Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-27 / 49. szám

NÖGRAD

ltom. február 27., vasárnap.

Natkó Gyula

A SZÉN HIMNUSZA

Mélyen a földben több millió év Érleli szénné,

Földnek a gyomra volt a kemence,

Itt alakult át lángtalan égve

Földbe vetődött végtelen és buja erdő.

Robban a bánya, nyílik a tárna.

Füstöl a gyár már, zúg a hajósig,

Kattog a mozdony, csattog a gőzgép, Turbina harsog —

És az acélváz tartja a terhét —,

Munka, energia, lendület és csupa mozgás. Hogyha a tűznek sercen a lángja,

S főzöd az étked,

S hogyha az utcán jársz a sötétben,

S lobban a lámpa,

Jusson eszedbe: Szénfeketéből Fény tüze árad, egykori fáknak Hült teteméből ömlik a hő meg az élet.

Gyógyszer a bajra,

Hogyha beteg vagy, s roggyan a térded. Koksz a parázsra,

Hogyha hidegtől Lassul a véred;

Gáz szaga bűzlik, Ott meg a benzol,

Rossz szagú kátrány és üde festék Arad a szénből.

S hogyha a fúrógép zakatol lent, Reszket a bánya.

Robban a gáz és ömlik a víz, mert Szénkatakomba

Minden időben Sírba temethet.

Ára van annak, hogy lehatolnak Vájni a földbe, fúrni a szénbe,

Eletet áldoz s görnyed a munkás,

Izzad a homlok,

Roppan a borda,

S véres ajakkal Hull le a porba,

Omlik a szén rá, S vége a létnek. így lesz a munkás bús temetője Földnek a mélye,

Csontjaiból lobog és száll Tűz. meleg és fény.

Néked adom hát Át a világnak Legnagyobb érmét,

Névtelen ember.

Szénkatakombák Hős katonája.

Görnyed a tested ...

S felhozod onnan, a mélyből, Szénrakományod —

S több millió év Napját és melegét Küldöd a gyárnak.

Itt van a himnusz,

Itt van a pálma,

Itt van az ének És a dicsőség,

Széngladiátor,

Egyszerű munkás,

Tedd a kezembe Sápatag arcod.

H

E .ilalmas robbanás ráz* “ la meg a házat.

— Nem kell megijedni, nincs semmi baj. Mindenki maradjon a helyén!

Gyufa sercent, egy kis zseblámpa fénye kutatta végig az embereket. Halottsá- padtan álldogáltak, a padok feldőlve hevertek, volt aki a földön ült, csodálkozó, tágult szemmel bámult a fényre, mintha maga sem hinné el, hogy él. Bartyánné elájult az ijedtségtől, kislányát alig tudták görcsösen szorító karjai közül kiemelni.

Az óvóhely vasajtaja nem nyílott. Hiába emelgették, nem mozdult. A parancsnoK félrehívta Novákot és suttogott vele. Aztán hátramentek a vészkijárathoz és bontani kezdték a falat. A pincében néma csend támadt. A téglák egyenkint mozdultak ki a falból és nemsokára hallották, hogy odakintről is dolgoznak. A falon egyenletes kopogtatás kereste őket. Visszakopogtattak, aztán

hallgatták, ahogy lassú zör- renéssel hullanak a téglák a két férfi munkája nyomán.

A vészátjárót vastag törmelék temette be. Már többen adogatták egymásnak

hátra a kiemelt omladékot. A levegő lassan megsűrűsödött. Homlokukat kiverte a veríték. A g jer ekek vizet kértek, de a tartály, amely másik óvóhellyel közös kis előtérben volt, kintszorult.

Nem lehetett megközelíteni.

Nehezen telt az idő. Végre kiszabadult a vészátjáró

nyílása. Egy ember arca jelent meg benne. Poros bőrére éles csíkokat szántott az izzadtság

— Élnek? Először a gyerekek és az asszonyok jöjjenek.

Ilus is felállt. Elengedte kishuga, Eta kezét. Most érezte meg, hogy szinte fájdalmas-görcsösen szorították egymást egész idő alatt. Másik kezével ájult félelemmel ölelte át lüktető hasát. Amikor talpon volt, egészen könnyűnek érezte magát. A bőre felszínét kellemes tüzelő meleg öntötte el. Fei- nyögött. Megfogták. Elsőnek vitték át a nyíláson. Miután

a föld alatt három-négy házat is megkerültek, óvatosan lefektették egy tömött óvóhely idegen ágyára, ahol idegen, ijedt arcok bámultak rá. Forrónak érezte a fejét és szemgolyói mintha megmerevedtek volna. Belülről kegyetlen erős görcs rángott át rajta és alig néhány perc múlva szétpattanó teste megfeszült. mintha ketté akarna válni. Asszonyok állták el a heverőt, hogy a gyermekek és a sápadozó férfiak ne lássanak oda. Elviselhetetlen volt a pillanat. Mintha nem is az ő hangja jajgatna foi- tottan és színtelenül. Egy idegen asszonynak az orra mellett nagy szemölcs ült. az* látta csak, míg valami síkos, kis testet nem érzett és utá— Te legalább jóllakhatsz. — mondta egy pirosképű. Idegen asszony és cámosoly- gott Ilusra.

A ház majdnem egészen összedőlt, minden holmijuk benne veszett. Nincs egyebük. mint a rajtuklevő. a pincében elviselődött egyszál ruha. Az óvóhely idegon lakói adtak egy-egy falat ennivalót. nekik sem sok volt már.

És kint még egyre lőttek, robbantak a bombák súlyosan.

Apja egyik reggel kimerészkedett. Este lett mire visszajött. A város szélén, rokonoknál akadt számukra hely.

Tíz napja éltek idegen óvóhelyen.

Balázs Anna

Gyermek születik

na egy vékony hangocskát nem hallott felsírni,

— Kislány, — mondta egy hang és mintha mennyei zene hallatszana, a vékonyka sírás körülmuzsikálta a fülét, egyszerre már nem hallott mást. Lehunyódtak szempil- lái, végtelen fáradtság borította el.

Mikor magához tért, anyja ült mellette és apja borotvá- latlan arcára tévedt a pillantása. Anyja kis bugyrot tartott a karján. Onnan világított felé egy lángvörös arcocska, összeszorított apró öklök közül. Aztán megint apjára nézett és látta, hogy sötét szomorúságba van burkolva az arca. Üjra lehunyta a szemét. Sóhajtott. Élnek, mind itt vannak, de tovább nem tudott gondolkozni, csak aludt, aludt. Mikor reggel felébredt erős volt és vidám. Mellére tették a kislányt és ő örömmel nézte, hogy meg- tejesedik a szája széle, nagyokat nyel.

Késő éjjel indultak, amikor a támadások véget értek. A hajnal rendszerint csendes. Még sötét volt, amikor begöngyölték a kicsit a kapott rongyokba. Etára, húgára is ráadott valaki egy nagykendőt. Így indultak az éjszakába.

Ilus vitte a kicsit. Tíz napos szegényke és máris ilyen nagy útra kell indulnia, süp- pedős, havas úton.

Egyszerre éles, erős durranással láng csapott fel a kerítés mögött, valami robbant. Hús rémülten szaladt, mellén kicsinyével. Most érezte csak teljes védtelensésú- ket. Apja alig tudta megfogni, hogy riadt futásában megállítsa.

Már szürkült a hajnal, amikor bebotorkáltak a kis ház pincéjébe, ahol rokonaik laktak, öten szorongtak a kis pincében, most arráhb húzódtak az ágyakban, hogy helyet szorítsanak nekik.

Fehéren világított a frissen esett hó mikorra felnyitották a szemüket. A tűzhelyben pattogó fa meleg fényt vetett a falra, félhomály volt.

Karcsi, a kisfiú, kiosont, amikor anyja nem látta. Egy perc múlva vissza szaladt:

— Anyu, itt vannak! — kiáltotta és már rohant is fel, nagyokat ugorva a lépcsőn, kamaszlábaival.

Mind felmentek.

Ilus lépett ki elsőnek. A kislány arcát le kellett takarnia, mert sírva fakadt az éles fényre, amely fogadta őket.

Állást mélyítettek az ágyúknak. Dongott a fagyott föld a csapások alatt. Zömök testű orosz katonák dolgoztak ott éa ránevettek a gyerekekre.

Ilus zavartan állt egy percig.

Vége?

Aztán vad öröm csapott rá:

Üristen, hát igazán vége van?

Valaki azt mondta mellette: Szeretik a gyerekeket. Menjen oda, adnak ...

De Ilus nem mozdult. Csúszós volt a hó, a megereszkedett felső réteg alatt még si- kos jég tapadt a földhöz.

Aztán apját látta meg. amint magyarázgat egy katonának. Az ide-oda nézegetett, aztán intett.

Ilus ment. Ott állt meg a ház előtt, ahová a katona befordult és várt. Egy öregember megállt mellette. A napfény lágyan simogató őket. Az ereszről cseperegni kezdett az olvadó hó. És a lábuk alatt is cuppogott néhány perc alatt.

A katona visszajött és egy kenyeret nyújtott át. Aztán megemelte a kislány arcán a kendőt és figyelmesen megnézte. Elmosolyodott. Ilus vállára veregetett és máris ellépett mellőlük.

S

volt, kissé savanykás szagú. Alig tudta a hóna alá erőltetni, de aztán vidáman visszasietett apjához. És maga sem tudta, miért, de mikor az öreg átvette tőle a kenyeret, arra gondolt: Csak most született a kisleány, nem igaz semmi, ami mögöttük van, más élet volt az előbbi vérben, fájdalomban, — most nap süti kis testét, életre kelti... és egy egész kenyerük is van, ez az öröm nem fogható semmi máshoz ...

Fábián Zoltán

Nagy vagy Csendes-óceán

AZ ASSZONY a férfire pillantott:

— Egyet kérek tőled — mondta halkan.

— Egyet?! — csodálkozott a férfi. — Mindent kérhetsz.

— Nem — rázta fejét. — Csak egyet.

— Mit?

— Azt, hogy mondd majd meg, ha — lenézett az asztalra, mintha a fehér abrosszal beszélgetne: — ha már nem szeretsz.

— Szeretlek, tudod.

— Most igen, — felelte az asszony. — Eljön az idő, amikor majd nem. Ügy érezte, ha még egyet szól, sírni kezd.

A férfi átnyúlt a poharak fölött, megsimogatta rezzenő, fehér ujjait:

— Gondolod? — kérdezte.

Jó lenne nem gondolni — mondta rá magában az ász- szony. Hangosan nem válaszolt, elnézett a hegyekre.

Nem vették észre, mikor merült el a nap. Az égalja aranyzöld volt. s meleget lehelt, de föntebb már kék volt, hűvös kék. A hegyek puhán nyúltak el. álmosan, mintha a város füstjeiből s az est párájából formálta volna őket egy láthatatlan valaki.

A férfi magafelé billentette kezét a fonott karfán, s a karórájára pillantott:

— Nem sokára mennünk kell — mondta tompán.

— Igen — biccentett az asszony. — Mennünk. — Hirtelen kitört — de miért?!

De miért? — visszhangozta a férfi valahol gondolatai legmélyén, és nem felelt.

— Ö, legalább gyűlölni tudnám! — mondta tovább az asszony. Szemét bepárázta a könny.

— Nem, azt nem lehet — tiltakozott azonnal a férfi. — Nincs okunk a gyűlöletre — Magában hozzátette: Bár lenne!

Az asszony erre is gondolt. Hangosan a választ mondta rá:

— Nincs. — Majd fellobbant: — Innék valamit!

— Én is — bólintott a férfi, s konyakot rendelt.

Rajtuk kívül alig volt vendég a teraszon. A fiatal gyerekarcú pincér hamar hozta áz italt:

— Parancsoljanak — tette eléjük könnyű, kimért mozdulattal a két metszett poharat, s lesütött, szalmaszőke szem- pillái alól azt leste: észreveszi-e az asszony, milyen finoman tud kiszolgálni?

Igen, észrevette.

— Köszönöm — mosolygott rá könnyű kis biccentéssel, de tovább nem törődött vele; a férfit nézte.

— Mire iszunk? — emelte az fel a poharát.

Az asszony csak nézte, nézte, azután mondta:

— Amire te akarod.

A férfi arca hirtelen merev lett. Hátradőlt a nádfotelban

s felmutatott:

— Nézd!

Az asszony felpillantott

A kék sötétség lejjebb szállt. A hegyek már feketék voltak, s élük volt, amely keskeny, zöld barázdát hasított az

ég aljára.

— Mint megnyíló, kék óceán alatt — mondta a férfi.

— Igen — borzongott össze az asszony.

AZUTÁN ITTAK.

A férfinak iskolai atlasza villant fel, látta maga előtt a szétszórt, apró Polinéz szigeteket, körülötte a rengeteg kékséget, s rajta körben a felírást: Nagy vagy Csendes-óceán. Elmosolyodott.

Az asszony megkérdezte:

— Mire gondolsz most? Orra fölött vékony, kis redők szelték ketté fehér homlokát.

— Nagy vagy, Csendes-óceán! — mondta a férfi halkan, kissé szavalva. — Diákkoromban mindig így, Igének éreztem ezt a „vagy”-ot, nem kötőszónak. Órákig elnézegettem atlaszomban Polinézia térképét, s egyre mondogattam: „Nagy vagy, Csendes-óceán!" — Kesernyés fintorral elmosolyodott: — Akkor még úgy hittem híres óceánológus lesz belőlem.

Az asszony is mosolygott, de kötekedőn:

— Még szerencse, hogy csak földrajztanár lettél.

A férfi nem értette.

— Azért, mert ott messze a tengeren nem találkozhattunk volna. — Nevetősen mondta, de amikor elhallgatott, komoly lett. Nagyon komoly.

A férfi nézte sokáig, szótlanul, majd hirtelen megkérdezte:

— Miért szeretsz?

— önzésből.

— Te: engem?!

Az asszony csak bólintott.

— Nem — mondta a férfi határozottan.

— Pedig így van — vágott közbe az asszony, — Szeretlek. mert veled mindig minden olyan más, olyan szép.

A férfi a fejét rázta, majd:

— Hogy mit jelent önzésből szeretni — kérdezte halkan — megtudod, ha te Is negyvenéves leszel, s beleszeretsz

■gy nálad tizenöt évvel fiatalabb fiúba.

Az asszony felkiáltott:

— Én nem akarok már senki mást szeretni.

— Én sem akartalak téged — mondta a férfi. Később hozzáfűzte: — Vannak dolgok, amelyek erősebbek nálunknál.

— Igen, a szerelem.

— Nemcsak a szerelem.

— Még mi?

— A becsület.

Az asszony megrándult:

— Ezt most mire mondod?

A férfi nem nézett rá:

— Csak úgy ... Eszembe jutott.

— Nézz rám! — bűvölte az asszony felfénylő szemmel. De az még mindig nem nézett Akkor hirtelen felmutatott a* egyik előtűnő csillagra, s játékosan megkérdezte:

— Az melyik csillag? — Épp a Szabadság szobor fölöt* sziporkázott.

A FÉRFI ODANÉZETT:

— A Szíriusz. — Magyarázni kezdte: — Tulajdonképpen nem is egy csillag, hanem kettő. De kísérője egészen kicsi, alig nagyobb a földnél, s nincs fénye, csak súlya van, irtózatos súlya. Atommagokból áll.

— Olyan — mondta az asszony —, akár én ...

— Akár én melletted — vágott közbe a férfi.

— Nem, nem.

— De igen — bólintott a férfi. — Nics fényem, csak súlyom van. Irtóztató súlyom, amit rádakasztottam.

— Én vettem magamra — kiáltotta az asszony. — Én.

A férfi lehunyta a szemét; nem felelt.

Téged, csak téged akarlak! — Jajdult fel belül az asz- szony, azután:

— Gyűlölni akarom őt, gyűlölni — suttogta fulladozva.

— Nem szabad — mondta rá rögtön a férfi, s csitítóan megsimogatta az asszony madárcsontú vállát. Később azt mondta még: — Pedig elvesz tőlem.

— Tőleid senki, soha!

A férfi félrekapta fejét, majd felnézett az égre.

Az égbolt sötét volt és hidegen nyugodt. Mintha kék acéllá fagyott volna. A csillagok jégkristályok voltak, zúzmara szemek.

— Ez megmarad nekem — mondta.

— És én? — kérdezte az asszony.

— Te? — kérdezte vissza, de nem felelt rá. Magában sem. Azt mondta: Mint megnyíló, kék óceán alatt. — És még mindig az eget nézte.

Az asszony dideregni kezdett.

A férfi szemesarkából észrevette:

— Fázol? — hajolt hozzá,

—I-igen — vacogta.

— Hűvös van — bólintott a férfi. Odaintette a pincért, fizetett, aztán mentek.

A kis pincér az italos pult mögül hosszan nézett utánuk, nézte az asszony meg-megingó derekát, amíg csak el nem tűntek a lépcső fordulójában.

A legalsó lépcsőfokon az asszony hirtelen szembefordult a férfivel. Nem szólt semmit. Állt mozdulatlanul, akár önmaga szobra. Csak a szeme élt, megtárult, nagy szeme; ezzel érdezte:

ÉS ÉN?

A férfi megértette:

— Te is — mondta halkan. Magában hozzátette: neki. És tudta, hogy ez nem lehet másképp.