Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-09 / 7. szám
1966. január 9., vasárnap NOG R A D 3 C7& ép ító amber H éztem a kőművest Lehajolt a tégláért és elhelyezte gonddal a többi fölött. Sokszor ugyanaz a mozdulat. Naponta ezerszer. Másnap is láttam, de akkor már felfelé kellett nézni, mert a fal haladt. Aztán fel tűztek rá egy nyárfa gallyat Az építők a falat nézték, s én őket, arcu- Übn a magabiztosságot, tartásukban valamilyen foghatatlan erő. Teremtő, alkotó ember. Ilyennek ismertem meg Őrlik Ferenc acélárugyári technikust, ö is téglákat rakott egymásra. Nem agyagból formálták, mégis nélkülözhetetlen építőanyag az övé. Mint technikusról, illetve üzemszervezőről annyit tudok, hogy érti a dolgát. Mindenki ismeri a gyárban, de a lakótelepen is. Kicsinyek, és öregek. Nevének említésére az idős emberek is felkapják a fejüket. Különös tisztelet övezi, pedig még csak negyvenkét éves. Az ő arca is olyan, mint az építőké, akiket látni szoktam. Szótlan, mint általában azok, akik sokat töprengenek. Tavaly egy tanácsülésen nagy keretbe foglalt oklevelet adtak át neki. Ez állt rajta: Salgótarján díszpolgára. A nagy megtiszteltetés a társadalmi munkásnak szólt, annak az Őrlik Ferencnek, aki huszonegy éve szabadidejéből szinte éveket áldozott a köznek. Annakidején ponyvás teherautóval járt töb- bedmagával falura, hitet, bizakodást hinteni a jövő iránt. Majd ott van a tsz-szervezéseknél, a Zója-liget újjávarázsolásánál, sportpályát épít a gyerekeknek, az igazságot védelmezi az egyeztető bizottságban. A városi pártbizottság vizsgálatokkal bízza meg. Irányít sportszakosztályt, munkás ünnepségeket szervez, mint pártmunkás. S hogy mi mindenre fogta már be magát, elmondani is hosszadalmas lenne, örökösen tevékenykedik. Mindig előre tekint Cím és rang sosem foglalkoztatta, amikor valamit tesz, belső kényszernek enged. S hogy mi ez a belső kényszer? Ehhez el kell mondani néhány dolgot. Ha élne minden testvére, tizenhármán lennének, de többüket elragadta annak idején „szapora csecsemőhalál”. így most hatan vannak. A nlncsent korán megismerte. Amikor a gyárba került, segédmunkásként kezdte, majd kifutó, üzem- írnok, programozó, munkaügyi előadó, Igazgatói titkár, üzemszervező lesz és közben elvégzi a középiskolát. Ebből éled az ő örökös nyugtalansága. Az ember nincsen kijelölve állandóan arra, és ugyanarra. Rangot, és érdemet nem az ad, hogy ki milyen csillagzat alatt született, hanem a munka. És ő ezt tartja huszonegy éve a legnagyobb vívmánynak. stí órákban beszélgetünk meleg, családi otthonában. A szobaasztal tele irománnyal. Most, hogy az SKSE elnökének választották, tervezetet készít, szóval a munka még ide is elkíséri. Nem az egyedüli, aki ezt teszi. De azokból sem egy-két ember van még, akik kívülről nézik azt, amit ő és sokan csinálnak. — Van aki csak a jót várja. Áhítozik. De nem elég várni. Magától semmi sem lesz, tenni kell... Ezt vallja és a huszonegy év alatt sokféle embert megismert Kiabáltak már rá jelzőket. Mondták róla, hogy falujáró király, gúnnyal, iróniával, de nem ezekre figyelt. Sokkal Inkább másra. Néhány évvel ezelőtt idősebb nyugdíjasok között volt, s az egyik idős ember megjegyezte: —A Rimamurányi idejében az urak kedvelték a Zója-ligetet. Még baktert is állítottak. Ide jártak levegőzni, sétálgatni. Jó lenne az nekünk is. — Megfigyelte a szavakat, aztán odament Tóth Pálhoz, a munkásellátási osztály vezetőjéhez és másokhoz is. Az öregek szava azóta valóság lett Fényképalbumokat vesz elő, saját készítésű képeket, s mutatja a megváltozott Zója-ligetet. Fehér betonasztalokkal hintették be a nagy tisztást. Vidám gyerekek forgatják a sergőt, száll a hajóhinta. Tűz fölé tartják a nyársra húzott szalonnát. Csupa vidámság árad a képekről. — Jó időben most már sokan kijárnak ide. Hétköznap is több százan. Látja, ez is lett. De nem úgy, hogy vártuk, hanem tettünk érte. — Mit szól mindehhez a felesége? Mosolyog, a kérdés nem lepi meg és a válasza sem meglepő, ö már megszokta, azaz hogy így szokta meg. — Akkor házasodtunk 1948-ban, már textil rólam. Mostanában fájlalja a derekát. Lehet, hogy a ponyvás teherautón, vagy máshol fázott meg, valami reuma-félét szerzett, s ez tart már vagy három éve. Azt mondja, azelőtt nem tudta a korát De most sem panaszkodik. Szívesebben beszél másról. Például arról, hogy nemrég sportköri elnökké választották. Vonakodott de rábeszélték. — Idáig mindig ingyen dolgoztál, most tiszteletdíjat kapsz. társadalmi elfoglaltság gyakran több idejét elveszi, mint a gyári munka. Sok tervet forgat a fejében. Űjabb téglák: közelebb kell hozni két nagy munkásegyesületet az SBTC-t és az SKSE-t. És nem elsősorban a sportsikerek a fontosak, hanem az, hogy minél többen jöjjenek a pályára, szeressék meg a testkultúrát. Elmúlott már este kilenc óra, amikor magára hagyom a terveivel. Haladok a Sztahanov-úton. Az ablakok mögül ki- hallik a tv-bemondó hangja. A gyár felől hosszan sípol egy gőzduda. Pillanatig sincs nyugalom. Falak emelkednek téglából és különleges építőanyagokból. Gulyás Ernő Vitéz Ferenc, Pinke István, Szabó János, Boda István valamennyien ott ültek az asztal körül. Beszélgettek. Január eleji délután volt. Kinn sütött « nap. Az ablakon át láradt fény-nyalább hullott az asztalra. — Mint a szekér négy kereke, valahogy úgy vagyunk mi egymással... Egy úton, egymás mellett futnak azok is. mi is ... — mondta mosolyogva Vitéz Ferenc. Társai egyetértőén bólintottak hozzá. öt esztendeje, hogy a négy ember élete összefonódott. Akkor alakult Érsekvadkerten a Magyar—Csehszlovák Barátság Termelőszövetkezet. Történetük azonban ennél mégis előbb kezdődik. Talán akkor, amikor a beléjük szorult, szinte tudós kíváncsiságtól hajtva tanulni kezdtek. Művelték a nyolc-tiz hold földet, s közben tekolába jártak. Elvégezték az elmaradt hetedik, nyolcadik osztályt. Vitéz Ferencet, Pinke Istvánt. Szabó Jánost brigádvezetőnek választották a szövetkezetben. Boda István pénztáros lett. Azán egyszer összebeszéltek, odaálltak a szövetkezét vezetői eléúgy gondolták, valamennyien beiratkoznak a váci mezőgazdasági technikumba. — Az élet parancsolta ezt a lépést, a munka... — vallja mindannyiuk helyett Vitéz Ferenc. Már régen nem bri- gádvezető. Agronómus volt, s „A technikus brigád” most aztán, hogy Hídvégi András, a főagronómus eltávozott Érsekvadkertől, a hétezer holdas gazdaság szakmai irányítása Vitéz Ferenc nyakába szalcadt. — Érdemes volt akkor elkezdeni? — Igen, megérte! — Egyszerű. határozott volt a válasz. — Akkor is a főagronómus helyére kerül, ha a nyolcadik osztály után megáll? — Nem! A szövetkezet vezetői, no meg a tagok, a technikumot is nézték, a tapasztalatok mellett. — A tagok is? — Természetesen... Sokan tanulunk, vezetők, tagok is ... Most tizenketten birkóznak esténként a nyolcadik osztály- lyal... — Nálunk a mezőgazdaságban nem nyolc, hanem sokszor 12—14 órára nyúlik a munkanap... A hajnali kelések. késő esti megtérések után tanulni iszonyúan nehéz... — szólalt meg Boda István. Hamar közös nevezőre jutottak abban: örülnek, hogy túl vannak az osztályvizsgá- Icon. Most aztán jöhet az érettségi. Pinke István valameny- nylük közt a legszorgalmasabb, kitűnő eredménnyel végezte a negyedik osztályt. De Boda István négyük között as „leggyengébb" sem adta négyesnél alább. S mindezt úgy csinálta, hogy közben házat épített, meg elvégezte a képesített könyvelői tanfolyamot. — Nem lehetett mást tennünk ... A szövetkezet vezetői mindent kedvünkre tettek ... Nem sajnálták a költségeket sem. Időt adtak a konzultációkra, 10—15 napot, hogy felkészülhessünk a vizsgákra .., Szabó János összegezte így a ,.technikus brigád” véleményét. A munka, meg a könyvek. Így ment ez négy éven át. — Ezek szerint nem is volt szabad idő? — Szabad idő? Mindig volt mivel eltölteni — válaszolt Pinke István. — Tanultunk. Még szerencse, hogy az asszony megértő volt... A két gyerekkel együtt, szó nélkül viselte a négy esztendőt... A termelőszövetkezet pedig azokon a gondokon segített, amelyeket a technikusok saját erőből képtelenek lettek volna megoldani. Vitéz Ferenc, Pinke István, Szabó János, Boda István tulajdonképpen régen szerettek volna tanulni. Az emelkedés, az előrejutás vágya ott élt bennük. Csakhát módjuk nemigen volt rá eddig. Természetes, hogy a zövetkezet vezetői azt tartotütmillió forint utakra Az elmúlt évben sokat tettek Salgótarjánban az utcák rendezéséért. A Rokkant-, az Eperjes-telepieknek, a zagy- vapálfalviaknak és még egy sor más városrészen lakóknak állandó panaszuk volt a sáros, járhatatlan utca. A tanács nagy figyelmet fordított a panaszok orvoslására Több mint ötmillió forintol biztosított a munkálatokra. Pormentesítették és aszfalt burkolattal látták el a Rokkant-telepen a Damisnich és a József Attila utcákat. Az Eperjes-telepre vezető út Is aszfaltburkolatú már Zagyvapálfalván pedig a Kossuth Lajos és a Bánvász út. Megkezdték a város egyik legnagyobb útépítkezését Sal- gón is. Az elmúlt évben befejezték a telepen átvezető első szakaszt. Most készítik s folytatáshoz szükséges terveket. Az út ugyanis Salgóba- nva nyugati részétől kiindulva érinti a menedékházat. Eresztvényt és onnan folytatódik Somoskőújfalun át Salgótarjánig. A városi útépítés idei tervében a baglyasaljai út és patakszabályozás a legnagyobb jelentőségű. Mintegy 10 millió forintba kerül. Amikor ar idő engedi, a munkát meg is kezdik. Befejezése jövőre várható. Kabay János nevét viseli az úi rétsági gyógyszertár Ma délelőtt Rútságon, a József Attila körút 4 szám alatt avatják az új gyógyszertárat. A modern létesítmény építési költsége meghaladja az egymillió forintot, felszerelése, berendezése további negyedmillió forintba került. A patikához gyógyszerészlakás is tartozik. Kabay János életének rövid negyven éve alatt jelentősen öregbítette hazánk vegyiparénak világhírét. A harminc évvel ezelőtt elhúnyt kutató módszert dolgozott ki az ópium-alkaloidoknak — közöttük a morfinnak — kivonására száraz mákgubóból. Ez az eljárás Magyarországon új iparág megteremtését tette lehetővé. Kabay János gyógyszerész alapította Tisza- vasváron az Alkaloida Gyógyszergyárat. ták: ha lehet, miért ne köny- nyítsék meg ezt nekik. — Most még az érettségi és aztán?... — Aztán pihenünk — vetette közbe Szabó János. — Már aki. — Én mindenképpen — mondta — Negyvenhat éves vagyok ... Aligha kopogtathatok már főiskola, vagy egyetem kapuján... Ott vannak a gyerekek. Majd inkább azok... Két nagy fia van. Gimnáziumban tanul az egyik, technikumot végez a másik. — Akkor volt kivel megbeszélni a nehezebb anyagot? — Az már igaz... — mondta és csendesen mosolygott hozzá. — De mindig úgy intéztem a dolgot, hogy az apai tekintélyen ne essék csorba... Társai harsány nevetése vetett véget Szabó János szavainak. Ami rejtve marad A SALGOTARJANI Állami Áruház gyermekruha kirakata előtt az ízléses bébi és leányka ruhákat szemlélik az édesanyák. „— Ez nagyon tetszik. Biztos jól áll majd az én kis Zsuzsimnak. — Én ezt a kéket veszem meg. Ez a szín kedves az én Andreámnak.” Egyikük sem gondol arra, hogy a kiszemelt ruhák előállítási költsége jóval magasabb mint amennyit a fogyasztói árcédula mutat. A kettő közötti különbözetet az állam vállalja magára. Ezt nevezik dotációnak, illetve ártámogatásnak. — „Helyes lett volna — ez ma már világos — ha ezekről a körülményekről már korábban többet beszélünk” — mondotta a többi között Kádár János, uz MSZMP Központi Bizottságának első titkára újévi nyilatkozatában. S hogy mennyire húsbavá- aó probléma ez, azt megyénk több üzemének példája is jól dokumentálja. A Nógrád megyei Textilipari Vállalat az előállított gyermekruhák- *a 1965-ben 2—3 millió dotációt, Illetve ártámogatást kapott. Ebből az összegből a vállalat dolgozóinak majdnem 4—6 havi bérét lehetne kifizetni. A korábbi években az ártámogatás még a jelenleginél is magasabb volt. Országosan nagy keletje volt a Balassagyarmat nevű kombinált szekrénynek, amelyet a Nógrád megyei Bútoréi Faipari Vállalat 1960-ban kezdett el gyártani. Ebben az esztendőben az előállítási költsége ezer forinttal volt több mint amennyit a vállalat a vásárlóktól kapott érte. A különbözetet az állam fedezte. Az első év után a hozzájárulás mértéke fokozatosan csökkent, majd 1964-ben végleg megszűnt. Az első esztendőben biztosított évi hozzájárulásból majdnem háromhavi bért lehetett volna fizetni az üzem dolgozóinak. VAGY ITT VAN a tűzhelygyár új terméke, az M 102-es gáztűzhely. Azért, mert a fogyasztók megvásárolják, az állam dotáció címén darabonként még 300 forintot ad a közös kasszából. Figyelembe véve az 1965. évi 20 ezer darabos termelést, az ártámogatás nagysága elérte a hatmillió forintot, amely összeg a gyár dolgozóinak majdnem kéthavi bérét jelehti. Az idén az ilyen címen kapott pénz még nagyobb lesz, mert ebből a típusból 47 ezer darab legyártását írja elő a terv Mindez rejtve marad a vásárlók előtt, mert az árak mellé nincs kifüggesztve: azért, hogy ön ezt az árut. Ilyen összegben megveszi, az állam kasszájából még 10— 20—50—300—500. vagy ezer forintot adunk hozzá. Ezt az összeget más területről: így a szociális, kulturális, kommunális, vagy éppenséggel az Ipari beruházásokból vesszük el. Ezért nem tudunk a jelenleginél több óvodát. Iskolát, utat. vízhálózatot, üzleteket stb. építeni. Mivel erről a nroblémáról mostanság elvétve, vagy egyáltalán nem esett szó, természetesnek vettük, hogy ennek (gy kell lenni, el se tudtuk képzelni, hogy másként is lehet. Pedig amikor az élet- színvonal alakulását számba- vesszük, erre is kellett volna gondolni. Mert, ha nincs is feltüntetve a fizetési borítékban, mégis hozzátartozik a bérhez, a fizetséghez, úgy mint a gyermekes családoknál a felemelt családi pótlék. Ennek a rejtve maradt állami támogatás nagyságának jellemzésére a legvilágosabb példát a Nógrádi Szénbányászati Tröszt adja. Itt a kitermelt szén termelési értékének 44,55 százalékát, vagyis évenként 280 millió forintot kapnak megyénk bányászai állami dotáció címén. Ebből az összegből 10 darab 192 lakásos bérházat, vagy egy új hideghengerművet, vagy egy új, modern bányagépgyárat, vagy 280 kilométer makadámutat, majdnem két új kórházat lehetne felépíteni. Ha azt akarnánk, hogy a fogyasztók a tüzelőjüket előállítási áron szerezzék be, akkor nem a kormány által előírt mértékben, hanem jóval nagyobb összegben kellene felemelni a tüzelő árát, a távfűtési dijat stb. Ez vonatkozik még sok egyéb közszükségleti cikkre is. GYORS SZÁMVETÉS, máris kész az egyenleg: az ártámogatás mértéke csak megyénkben megközelíti a 300 milliót. Ha ezt országos méretekben vizsgáljuk, akkor milliárdokkal számolunk. Olyan milliárdokkal, amelyeket eddig közvetve kaptunk meg különböző címen. A nemrég bejelentett árintézkedések ezen a helyzeten próbálnak valamit segiteni. Igaz a jelenlegi állapotot máról-holnapra nem lehet megváltoztatni, de a folyamatot meggyorsíthatjuk. Az igazság kedvéért azonban azt is el kell mondani: a jelenlegi helyzet összefügg korábbi iparpolitikánkkal, az ország iparosításának hősi és eredményes korszakával. Akkoriban nagy szükség volt az ártámogatásra. Azóta nagyot fordult a világ kereke, nagy jártasságot szereztünk a szocialista gazdálkodás kulturáltabb módszereinek kialakításában. Ennek megfelelően érés bérrendszerünknek is igazodni kell a megváltozott körülményekhez, amelyek a népgazdaság fejlődését segítik. A MEGREFORMÁLÁS alatt álló gazdaságirányítási mechanizmusunkban született egyes intézkedések ebbe az irányba terelik egész gazdaságpolitikai felfogásunkat. Ma már elmúlt az az időszak, amikor nem számított, hogy egy- egy termék ára mibe kerül, szüksége van-e rá az országnak. Ma a fejlődés azt követeli, hogy a termelési ár ne legyen magasabb, mint a fogyasztói, azaz egyre kevesebb terméket terheljen az állami dotáció. Ettől függetlenül egyes fontos cikkeknél a jövőben is megmarad az állam segítsége, de jóval kisebb mértékben mint eddig. S amilyen mértékben sikerűi a dotáció címén jelentkező többletkiadást csökkenteni, olvan mértékben válik lehetővé, hogy az államkasszából több jusson bérre, fizetésre. Vencsz Károly Társasutazás, üdülés az Állami Biztosító rendezésében Boda István, Vitéz Ferenc is azt mondták: kifújják ma- guleat négy kemény esztendő után. Aztán pedig? Majd meglátják még addig. Pinke Istvánt már most foglalkoztatja a gondolat: nem tart pihenőt. Hozzálát a mérlegképes könyvelői tanfolyamhoz. Erre biztatják a szövetkezetben is. Mert ha tudásban yi/arapod- nak. emelkednek a szövetkezeti tagok, velük együtt emelkedik a közösség is. Erre éppen az érsekvadkerti termelőszövetkezet a jó példa. Vinczc Istvánná Az Állami Biztosító megyei Igazgatósága az idén is több társasutazásra és üdülésre viszi az üzemi dolgozók és termelőszövetkezeti tagok biztosítási és önsegélyező csoportjának tagjait. Február első felében 200 fő megy háromnapos budapesti társas- utazásra. Megtekintik a főváros nevezetességeit és egy alkalommal színházi előadáson vesznek részt. Ugyancsak február első felében 60 termelőszövetkezeti tag indul a tsz-tagok debreceni üdülőjébe, ahol 10 naDot töltenek. Február második felében 20 tsz- tagot Hévízre visznek fáradalmaik kinihenéíére. Hasonlóan üdültetnek tsz-tagokat Harkány fürdőn ia.
