Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
1966. január 9., vasárai^ NÖOR S, n N épszerű képeslapunkban egy katona fényképét láttam és alatta a szöveget: „Ez az ember 1941 decemberében a volhovi fronton sebesülés következtében elvesztette emlékező- képességét. Sokáig az élete is veszélyben forgott, de az orvosok fáradozása nem volt hiábavaló: a katona meggyógyult. Emlékezőképességét azonban nem nyerte vissza többé. Miután okmányt nem találtak nála, kiléte máig is ismeretlen. Abban a kórházban dolgozik, ahol annak idején kezelték. Személyazonossági igazolványát feltételesen Iván Ivánovics Volhov névre állították ki. Aki képünkről felismeri. küldjön értesítést az alábbi címre ...” Tovább néztem a képeslapot, átfutottam egy cikket a labdarúgásról, egy másikat meg a fókáról. Am a szerencsétlen emberről szóló közlemény nem hagyott nyugton és újra meg újra visszalapozgattam rá. Néztem a kis fényképet. Középkorú embert ábrázolt, akiről senki se gondolná, hogy élete hajszálon függött. Keskeny, hajlott orra volt, kis, élénk szeme, s a bal orcáján anyajegy. Félretettem a lapot és felkiáltottam: — Ne éljek, ha ez nem Vlagyka Krimov! Aztán megint csak tanulmányozni kezdtem a fényképet. Semmi kétség. Ugyanaz a huncut szem, ugyanaz a hajlott orr és az anyajegy! Vlagyka Krimov Leningrad alatt tűnt el. 1941 telén értesítették anyját fia sorsáról. Krimov gyermekkorom hőse volt. A város peremén laktunk. Nagy udvarunk a kertekkel a rétekig terjedt. A fák tetejéről idelátszott a széles és gyorsvizű folyó. Kizárólag Vlagyka Krimov tudta átúszni! Már elvégezte a tízosztályost. de tartotta a barátságot velünk, az udvar süvölvé- nyeivel. Szerette megjátszani előttünk a nagyfőnököt. Fáradhatatlan volt. Hol azt találta ki, hogy éjszaka kém járt az udvarunkon, s nekünk kell lelepleznünk az ellenséget, hol meg tutajt eszkábáltatott össze, mellyel tengeri csatákat vívtunk, kalózokra vadásztunk, majd a szigeten titkos erődítményt építettünk. A városkában maid mindenkinek volt kertje, gyümölcsöse. az almalooás senkit sem izgatott különösebben. Viszont kertünk szomszédos volt egy magas kerítéssel és dróttal „megerősített” kerettel, s e kisvárosunkban igen különösnek ható kínai fal tulaidonosát „Komor” úrnak neveztük el; tőle „elvből” loDtuk az almát. „Komor” úr. „parancsnokunkkal” egyidős lánya, rendszerint rajtakapott minket, s hívta az apját. Az öreg ilyenkor nagy zajt cspott s mindenfélével fenyegetett. Mi csak nevettünk rajta. Egyízben azzal fenyegetett meg, hogy a fenekünkbe lő. ha tovább lopjuk az almáját. Nemsokára be is váltotta a fenyegetését. Sót tett a riasztópisztolyába, s a kerítés tetején sétáló Vlagykát úgy eltalálta, hogy leesett a csalán kellős közepébe. Elcipeltük „parancsnokunkat” a folyóhoz. kiáztattuk a sebét, de a só alaposan beivódott a fenekébe. Mostuk, mostuk Vlagykát. beretvával kihegyezett gyufadarabokkal piszkálgattuk ki sebéből a sókristályokat. O szívta a fogát, de hősiesen viselkedett az „operáció” közben Bosszút fogadtunk. Mikor „Komor" úr leánya lement a folyóhoz fürödni, elcsentük a ruháját, s a bokorba elrejtőztünk. A lány kijött a vízből, a haját fésülte, szép volt és karcsú, de kénytelenségből ott vacogott, amíg csak be nem sötétedett. Nem sírt, mégis megsajnáltuk, s a szomszéd kislánnyal odküldtük a ruháját. De „Komor” úrnak Is elege volt belőlük. Észrevétlenül, bármerre járt, spárgát feszítettünk a lába elé. Vagy százszor orrabukott, a szomszédok szeme láttára Is. Atkozott bennünket, mi pedig megesküdtünk, hogy annyiszor fog hasra esni, ahány sókristályt kioperáltunk „parancsnrkunk”-ból. S meg is tettük volna, ha nem jön közbe Aljonka. „Komor” úr kislánya felkeresett bennünket a nagyudvaron. Szépen kiöltözött, eleinte fel sem ismertük, de aztán fenyegető falként tömörültünk elé. Aljonka azonban nem Ijedt meg, hanem karonfogta a „parancsnokot” és indult vele kifele. Egész este ott üldögéltek a kapun túl, a kispa- don, csendesen tárgyaltak valamiről. Másnap Vlagyka kiadta a parancsot: — Elég volt, gyerekek a spárgából. Megértettétek? — Miért? — kérdeztük. — Hiszen beléd lőtt! — Bolondság! Nem ő mászott a kertünkbe, hanem mi az övébe. Nem értettük a dolgot, de a parancsot teljesítettük. Aljonka ezután gyakran eljött hozzánk. Esténként Vlagykával üldögélt a kispadon. Ilyenkor a „parancsnok” ránk se hederített. S bár nappal még eljátszogatott velünk, rájöttünk, hogy már nem vagyunk érdekesek a számára. Aljonka szép kislány volt, mindannyiunknak tetszett, nem volt semmi kifogásunk ellene. A háború első napjaiban Vlagyka bevonult, kiment a harctérre. Mikor útnak indult, ki akartuk kísérni az állomásra. de ő tiltakozott. — Ugyan, gyerekek, búcsúzzunk el itt. — Valamennyiünkkel kezet rázott, felvette a hátizsákot, áz órájára nézett és csak annyit mondott anyjának: — Gyerünk, itt az idejeJ Boris* Lapin: Örökre megőrizzük És elmentek ... Először történt, hogy nem teljesítettük a parancsát. Ki- lopóztunk a pályaudvarra és akkor döbbentünk rá, miért tiltakozott a kikísérés ellen: Aljonka várta ott. Vlagyka integetett, Aljonka sírt. Nem haragudtunk a „parancsnokunkra”, megértettük, így kellett ennek lennie.... És most kezemben a képeslap, s már vagy századszor pillantok a jól ismert vonásokra. Mégis Vlagyka volna? Volt nekem régen egy fényképem: ő ült a kompániánk közepén. A fénykép azonban elkallódott. Vlagyka édesanyja meghalt. Rokonai nem voltak. Aljonka? Már régen férjhez- inent. Hol, merre lehet? Aligha emlékszik jobban a parancsnokra, mint én. A kis társaság szétszóródott. Hogyan bizonyíthatnám, hogy Iván Ivánovics Volhov nem más, mint Vlagyka Krimov? Emlékszem, egy vasárnap elhatároztuk, hogy lefény- képeztetjük magunkat. Mindig vonzott városkánk közepén a fényképész üvegvitrinje. A tulajdonos, alacsony, görbehátú öreg, szokása szerint így fogadott bennünket: — Bon jour, Messieurs, bon jour! — Mit mond? — kérdeztük suttogó hangon Vlagykát, mikor a fotográfus átment a másik szobába. — Külföldi szavakat mond. Az öreg fekete kendőt borított a fejére, gépe fölé hajolt, exponált. — Hát ez mi? — kérdeztük később a sarokban álló nagy, kopott ládára mutatva. — Ezek negatívok, Messieurs — felelt a fényképész. — Tízezer negatív. Tízezer emberi sors. Mikor kimentünk, láttuk, hogy ketten álldogálnak a kirakat előtt, mosolyogva nézegetik a feliratot A fényképész cégtáblája valóban furcsa volt. Nagy betűkkel állt rajta a szerény „Fényképek” szó alatt: „A negatívokat örökre megőrizzük”. Persze, nem tudtuk, mit mosolyog ezen az elegánsan öltözött férfi és nő: nekünk tetszett a cégtábla szövege. — A provinciális reklám mintapéldánya — mondta a férfi. — Inkább a magabiztosságé — felelt a nő, és nevetve ellépdeltek. — Micsoda buták! — mondtuk mi. Talán lehetséges, hogy az akkori fotográfiánk negatív ja is megmaradt? A reklám esetleg igazat mondott? Minden lehetséges! Ismerős és ismeretlen utcák. Ismerős és ismeretlen házak. A poros úttestet aszfaltozták. Zörögve rohan a villamos. Itt zajlott le a gyermekkorom. Innen vonult be a hadsereghez Vlagyka Krimov. Az élelmiszerüzlet mellett takaros öregasszony orgonát árul. Talán tud valamit az öreg fényképészről? Persze, emlékszik rá. Csuda egy öregember az! Él még, ha nincs is valami jó állapotban. Homályos kis szobába vezetnek be. Ott fekszik a kis- öreg, az ágyon. Nagyon leromlott, pedig mindössze csak húsz év telt el... — Egy régi negatívra volna szükség? — kérdi csöndesen. — Kérem szépen. A negatívokat örökre megőrizzük. Büszkén mondia ezt. Micsoda öregember! Ez aztán a fényképész a javából! Megtartja a szavát! Az öreg megtöri! zsebkendőjével kopasz fejét, majd mosolyogva rámkacsint, mint régi ismerősre szokás, és így folytatja— Bon jour. Monsieur. A negatívokat? Előkotor egy furcsa, régi, ütött-kopott ládát. — Tízezer negatív — dörmögi az öregember. — Tízezer sors. Melyik évből. Monsieur? — Kilencszáznegyvenegyből. — Negyvenegy? Az első háborús év! Dallamosan csörög a zár és látom a régi negatívok ragyogóan megőrzött archívumát, év szerint, összerakva, dosz- sziékban. — Családi neve. Monsieur? — Krimov — válaszolok. — Egész életemben arra vártam, hogy a negatívjaimra szüksége lesz az embereknek Húsz éve már — és most végre jött egy ember... ön az első, uram. Kérem, mondja meg, miért van szüksége a negatívra? És ekkor elmondtam Vlagyka Krimov történetét. Az öreg tisztelettudóan, fejét előre ejtve, figyelte szavaimat. — Ha minden egyezik, szíveskedjék megírni nekem. Nagyon kérem. Ha minden egyezik... S én akkor nyugodtan halok meg. Tudni fogom, hogy mégsem éltem hiába ... persze, ha minden megegyezik. Megírja majd, ugye? Kezemben az Ogonyok. Melléteszem a fényképet. Íme, a gyerekek a középen Vlagyka, gyermekkorom hőse. összehasonlítom a két arcot, összehúzott, mosolygó szemek, keskeny, hajlott orr. Ügy tetszik, hogy a lapban levő Vlagyka nem is nagyon öregedett meg. Igen, akkor tizennyolc éves volt, most pedig harmincnyolc. A hasonlóság világos. És az anyajegy? Miért van az újságban a bal arcán az anyajegy, a fényképen meg — a jobbon? Persze, hogy Vlagyka anyajegye a jobb arcán volt. Biztos, Vagyis... H osszan nézem a két képet és egyre inkább látom, hogy Iván Ivánovics Volhov és Vlagyka Krimov két különböző személy. Aztán félreteszem az Ogo- nyokot és lefekszem. Am képtelen vagyok aludni. Felkelek és elmegyek a postára. Veszek egy levelezőlapot, néhány szót írok rá: „Köszönöm önnek! Minden egyezett. Megtaláltuk Vlagyka Krimovot. Mindkettőnk nevében hálásan köszönöm önnek!” És elküldtem a levelezőlapot az öreg fényképész címére. Tudom, hogy Vlagyka Krimov is így tett volna. Pető Miklós fordítása VASVARI ISTVÁN HAZÁIG Megyek. A völgyben homály heverész; valahol zirreg egy szorgos fűrész — másutt tölgy szólít kopár-melegen: Osztozol társam hűs véuségemen? Agak rezzennek havas szél alatt; köd fulorászik, megcsap gyantaszag, s úgy viszem magammal az ózon cg ízét, hogy bennem ragyog a rebbenő vidék. Bennem ragyog a rózsa fagy-üveg — csillámain a huhhanó hideg; valahol messze szán-csilingelő szavával szól az elsüllyedt idő. Törkölyszagú és tehénillatú háromkirályok: hol van a falu? Csak arra, arra, arra egyenest, amerre látsz egy csillagot, tüzest! MOLNÁR ZSOLT ÚJÉV NAPJÁN Csak ami megmaradt: A várt és vélt remény. A ködben igék: vert Zászlók, véres szélben. Megvakult égők, rajz A homokban — kutyák; 8 az emlék: hangyák és Füvek tépett násza. Szerelem íze, te Rozsdás kilincselés, A miből és kitől Remélt dús magvetés. Kihullt tollak, nap, kő. És nyomok a nyárban. Te restek nótája: Hétszarvú szorongás. S a galambok vésett Csőre, oh, rettegés... 1 Agyúk a szélben és Könny: ezer bumeráng; ti jak cs virágok: AKARAT KÜZDELEM REMÉNYSÉG Jánossy Ferenc rajzai AZ UTCA m VÁROSSZÉLE m
