Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-12 / 296. szám
8 NÖGR ÄD 1965. december 12., vasárnap Agatha Fassett VASZKO PÖPA A petróleumlámpa As egyik este elromlott az áramfejlesztő, mely Bartókot hangulata szerint hol kevésbé, hol meg a kétségbeesésig, de örökösen bosszantotta, s a házra vaksötétség borult. Nem ért váratlanul bennünket, mert egy része már hetekkel azelőtt kiégett, mit a háborús anyagkorlátozás miatt ideiglenes szerkezettel pótoltunk. Sok petróleumlámpást tartottunk készenlétben, hogy szükség esetén kéznél legyenek. Most elérkezett az idejük. Alig egy- pár perccel azután, hogy a házra sötétség szakadt, kopogtattam Bartók ajtaján. Égő lámpát tartottam a kezemben. Válaszolt a kopogásomra, de amikor beléptem, csukott szemmel feküdt, feje visszahanyatlott a párnájára, arcát örömtelen alvásnak engedte át. Aztán sem látott meg, hogy kinyitotta a szemét. De ahogy ott álltam, az égő lámpát kezemben tartva, szeme hirtelen a fényre villant, s szomorúsága szilaj örömre változott. — Petróleumlámpa! — kiáltott fel, amint a lámpa melegen sugárzó fénye örömmel árasztotta el az arcát. — Mikor találta? Itt volt a házban az egész idő alatt, s maga meg sem mutatta nekem? Elrejtette elő-, lem, míg én éjszakáról éjszakára viaskodtam annak a gépnek a borzalmas dobpergésével? Nem érti? Ez a petróleumlámpa mindent megoldhatott volna! De már, persze, nagyon elkésett. Szünetet tartott egy kis ideig. szemét ismét a lángba mélyesztette nagy csendben. — Ültem és dolgoztam — folytatta —, s egyszer csak körülfogtak az éjszaka hangjai. Figyeltem erre, arra, a kis éles fegyverzetű bogarak élet-halál-tusájára, hallani véltem azoknak a kis fekete foltoknak a hangját, amelyek a falevelek fonákján láthatók néha, s oly csendesen keletkeznek, hogy alig rezzentik meg a levelet a születésükkel, * * Részlet a szerző Bartók amerikai évei című művéből. s egyszerre látom magát, azzal a lámpával a kezében. Helyet kerestem a lámpának az ágya mellett levő kis asztalon. Egy pillanatig sem vette le róla a szemét, barátságos mosollyal követte, mintha rég nem látott barátjával találkozott volna. — A belét meg kell nyírni — mondta, közelebb hajolva hozzá. — Nem egészen egyenes. Majd magam viselek rá gondot, értek az ilyesmihez. Elég sokáig dolgoztam ilyen lámpa fényénél, s mily boldogan. S jegyezze meg, hogy mostantól fogva hallani sem akarok arról a szörnyű masináról! — A sápadt sárga fénykörben ült, olyan volt, mint egy gyermek, lassan szívta magába, mély lélegzetekkel a dongó, zümmögő nyári éjszakát, mintha megjavult volna a levegő íze, miután az a „pokoli masina" abbahagyta a dörömbö- lést. Ettől az estétől [ fogvást sosem hiányzott a lámpa Bartók szobájából. Maga viselt rá gondot gyengéden, mindenre kiterjedő szeretettel. Mindig az éjjeli asztalán állott, üvege ragyogott, bele egyenes és fehér volt. tisztelt és dédelgetett jószág volt az a lámpa, az örpm végtelen forrása. Ugyancsak attól az estétől fogvást hallgatott éjszakánként az áramfejlesztő. Minden alkatrésze szétszedve, felforgatva hevert Egynéhány pislákoló petróleumlámpától eltekintve az egész ház sötét volt. Kényelmetlenségünkért csupán azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Bartók boldogan dolgozik a csendben. De ez az öröm sem maradt sokáig zavartalan. Hamarosan felfedezte, hogy a petróleum nem tart ki reggelig a lámpásban, másik lámpára is szükség volt. Vittünk tehát egy második lámpát is a szobájába. De az nem nyerte meg a tetszését. Sem pedig a többi, amit egymás után hordtunk elébe a hájból. Egy sem volt fogható ahhoz az elsőhöz, amit vaktában választottam ki. Bár míg átsza- lajtott bennünket a szomszédokhoz, hátha tudnának kölcsönözni egy olyan lámpát, amilyen az első volt, én már tisztában voltam azzal, hogy semilyen lámpa sem hozhatja vissza a meglepetés hirtelen örömét; az a hirtelen varázslat, mely egy múló pillanatra visszaidézte a múlt legszebb ízeit, többé meg nem ismételhető. Mert a jelenben csak annak örült, ami a múltra emlékeztette, de ezek a csalóka tünemények azonnal szétoszlottak a jelen valóságának hideg érintésétől. Ezek a szegény, törékeny jelképek halálra voltak ítélve szinte, mielőtt testet ölthettek volna, csak a kísértő emlékeket hagyva maguk mögött, amiktől a jelent még nehezebben tudta elviselni. Egy-tzer, | amikor éppen tisztogatta a lámpáját, az elsőt, az egyetlent, mert nem maradhatott meg egyetlen másik sem a szobájában, megszólított. — Ha lenne szíves keríteni nekem egy darab szalonnát, de jó vastagot gondolok, nem olyan papiros vékonyságú ízetlen szeleteket, amiket maguk szalonnának neveznek. Akkor készíthetnék magamnak egy kis vacsorát, megsütném a szalonnát, megplrítnám a kenyeret a lámpásom üvegje felett, mint akkor szoktam, amikor azokban az istenháta- megetti falvakban laktam. 0 igen, sokszor ez volt az én vacsorám, mégpedig, igen jó vacsorám. Hoztam a szalonnát, nem ízetlen, papirosvékony szeletekben, hanem jó vastag darabbal, ahogy óhajtotta. Mérhetetlenül örült neki, de nem bízta a nehéz barna papirosba burkolt csomagját a konyhai hűtőszekrényre, hanem kitette a szobája ablak- párkányára. Onnan azonban hamarosan eltűnt, s mivel sosem hozta szóba, csak azt gondolhattam, hogy a vele felkeltett emlékek bizonyára szereztek nelci egy kis békét és örömet... Parasztcsalád télen Jánossy Ferenc rajza Szidf eszkiL izéméi m Kimondhatatlan roppant fenevad, Egyik állkapcsoddal a felhőkben Másikkal a porban. Befaltál mindenünket. Mindenünket, mit szájpadlásod alatt Állkapcsod hámorában kovácsoltunk Csontjaink tüzében Hamvainkban. Befalt téged is az éhed. Azoknak, akik túléltek a puszta szív sztrtjeln Elárultan és nincstelenül Üjra kell teremtenünk mindent Üjra az országot, Ojra az eget, Hogy essen szét a pofád, roppant fenevad! a Szutjeszka ágaskodva dagad az égre Birokra kel a fénytaló szörnyeteggel. Szutjeszka világtalanul forog maga körül Nem leli elöntött partjait. GD Kihunynak mind a fények itt Elnémul minden értelem, elakad minden út E végzetes kelepcében. Nagy tüzeket laktunk Ereink lüktető hágóin. Nincs talaj a talp alatt Nincs égbolt itt fejünk fölött Elrugaszkodunk innen mégis Eldobbantunk rendületlenül Egyetlen szökkenéssel Zúdulunk álmunk örvénylő szakadékán. Forrása felé viszi görgő babjait Szutjeszka A Nap felé az ország szive felé Es útjában nem lel semmit. Világtalanul sTemd!’ nyomunkba, Nem tudja, merre görgesse habjait. Eleven húsunkból sarjad az ország Rögönként, kővönként Rendíthetetlenül Forró leheletünkből támad az égbolt derülő derűvel csillagzó csillagosán Táguló távlatokkal Erőnk a hegyekben csillagképbe forr Gyümölcsbe éhség, virágba gyöngédség Végtelenbe szabadság. S leszünk hovatovább a diadalmas minden Kif oszthatatlanul. m A csontjaink közt zuhog át Szntjeszka Piros virágot ringat morajló árja. Torkolata egy a szívünkkel. Forrása egyként szívünkből fakad. Szutjeszka immár tündöklő tűzmadár Csőrében a fekete fenevaddal. DUDÁS KALMAN FORDÍTÁSA ERDOS ISTVANi JUaeikcL E gy vasárnap déli ebédnél hozott össze vele a rossz sorsom. Óriási rumli volt akkor nálunk a Napfényben. A vendég órákig nem tudott hozzájutni semmihez, mert egyszerre akart megebédelni vagy háromszáz ember. Az étterem kerthelyiségének homokján vakított a fény, mindenki árnyékba próbált húzódni. Csak július első vasárnapján lehet ilyen hülye-nagy meleg. Marit csak jó sokára vettem észre egy kék-narancssárga napernyő alatt. Ez persze nem mond sokat, mert a fürdővárosokban minden kerthelyiségi asztal fölött ilyen esernyő van, vászonból. Ügy egyszerűen csak gombának hívják. Ahhoz képest, hogy mennyire úsztam a munkával, jól megnéztem magamnak a lányt. Csinos fekete fej, kitűnő összeállítás az egyebeket illetően. Tizenhat éves lehetett. Kékvirágos, fehérgalléros nyári ruhát viselt. Egyedül volt — Speciálisan az esetem — gondoltam magamban. Vagy huszonöt kismenű volt előttem. Reumás, öreg hölgyek, kövér maszekok lestek állandóan, hogy mikor viszem már nekik a menü másodikat, vagy a tésztát. Nem vitás, nagy kín lehetett órákig ott ülni a melegben, de hát mért nem mennek a Gambrinuszba? Ide egy lépés, és ott luxus kiszolgálás van. De nincs hatkilencvenes kismenű. Várjanak! Fürödhetnek még estig eleget. Még egyébként is. Velem a kutya sem törődik, hogy én mikor fürdők. Szóval na^y nyugival lehorgonyoztam a kislány mellett. — Üdvözletem. Na, mi legyen? Vadat? Halat? Valami egyebet? Majd kiesett a nagy, keleti vágású fekete szeme, ahogy rámnézett. Olyan riadtan szólalt meg, mint egy kis egér. — Egy csontleves, tökfőzelék sülttel, kismálna. Majd elröhögtem magam. Csuda furcsa volt, ahogy kimondta ezt a tízesre kalkulált összeállítást. Azt mondja: kismolno. Állati érdekes. — Maga palóc? Évike? — Én Tátrai Mária vagyok. — Persze ezt is úgy: Tótroi Móriá. Szerencsére rámüvöltött valaki, különben mindent elrontok az első percben. A röhögéssel. — Főúr! Egy ásványvizet kérek. Odanézek, hát egy kimondottan sárga hajú öregasszony. Berohantam a konyhába. Körülnézek a tálaló asztalon, hátha találok egy csellengő levest, amit gyorsan kivihetnék a Marinak. Találtam egyet. Igaz, zöídségieves volt, de leves, leblokkoltam. Már messze járok vele, amikor hallom magam mögött a főnök káromkodását. — Ki az Isten vitte el megint a zöldséglevesemet!? A két karfiol itt van, de hol a zöldség? Hát erre ráfáztam. Hogy pont az övét tudtam elhozni!? Amilyen szívós, még képes lesz utánanézni, ki írt le egy zöldséglevest szólóban. A kislány egyre jobban tetszik. Édes kis fekete képű baba. Ügy látszik észre is vette, mire megy a játék, mert messziről követ tekintetével. Benne lesz a buliban. Legalább csontlevest hoztam volna. Mi van, ha végleg nem szereti ezt a löttyöt? Nagy leégés lesz, mindjárt az elején. Amíg kiöntöm a levest, addig nem lehet semmi zűr, mert így kinézetre olyan egyfor ma minden levesünk. Majd ha belekanalaz. — Jó étvágyat! Csodálkozó szemmel néz fel rám. — Mit néz így? Nem hülyéskedek, komolyan jó étvágyat! Nevet. A fogai teljesen jók. Jól áll neki a nevetés. Mikor nyúl a kanálért, gyorsan hátat fordítok. Ezt nem is veheti rossz néven tőlem, mikor annyi éhes és szomjas ember integet, üvöltözik felém. A legtávolabbi asztalhoz megyek, s onnan sandítok visszafelé. Csak kavargatja a löttyöt. — Hát csak kavargasd kisanyám — gondolom magamban. Majd jól laksz a tökfőzelékkel... De egyáltalán, van-e még tökfőzelék? Rohanok a konyhába és már az ajtóból üvöltök: — Egy tökfőzelék feltéttel! Rendel! Még le sem írom, mikor hallom, hogy a fejem fölött megreccsen a szakácsnő hangja. — A magáé ez a tizenhét menűtészta? Vigye már innen, mert kihajigálom! Ez nekem szól. Barátságos, de szándékoltan leereszkedő vigyort erőltetek a képemre. — Viszem, kezitcsókolom. Csak előbb kérem a tökfőzeléket. Soronkívül. ári egy csöppet sem hálás a gyors kiszolgálásért. Pedig már a kismálna is ott van előtte a tökfőzelék mellett. Odapislogok az érintetlen levesre. Minden érthető. Egy pillanatig kétséges lesz előttem, hogy egyáltalán érdemes-e bedobni magam? — Csak semmi visszakozás fiú, a tét mindig megéri a kockázatot. Mari hidegen végignéz rajtam, aztán az égre szegezi a szemét. Érzem, hogy hülyeség meet mentegetőzni, mégis ön- tudatlanul ömlik a szokvány szöveg. — Sajnos nem volt már csontleves... — Ne mondja! — Viszont ez a tökfőzelék tényleg tökfőzelék. — Azt látom. Hál’ istennek nevet megint. Megkönnyebbülten egyenesedem fel. Körülnézek a placcoihon. Ijesztő egy kicsit, hogy mennyi ember vár rám. Szék karjára dobott fürdőköpenyek, szalma kalapok, töménytelen meztelen test. — Ízlik? Csak bólint, s tele szájjal eszik. Kicsit nehézkesen bánik a késsel-villávál, de ez nem baj. Attól még lehetett gyerekszobája, legföljebb rossz a kézügyessége ... Vagy tíz lépéssel arrább a sárga hajú öreg hölgy magyaráz valamit a főnökömnek, miközben sűrűn mutogat felém. Csak az ásványvízről lehet szó. Tíz perce sincs, hogy kérte azt a vacak vizet és már reklamál. Felháborító! Jól néznénk ki! Na. Még szerencse, hogy nem vagyok ideges... — Meddig marad Szoboszlón, Marika? — Még csak tegnap érkeztünk. — És meddig marad? — Két hétig. — Tudja, hogy most legszívesebben levetném a fehér kabátomat és elmennék magával a strandra? — Nem is oda megyek. — Hanem? — Meccsre. Hirtelen megérzem, hogy a hátam mögött áll valaki. Csak a főnökön lehet. Finoman megérinti a vállam, s int, hogy menjek utána. Nincs mit tenni, mennem kéll. — Egy pillanat, rögtön jövök. Mari értetlenül néz rám. Mint aki nem érti, hogy különösebben miért akarok visszajönni. Most törhetem a fejem, hogy buta ez a nő, vagy csak megjátssza a megközelxthe- tetlent. A főnököm a söntésben szó nélkül a kezembe nyom egy poharat háromdeci szódával. Látom rajta, hogy nem lát a dühtől, de türtőzteti magát, s egy szerelmes színész pózával int a sárga hajú felé. — A nacsasasszonynak! Mari a kismálnát iszogatta apró kortyokban, mikor újra megálltam mellette. Teljesen belemerült az élvezetébe, észre se vett. — Mit csinál ma este, Marika? Megint ez a lehetetlen nézés. Olyan ártatlan képpel bámul rám, mint aki kettőig se tud számolni.
