Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
t966. február 27., vasárnap. NÖG R A D 7 Számadás a $ ziilű {öldn ek Mint hírül adtuk, a salgótarjáni József Attila művelődési házban egy hete nyílt meg Csohány Káimán Munkácsy-dijas grafikusművész kiállítása. A megnyitó beszédet Feledy Gúla Munkácsy-díjas grafikusművész mondotta, neszedét az alábbiakban közöljük: A lankás nógrádi táj — e szükebb haza — szülötte ad most számot szülőföldjének, a gyermekkor gondjaival is édes emlékét őrző kedves városnak, arról, hogy mire ment a hamuban sült pogácsával, melyet tarisznyájába tettek. Bár a szülőföld kaphatott és esetenként kapott is hírt Csohány Kálmán művészetéről, mégis e mostani kiállítás másfajta visszatérés. Mert a mű, melyet megcsodálni itt ma összejöttünk, már egész szükebb hazába eljutottak. Eszembe is ötlött: talán az évezredes bölcselet kísértése még ez, mely szerint senki sem lehet próféta saját hazájában? Talán mégsem! Inkább a gyermek felelőssége ez, mellyel vizsgázott művet mutat fel szülőjének az el nem tékozolt tanulságok bizonyítékaként. Mert bármily sokfelé járt, bármily sok hatás érlelte művészetét, a szülőföld levegője mindig érződik Csohány Kálmán műveiben. Nem a könyfika talányos fortélyait. Csak ahhoz nyúl, amivel mondanivalóját szabatos képi nyelven adhatja elő. Mert talán ezzel kellett volna kezdenem: Csohány fő érdeme a szabatosság. Mily ritka erény korunk gyakran kaotikus művészetében! Eszköztelenül rangos ez a művészet. Nélkülöz minden öncélúságot. Minden vonalával és foltjával beszél. És érdemes e beszédre figyelnünk, meri mindig épülhetünk rajta. E néhány szóval ajánlom a kedves város figyelmébe ezt a gazdag kis világot. Fogadják szeretetükbe ezt a kiállítást. E szeretettel a szülő öleli itt magához édes gyermekét. Csohány Kálmán: TANYA jelenkori képzőművészetünk kivételes teljesítménye. Nem az ünnepi perc alkalmi frázisa e megállapítás, hiszen e művek sok jelentős hazai és külföldi kiállításon szereztek már tekintélyt és jó hírnevet a magyar grafikának. Látta őket Velence és Bologna, Kairó és Bécs, kényes igényű műítészek előtt állták ki a próbát mielőtt e nyebb utat jelentő külsőségekben, hanem egy már életmű-rangú munkásságot meghatározó magatartásban. Csohány művészetét gyakran emlegetik a népdalok rokonaként. Nem véletlenül! Pásztor síphangú művészet ez, melynek csábító varázsa meg- ejtőbb, népes apparátussal teremtett zenéknél. Bár betéve tudja a mesterség leckéjét, Csohány figyelmen kívül hagyja a graCsohány Kálmán: ÉG ÉS FOLD Válasz Kedves Barátom! Nagy érdeklődéssel olvastam a Nógrád 1966. február 6-i számában „Felületek” című, úgy érzem vitaindítónak szánt cikkedet, örvendetesnek tartom bátor problémafelvetésedet és egyetértek azzal a sürgető követeléseddel, hogy teremtsük meg egyre szélesebben kibontakozó művészeti életünk számára a jelentkezés, a megmutatkozás minél gazdagabb lehetőségét. Az irodalmi életünk megítélése és értékelése során tett megállapításaiddal azonban úgy érzem nem érthetek mindenben egyet. Elsősorban furcsának és megalapozatlannak érzem a Palócföldet érintő sommás ítéletedet, amelyben két-három mondattal intézel el nagyon is meggondolandó szerkesztési kérdéseket. A vélemények vitában kristályosodhatnak értékítéletekké, ezért engedd meg, hogy kissé részletesebben vizsgálhassam a felvetett problémákat. Azt állítod, hogy a Palóc- föld elsősorban nem a köréje tömörülő helyi erők összefogója, hanem a Nógrádból elszármazott, Budapesten élő írók alkotásaira támaszkodik, s az így közölt, gyakorta egyáltalán nem színvonalas írások nem alkalmasak arra, hogy a regionalizmus, mint állapot, ne jelentsen provincializmust. Megtévesztő és igazságtalan megállapítás ez még akkor is, ha nem először találkozunk vele a bírálók ítéletei között. Ha nem is számítom az irodalmi tevékenységhez az irodalomtörténeti tanulmányokat és a kritikákat, — pedig az elevenen ható irodalmi élethez szorosan hozzátartoznak — a kifejezetten szépirodalmi anyagban is 60—40 százalék a helyi és a Budapesten élők aránya. De ez csak mennviKísérletek, próbálkozások Hagyományos népművelés — új követelmények Múlt vasárnap — az új módszerek fontosságának hangsúlyozásával egyidőben — lándzsát törtünk az úgynevezett hagyományos ismeretterjesztési forma mellett. Ez azonban nem jelenti, hogy a hagyományos formát „hagyományos követelményekkel” hagyjuk tovább élni ! Az ismeretterjesztő előadások látogatottságának hanyatlása — a hírközlő orgánumok elterjedtségén túl — általában két okra vezethető vissza. Az első általános jellegű, a népművelés egészét érinti, s ez egyszerűen az az igen jelentős életszínvonal emelkedés, ami hazánkban az utóbbi tizenöt évben végbement, s melynek gazdasági, kulturális jegyeit minden családnál megtalálhatjuk. A második ok speciálisan az ismeretterjesztésre vonatkozik: megnőtt az előadások —az előadók! — iránti igény! S ennek az oknak két alkotóeleme van: egyrészt a televízió, a rádió, az újságok, a könyvek ma már szinte minden ember számára magasszintű kultúrát közvetítenek; másrészt jelentősen megnőtt a tömegek — a TIT-előadást hallgatók! — műveltsége. Ezek olyan tényezők, melyeket általában nagyon jól tudunk, adandó alkalommal hivatkozunk is rájuk — de az ismeretterjesztés gyakorlatában mintha nem mindig és nem mindenütt vennénk eléggé figyelembe. Milyen gyakorlati tapasztalatok utalnak erre? 1. A TIT megyei és járási szervei valamint a művelődési otthonok évről évre növelik a szemléltető eszközök, anyagok számát. Több esetben mégis kederült, hogy az előadók vagy egyáltalán nem, vagy nem kellően, hogy nem elég hozzáértően használták ezeket. A megyei Népművelési Tanácsadó filmtára évről évre gazdagodik. Az állandó és szívós propagamia eredményeképpen ma már nem az az elsődleges panasz, hogy a kul- túrotthonok keveset igényelnek — bár ez is probléma! —, hanem az, hogy az előadók vagy a népművelők a hallgatókkal egyidőben ismerik meg csak a filmet! Előtte nem forgatták le maguknak, hogy az előadást ahhoz alkalmazzák! Teljesen világos, hogy mindkét esetben a könnyebb út választásáról van szó: gyorsabb és könnyebb eg.v ismeretterjesztő előadást csupán „leadni”, mint arra gondosabban felkészülni, abba szemléltetéseket gördülékenyen, szervesen beépíteni. 2. Az utóbbi években valahogyan elhanyagolódott az előadók jó felkészülésre való buzdítása, és a föltétlenül szükséges szelektálás. S itt elsősorban a népművelőkről van szó: nem általános gyakorlat ma megyénkben, hogy a művelődési otthonok jelezzék az illetékes TIT-szervnek: milyen volt az előadás, érdeklődést keltett-e vagy unalmat — vagyis, hogyan készült fel az előadó, tud-e érdeklődőén, színesen beszélni! 3. Leírni könnyű, megvalósítani nehezebb, mégis talán él lehetne gondolkodni azon, hogy az előadók jobb felkészítése, tájékoztatása, továbbképzése érdekében elegendőek-e az időszakonként megrendezett előadói konferenciák? 4. Elsősorban országos és elméleti elemzést kívánó probléma, de itt Nógrádban is sokat tehetnénk azirányban, hogy csoportosítsuk a TIT* előadások témáit. Pár példát: az űrhajózás, a magfizika, a vád;ócsillagászat rohamos fejlődése szinte napról-napra új tényeket dob föl; ha szeptemberben még Dominika volt az az aktuális politikai téma, akkor januárban már a Középafrikai Köztársaság, áprilisban pedig ki tudja, micsoda? Ezeket a témaköröket tehát a hírközlő orgánumok adásaihoz kellene talán kapcsolni. A történelmi, irodalomtörténeti, higiéniai, jogi témakörök nagy része ugyanakkor továbbra is előre betervezhetőnek látszik. 5. Az első példacsoport új „státuszba” helyezése után persze mindjárt fölmerül a kérdés: igenám, de mi lesz, ha sok helyen az új módszer miatt egyetlen előadást sem terveznek azokból a témákból? Itt megoldásnak tűnik az. hogy nem előadásokat kötünk le a TIT-tel, hanem előadás-szamot! (Tehát: a téli idényre egv űrhajózási, három aktűáí- politikai téma — a tévéhez kapcsolva. És a többi.) A második példacsoportnál megfontolandó a baranyai kezdeményezés: az egyes immobil témakörökben neves szakemberekkel kidolgoztattak bizonyos számú előadást, de úgy, hogy szervesen beleépítettek szemléltető eszközöket, anyagokat, kisfiimeket, diaképeket. Minden egyes előadás és a hozzá tartozó „szerelés” — hogy úgy mondjuk — egy paksamétában van. S amikor azt valahová kérik, a begyakorolt előadó az egészet viszi magával! Varázsszerek nincsenek. A fenti eimefuttatás sem igényel mást, mint új gondolatokat ébreszteni, töprengésre, próbálkozásokra késztetni a közös, a szép ügy érdekében. Kunszabó Ferenc Tóth Elemér „Felületek“ cimü cikkére ségi érv. Nézzük inkább a szemrehányás érdemi részét. Igaz-e, hogy a „festi” írók a Palócföldriek már csak azokat az írásaikat küldik, amelyeket rangosabb folyóiratok nem közöltek? Bátran állíthatom, hogy nem. Jobbágy Károly, Vihar Béla, Polgár István, Csanády János általunk közölt versei az időközben megjelent versesköteteikben is vezető versként szerepelnek. Gerelyes Endre pályaindító elbeszélései a Palócföldben láttak napvilágot, s volt olyan, amelyet mi előbb közöltünk, mint a Kortárs. Avar Pál vietnami elbeszélés és mese fordításait — hála regiona- lizmusunknak — mi nem közöltük, ugyanakkor a Népszabadság és a Népszava hozta őket. S nem tudom kik szolgálják jobban irodalmi életünk fellendülését: azok-e, akik Pesten élve is megtalálják a hangot szülőföldjük dicséretére, vagy azok, akik mindezt fanyalogva, beteges nosztalgiának minősítik? Eny- nyit a Budapest-kontra helybeliek kérdéséről. Hadd válaszoljak arra n felvetésedre, hogy a Palócföldet liberálisan szerkesztik, „miáltal bizony kerülgeti néha az idült dilettantizmus veszélye is”. Könnyen üthetném el a kérdés kellemetlen élét egy kijelentéssel: lám, Tóth Elemér milyen ügyes logikai bukfencet vetett. Az imént még azért kárhoztatott, mert a tehetséges helyi erők elől elveszik a tért a másodrendű pesti költők, s közben kiderül ezekről a halhatatlanokról, hogy szinte megszületésük előtt már idült dilettantizmusban szenvedtek. De a szerkesztői „liberalizmus” kérdése fontosabb, mint hogy tréfával lehetne napirendre térni felette. Azt hiszem kedves Barátom, neked nem kell magyaráznom, hogy a tehetségek megítélése eev’ke a legnehezebb kérdéseknek. Madách, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz stb. első írásaikban még nem árulkodtak a bennük lakozó óriásokról, a kezdetben modoros Radnótiról senki sem jósolhatta, hogy eljut a Tajtékos ég és az Eklogák nemes, nagy költészetéig. Ugyanakkor vannak korán induló tehetségek. Világirodalmi példának ott van Rimbaud, aki 19 éves korában tudvalevőleg már abba is hagyta az írást A pedig magas mértékkel mérő Reviczky, ifjú korában zseninek tartotta Koroda Pált, mégis csak harmadrendű költő lett. A gimnazista Ernőd Tamástól még Ady is azt várta, hogy a magyar ballada feltámasztója lesz, s csupán a magyar sanzon ízléses művelője lett belőle. Miért nem lett semmi Földi Mihályból, akinek fiatal korában írt „Peterzilka bácsi” című novellája a higgadt Schöpflint is elragadtatásra bírta? Ma már csak egykori folyóiratokból tudjuk, hogy Jób Dániel a Vígszínház későbbi kapitalista szellemű igazgatója 1908 körül, első és egyben utolsó novelláskönyve megjelenésekor nagy írónak számított... Oldalakon keresztül folytathatnám a felsorolást, de azt hiszem any- nyi világos ezekből a példákból is, hogy az a bizonyos szerkesztői „liberalizmus”, ha nem párosul elvtelenséggel nem is olyan főbenjáró vétség. Hiszen ha örökké arra várnánk, hogy az egyes szerzők igazi remekművekkel jelentkeznek, soha nem jelenhetne meg nemcsak a Palócföld, de talán egyetlen folyóirat sem. A kezdő szárnypróbálgatások támogatása még nem jelenti a dilettantizmus felkarolását. Ha valaki vitorlázó repülő akar lenni, soksok próbarepülést engedélyeznek számára és csak utána várják el, hogy a művészi műrepülésben produkálja magát. A kezdő íróktól pedig még a szárnypróbálgatás lehetőségét is vegyük el eleve lebunkózó véleményünkkel? Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy a Palócföldnek nincs szüksége arra, hogy a közölt írások színvonalának állandó javításával, a köréje tömörült írógárda türelmes növelésével, művészi ízlésének fokozatos fejlesztésével ne törekedjen színvonala állandó emelésére. Befejezésül engedd meg, hogy emlékeztesselek Osvát Ernő a Nyugat c. folyóirat szerkesztőjének egy megállapítására: „Sehol több tehetség el nem pusztul, mint Magyarországon. És elpusztulnak nem munka közben, nem az energiák halálos tusájában, elpusztulnak pihenő férfikarral, mielőlt a fejlődés ho- mályútját elhagynák, nyomtalanul és kevesektől észrevéve, mintha csak vázlatnak születtek volna... Aki nem hiszi, lapozzon a Szinnyei nagy irodalmi hulla jegyzékében. Ebben a statisztikában éppen elég motívumot talál egy elégiára... A közöny a nagy vétkes ebben — mondják. Igen, de talán nemcsak a környezet közönye, hanem az a másik, az az öngyilkos közöny, amely a temetőknek egy egész passzív arisztokráciát adott nálunk Magyarországon”. Jól esik tudni, hogy kultúrpolitikánk irányítói jóvoltából ma szabad és gazdag érvényesülési lehetőség áll az alkotó energiák számára. Az Osvát által emlegetett közöny azonban még nagyon sok helyen és területen érvényesül. Legyünk azon, hogy a „felületek” állandó növelésével egy olyan hatalmas falat építsünk, amellyel a közönyt az ismeretlenség homályába szoríthatjuk. S akkor a Palócföld terjesztésével sem lesznek bajok. Barátsággal köszönt: Dsiukly László
