknija nem hagyta elaludni. Azután hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig ott gyürköli a markában a tíz shillinges bankjegyet. Kibontogatta és feltartotta a feje fölé. A sötétben csak a körvonalait látta. Eszébejutott, hogyan is került hozzá ez a pénz. A Munkanélküliek Központjában négy shilling három pennyt gyűjtött össze apróban, egy-, három- és hat- pennysekbem. Az adományozók egyike-másika utolsó pénzét adta oda neki. Bejárta a kocsmákat, azokat a helyeket, ahol barátai iddogáltak, és sikerült még négy shilling tíz pennyt összegyűjtenie. Most, ahogy a fa alatt feküdt, nagyon megkívánta a sört. Óvatos gondossággal hajtotta össze a tízshillingest, azután, mintegy hirtelen ötlettől vezérelve félredobta az újságokat és felkelt. Átlépkedett a fekvők feje felett és elindult visszafelé a városba. Egy hentesüzlet kivilágított kirakatánál megtorpant. Szeletelt sonka, szalámirudak, füstölt hal, vastag angolszalonna ... összefutott a nyál a szájában. Reggel óta egy falatot sem evett. Gondolatban összeállította magának a menüt. Sertés-sült gombamártással, szalonnás tojás, friss spárga és zeller ... Azután egy bútorüzlet elá ért, s a kirakatban pazar, hálószoba bútort: pompás ru- gózatú ágy, puha párnák, vastag matrac, meleg takarók. Elképzelte magát, amint belefekszik. Mulatságos lenne, ha betörne az üzletbe és leheve- redne az ágyba. Hangosan nevetett erre a gondolatra, nevetése visszhangot vert a néptelen utcán. Ettől megijedt és továbbsietett. Jobb kezében még mindig ott gyűrkölte a tízshillingest. S most eszébejutott: az Üdvhadseregnél egy shillingért hálóhelyet kaphatna. Azt mondaná, hogy csak kilencet gyűjtött. Ellenállt a kísértő gondolatnak, de a léptei csak vitték, vitték, amíg az öreg, kopottas épület előtt találta magét Hálóhely egy shillingért. Soha nem tudja meg senki... Bent egy őszhajú ember ült az íróasztal mögött és a számlakönyv fölé hajolt. Johnson közeledett az íróasztalhoz és halkan köhírt- tett. Az alkalmazott felpillantott: Tessék, jóember.” — Kvártélyt szeretnék az éjszakára. — Azt hiszem még van szabad ágy a hálóteremben. Egy pillanat, megyek, megnézem. Johnson a kandallóhoz lépett. ahol lobogva ragyogott a hasábfák tüze. A lángok fölé terjesztette a kezét, majd összedörgölte két tenyerét és felváltva tartotta őket a meleghez. Az őszhajú férfi visz- szajött és azt mondta: — Van még üres ágy. Egy shilling. Johnson habozva nyújtotta oda a tízshillingest. A másik elvette és visszaadott kilenc shilling aprót. Johnson a felöltője zsebébe süllyesztette. — Először megmelegednék itt, ha megengedi — szólt. — Ahogy tetszik, — felelte az alkalmazott, és visszatért munkájához. Johnson egy fából készült háromlábú széket húzott a kandalló mellé, rápillantott az íróasztalnál görnyedő férfira és hozzálátott, hogy kifűzze a cipőjét. Lehúzta a cipőt mindkét lábáról, és fölakasztotta a kandalló párkányára. Azután a zokniját is levette, mindkettő csupa víz volt. Kicsavarta, majd ráterítette a cipőre. Az ember az íróasztal mögül odanézett és rászólt: — Kérem, ne vegye le itt a cipőjét. Johnson zavartan mormogott valami bocsánatkérés félét és felhúzta a lábbelijét. Elöntötte az álmosság, nekidőlt a kandallónak. Előrebukott a feje. szemei lecsukódtak. Hirtelen rándulással fölegyenesedett. Az emberek adakoztak, némelyikük utolsó pénzét adta oda és ő egy shillinget a saját kényelmére fordított. összeszedte magát és odalépett az íróasztalhoz. — Meggondoltam magm — szólt, — Nem kell a kvártély. Az alkalmazott kérdőn nézett rá. — Ahogy gondolja — felelt, és az íróasztal-fiókból vaskazettát húzott elő. Kivett egy shillingest és Johnson felé nyújtotta. — Jobb szeretném az én tízshillingesemet — szólt Johnson és átnyújtotta a kilenc shillinget, amit az előbb kapott. A z alkalmazott vállat vont, kihalászta a bankjegyet és odatette eléje az íróasztalra. Johnson gondosan összehajtotta és elindult az ajtó félé. Ott azután visszafordult. — Nem lehetne egy tányér levest kapni? — Nincs. Sajnos nincs ingyen leves reggel nyolc óráigJohnson künn az utcán álldogált. Szemerkélni kezdett az eső. Gyengeség fogta el, szédült, be akart állni a híd alá, hogy az eső elől menedéket keressen, de megbotlott és elterült a nedves aszfalton. Egy taxi csikorogva fékezett, alig félméternyire állt meg tőle. A sofőr ordított: — Nézzen a lába alá, maga hülye! Johnson fiöl tápé .szkod ott, megpróbálta ledörgölni a sarat a felöltőjéről és szó nélkül ment tovább. A városi park felé tartott, s örömmel fedezett fel egy üres padot. Elnyújtózott rajta, s lassan álomba merült Hajnalban ébredt fel, majdnem teljesen elgémberedve a hidegtől. Elvánszorgott az Üdvhadse- reg konyhájára, beállt a rongyos sorbanállók közé és falta a levest a pléh-tálból. Ettől kissé feléledt, s hamaroCsikász István: UDVAR A z ismerőseim irigykednek ^ rám. Állandóan. Azt mondják: nekem mindig szerencsém van. Amikor még kis újságárus fiú voltam, majdnem szétpukkadtak az irigységtől, s folyton azt hajtogatták: — Jó neked! Csak lófrálsz az utcán és árulod a lapokat. Nem kell egy helyben ülnöd nyolc órán keresztül, mint nekünk. De szívesen lennénk a Le helyedben! Később. amikor hivatali munkába kerültem, ismét csak •i.jták a maguk nótáját: — Jó neked! Szabad vagy, mint a madár... De mi??! Eszedbe ne jusson a nősülés' Isten óvjon tőle ... Ám, ha egyszer mégis rászánnád magad. te is megtudod, mi az a haddelhadd! Telt-múlt az idő, és megnő- ültem. No — gondoltam —, :gy aztán már nekem sincs jobb sorsom, mint a barátaimsan odaért a pártház ismerős, rozzant épülete elé. Felment az első emeletre és bekopogott az ajtón, amelyen nem volt névtábla. — Tessék — szólt egy hang belülről. Johnson belépett. A parányi szoba zsúfolt volt. A falon penészfoltok, a vakolat itt-ott lehullott, az egyik sarokban térképek, szedett-vedett székek és asztalok jelezték, hogy a bútorzatot lassacskán, tn- nen-onnan gyűjtötték össze. A napfény homályosan szűrődött át a poros ablaküvegen. Az Íróasztalt Szétszórt papírok borították, kézírásos ívek, géppel írott lapok, kefelevo- natok. A falról egy kicsiny keretből Marx Károly tekintett le rájuk. A munkás hetilap, a The Workers’ Weekly egy példánya léckeretben függött egy szögön, az ablakpárkány mellett. Az asztal mögött ülő férfi abbahagyta az írást és felpillantott. — Helló Johnno! — üdvözölte. — Helló Lance! — Johnson leült az asztallal szemközti székre, a rozoga szék megnyi- kordult alatta. — Szombat délután adományokat gyűjtöttem a pártnak. — Hogy sikerült? — Fél fontot szereztem — felelte Johnson, s arckifejezé- se olyan volt, mint a gyermeké, aki várja, hogy megdicsérjék. Lance Sharkey elmosolyodott. — Fél fontot? Hisz ez egy vagyon manapság! Mit csiráitól? Kiraboltál egy bankot? — Nem, pennynkint gyűjtöttem a munkásoktól a központban, meg a kocsmákban, kivéve az utolsó 11 pennyt, azt az öreg Nick, a cipész adta. — Majdnem egy shilling! — szólt Sharkey és füttyentett elismerésképpen. — Nagyon rendes fickó az öreg! Azután kihúzta az íróasztala fiókját és elővett egy képet — Megmondom neked mii csinálunk a pénzzel. Itt van ez a fénykép, a nyomda a múlt héten nem fogadta el. mert nem volt pénzünk a kliséire. Most legalább kinyomtathatjuk és meglátják az emberek, hogyan támadta meg a rendőrség a munka- nélküliek tüntetését. Az eheti lapban már megjelenhet. Johnson elvette a pénzt és a fényképet. — És légy oly szíves, hozzál nekem egy-két szendvicset — szólt utána Sharkey, és átnyújtott néhány pennyt. Azután Johnson arcába nézett és megkérdezte: — No és te? Ettél valamit? — Olyan éhes vagyak, hogy egy döglött lovat is megennék. Feltéve, ha le van öntve tartármártással. — No, akkor vegyél magadnak is húsos puddingot és vigyázz, hogy elég sok mártást tegyenek rá. om Johnson lement az utcára, ót a túlsó oldalra. Ruganyos léptekkel járt, elfeledkezett a gémberedett lábáról és a gyomrát marcangoló ürességről. És a tíz shillingest keményen szorította markában. Fordította: Zilahi Judit TÓTH ELEMEK MENNYEI FUVALLAT Átváltozások Száll a mennyei fuvallat, békén hagyom a holdat, másfajta átváltozások útjain kelek-jórok. Primitív szomorúság Az eső függönye leng oda-ide. Belekeveredtem, lesz-e, aki kimentsen? Feltételes dal Ha a halottak szövőgépek orsóiként forognának, gyár-zaj kelne a föld gyomrából, de vajon mit is szőnének? Batsányi-kesergő Ablakomba kismadár fürgén ki-beszálldos, csendben forog sírjában jó Batsányi János. Példázat Valaki a poggyász közé keveredett, becsomagolták. Az előbb még olyan volt, mint az emberek, pedig csak egy zsák Jánossy Ferenc: PORTRÉ “Frank Hardy, ausztráliai író, 1917-ben született. Tizenhárom éves korában abba kellett hagynia a tanulást, hogy munkát vállaljon. 1944 óta jelennek meg novellái, regényei, de írt színdarabokat, humoros történeteket, népmese-feldolgozásokat is. Hardy az Ausztráliai írók Baráti Társaságának alelnöke és a Realista Irócsoport alapítója. Ez utóbbi szervezet célkitűzése, hogy új írókat neveljen ki a munkás- mozgalomban. A. Marjanovics IRIGYELNEK nak. Kvittek vagyunk. Tévedtem. — Tudod is te, hogy mi a gyerek, — legyintettek. — Valóságos kínszenvedés! Csak éldegélsz az asszonykáddal kettecskén. Boldog ember vagy ... Hanem egyszer hozzánk is megjött a gyerek. S mivel saját lakásunk nem volt, egy kis albérleti szobácskábán húzódtunk meg. Hogyne lettem volna elkeseredve .. . Ismerőseim azonban mégis engem tartottak a világ legboldogabb emberének. — örülj, hogy nincs saját lakásod. — mondogatták. Kifizeted havonként azt a néhány ezer dinárt a tulajnak, és nincs tovább gondod semmire. De nekünk?! Hol bútort kell venni, hol mást, csupa vásárlás az életünk. Őszintén bevallom, kissé szégyelltem magam, hiszen „boldog” ember voltam, ők meg, szegények, kínlódtak... Bárcsak lenne egy televízióm — gondoltam —, hadd vegyülne már egy kis üröm is íz örömbe, hadd enne a mé- •eg az unalmas műsorok miatt, vagy mert nem működik ren- lesen a készülék: szalad a kép, búg, recseg a hang. Vagy lenne egy kocsim. Nem is tudom, mit nem adnék azért, hogy osztozhassam ismerőseim kínjában, keserűségében, akiknek saját autójuk van. De az én „jó szerencsém" — ahogyan ők mondják — engem az autótól is megkímélt. S továbbra is azt hajtogatják, mint a verkli: — Könnyű neked! Nincs semmid. Fogalmad sincs, mennyi bajjal járna, ha ’em ennél ilyen ágrólszakadt. . .. Elvihetné az ördög az én „jó szerencsémet"! Mert például a minap is mi történt? Érkezett hozzánk egy fiatal fickó és szinte egyik napról a másikra lakást kapott Különálló, két szobás lakást. Most z*án kínlódik szegény, ttersze engem mindig megkímélnek az effajta kínlódásoktól. Pedig nem kellene barátocskáim! Mert ez már igazan túlzás!. . Képzelem, mi történne, ha egyszer kiállnák a hídra koldulni. — Jó neked! Csak állsz itt és nézed a vizet, nézed a járókelőket, s emellett még alamizsnát is kapsz! — mondanátok. s az irigységtől mi'nd beleugranátok a folyóba... Fordította: Krecsmáry László
