Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-12 / 296. szám
IBM december 12.. vasárnap NOGRAP 9 Földes György GONDOS APA Akkor változott meg Gerde Sándor főkönyvelő élete és a világról való felfogása, amikor eszébe jutott, nogy húszéves lányát, a Kedves és csinos Ibolykát, férjhez kellene adni Boglár Péter közgazdászhoz. A fiú friss diplomával nemrég került az egyik gépgyárba. Nem annyira a fizetése, mint inkább a jövője csábította Gerdét, a gondos atyát arra. hogy a fiatal közgadász- bun Ibolyka férj-jelöltjét szimatolja. — Jó parti — mondta a feleségének Gerde, már az első héten, amikor a fiút megismerték. — Nem kívánok jobbat — szolt elmerengve Ibolyka mamája. — Diplomás, jóképű es korban Is Ibolykához való. — Csakhát a fiú is bizonyára jo partit szeretne — folytatta Gerde. — Nagy szó, ha jól indul és biztos anyagi háttérrel kezd egy fiatal diplomás. Ez a beszélgetés akár harminc évvel ezelőtt Is megtörténhetett volna, de éppen az az érdekessége, hogy napjainkban zajlott le, ami arról tanúskodik, hogy a Gerde házaspárnál valamikor régesrégen megállóit az idő kereke. Gerde Sándor nemcsak a főkónyvelést szervezte meg jól és előrelátóan, hanem a család életét is. Nem lehet tehát csodálkozni azon, ha néhány nap múlva már arról faggatta Ibolykát, hogy tetszlk-e neki Boglár Péter és hozzámenne-e feleségül. — Tetszik! Nagyon tetszik! — felelte nevetve a lány. — De, te apu, mindjárt a házasságra gondolsz. Péter egyelőre nem nősül, nekem meg egyelőre nem sürgős, hogy férjhez menjek. . . _ . A derék apa megelégedett ennyivel. Este már arról beszélt a mamával: tenni kellene valamit, hogy Boglár Péternek megjöjjön a kedve a házassághoz. — Hívjuk meg vasárnap ebédre — javasolta az asszony. — Jó gondolat. Töltöttcsirke, uborkasalála, cseresznyésrétes — egészítette ki a férj. És ezzel az ebéddel kezdődött a férjfogás. Péter megjelent a vasárnapi lakomán, és ott is maradt estig. Akkor a papa javasolta, hogy menjenek ki a Szigetre vacsorázni. A mama örült, Ibolyka tapsolt, Péter nem szabadkozott. — Természetesen az én vendégem — mondta a fiúnak Gerde. Péter most sem szabadkozott, és kint a Szigeten végig ette a családdal az előételes. nagyszabású vacsorát. Három üveg bort ittak meg négyen. Domoszlói muskotályt. — Menjünk a „Budapestébe, ha már ilyen jól érezzük magunkat — javasolta ismét tizenegy óra tájt Gerde papa, — csináljunk egy görbe estét A mama Ismét csak örült, Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú Ismét csak nem szabadkozott Megnézték a műsort francia konyakot Ittak és sósmandulát ettek hozzá, hogy jobban csússzon. A papa több, mint nyolcszáz forintot fizetett ki és egy százas borravalót adott a főúrnak. Boglár Péterben ezen az estén érlelődött meg először az a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene nősülnie és — ha már ilyen jómódú családdal hozta össze a sors — Ibolykát kellene elvennie. Aztán később még tovább érlelődött benne a gondolat! Gerde papa ugyanis ettől kezdve, hetenként egyszer- kétszer taxiba pakolta a családot, és hol egy drága vacsora itt, hol egy drága vacsora ott, utána lokál és italozással spékelt éjszakai élet — minden esetben többszáz forintos cehhel — egyre jobban meggyőzte Pétert, hogy lesz itt pénz bőven, csak be kell nősülni. Egy idő múlva Gerde Sándor főkönyvelőnek jobban tetszett az éjszakai élet, mint a főkönyvelés. Ismerték már mindenfelé. Akár a családdal ment, akár nélküle, úgy fogadták, mint az éjszaka felkent lovagját, aki otthonosan mozog minden mulatóban, kiskocsmában és osztályon felüli étteremben egyaránt. Az is előfordult, hogy csak Pétert vitte magával egy-egy hajnalig tartó mulatozásra. — Elveszem Ibolykát — motyogta az egyik éjszaka, italos állapotában a fiú. — Hát ha elveszed, én hozzád is adom — felelte a konyaktól szinte elalélt Gerde, — és adok hozzá neked egy Wartburgot. A következő vasárnap, amikor a részleteket is megbeszélték, és szűk családi körben megtartották az eljegyzést, nagyon boldog volt a család.' A mama ismét csak örült, Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú ismét csak nem szabadkozott: sem a megígért Wartburg miatt, sem a komplett berendezett egy- szoba összkomfortos lakás miatt, amit b papa még a megígért Wartburgra ráígért. Mindenki összecsókolózott mindenkivel, a mama azt mondta Péternek: „édes fiam”, az „édes fiam” pedig úgy szólította Gerdét, hogy „kedves papa”, ami még szokatlanul hatott ugyan, de máris magában hordozta a családi együvétartozés jeleit. És ebben a nagy boldogságban Péter nem kérdezte,, hogy miből, és Ibolyka sem kérdezte, hogy miből, de amikor a mama már megkérdezte volna, hogy miből, azaz hogy miből, telik majd Wartburgra, lakásra, berendezésre, — már éppen ellenőrzést tartottak a vállalatnál, ahol Gerde Sándor főkönyvelőként ügyködött. — Itt hiányzik egy nyolcszáz forintos bizonylat — szólt az egyik revizor Gerdének, amire Gerde azt felelte, hogy meg kell annak lennie, mert nála minden stimmel. Három nap múlva kiderült, hogy semmi sem stimmel: Gerde hamis bizonylatokkal manipulált, és összesen harmincötezer forint tűnt el a kezén. Az, hogy Gerde, főkönyvelőhöz illő hozzáértéssel össze-vissza kuszálta a dolgokat, csak megnehezítette a revizorok munkáját, de semmi esetre sem tette lehetetlenné. Gerde néhány nap múlva beismert mindent. A pénz a vacsorákra és az éiszakal mulatozásokra fogyott el. A Wartburg és a kompletten berendezett egy szoba komfortos lakás csak ezután következett volna. Amikor Gerde Sándor főkönyvelő ellen a büntető eljárást megindították, a mama zokogott, Ibolyka nagyon szégyellte magát, Péter nedig nyomban kijelentette, hogy olyan családból nem választ feleséget, ahol ilyesmi megtörténhet. — Azt mondtad, hogy szeretsz! Hát csak eddig tart a szerelem? — siránkozott Ibolyka. — Elég nagy a lakás, elférnénk itthon is — z^k->tr.-,*t o»rde mama. — Csak legalább az a vacak Wartburg lenne meg. És valami készpénz... — mormolta Péter. De ezt már az előszobában mormolta, búcsúzás közben, amikor örökre elhagyta Ibolykát ás a Gfrdp családot. JHűzuik A szeretet vagy a gyűlölet megváltoztatja az igazságot. * A szokás afféle második természet, amely kiírtja az elsőt. S attól tartok, hogy miként a szokás második természet, ez a természet maga Is csak az első szokás. • Vannak Igaz dolgok, amelyeket vitatnak, s vannak hamisak. amelyeket vitatás nélkül elfogadnak: márpedig sem a vitatás nem a hamisság jele, sem a vitatás hiánya nem az igazságé. • Az emberek minden baja abból ered, hogy nem tudnak nyugodtan megmaradni szobájukban. Az az ember, aki csakis önmagát szereti, semmit sem gyűlöl annyira, mint egyedül maradni önmagával. _ Valamely hajó kormányosának nem azt az utast szemelik ki, aki a legelőkelőbb családból való. (Pascal) VASVÁRI ISTVÁN Emlékül egy lámpát... Gerecse az aknáig kísért, ötven lámpa lengette az éjt; úgy éreztem, jeges őskorok fáklyáival mélybe indulok. Kezembe egy lámpást adtatok, gondoltam, mit megcsavarhatok s égrehajló, vidám óriás toppan elém: uram: mit kívánsz? Azt kívánom — Így a gondolat — : velem legyen mind, ki itt halad; éjbe-térnl ne legyek magam... — Jó, akinek ily lámpása van. Aknatorony alján álltam ott, szálltak-hulltak csengető kasok; kovácsműhelyekből láng-meleg futja át a környéki telet. Átitattak régmúlt századok; ezer réteg kért napot, jogot; eocén-kor égő levegőt, fényt és lángot lélegző jövőt. Szalag-rostán rengett úgy a szén: mozdonyokban zengő szenvedély, tengereken hőtől feszülő bajó, melyben telketek a hő. — Korán lefekszem. — Antónióni film megy a moziban ... — És? — Az Éjszaka... — Én éjszaka aludni szoktam. — Ne mondja? — Igyekszem finom maradni, de most már kezd bosszantani a dolog. Kellemetlenül megmerevedik bennem a felismerés, bizony butácska vagy kisanyám. Persze az szempont, hogy ritkaság az olyan nő, aki okos is meg csinos is. Egy biztos, a külszín egyre jobban tetszik. Istenem! Feláldozom magam. Most az egyszer engedek az elveimből. — És ahhoz mit szólna, ha táncolni mennénk? — Hová? — A Gambrinuszba. — A mamám is jöhetne? — Csak ha másképp nem megy. — Nem tudom biztosra mondani, de felőlem lehetne. A fene a kis álszent képedet — mondom magamban, mit kell itt egy fél óráig szövegelni, mikor annyi a dolgom. — Akkor nyolckor a Gambrinuszban. — Jó. De nem egész biztos. A mamám ... — Gvőzze meg a mamáját! — Megpróbálom. De most már mennem kell, fizetni szeretnék. Indulnom kell a meccsre. Itt a nagy dilemma. Fizetni? Az természetes, hogy a levest beszámítom, de a kismálna árával mit csináljak? Hm Egytiz. vagy egykilencven ? Apróság, de megint az elv. Ha mindenkinek egykilencvenért adjuk az egytízes kismálnát, vele se tehetek kivételt. Már csak a kollégák miatt sem. mert ilyesmiből van a leégés mindig. Aztán még az se biztos, hogy eljön . . — Kettőhúsz, hathatvanas, egykilencven. az ugye. .. összesen tizhetven lesz. Marika: Míg a kisujjammal odapöccintem a számlát az orra elé. ő egy agyonszorongatott tizest simít ki az asztalra. — Nem létezik. — Mi nem létezik? — Hogy ez tízhetven lenne. — Hát hogyne létezne, ha egyszer annyi. — De nem annyi, mert én előre kiszámoltam és ez kilenckilencven. Igen. És nem tízhetven! Ezt már olyan hangosan mondja, hogy a szomszéd asztalnál ránk figyelnek az emberek. Csak még az hiányoznak. hogy ebben a paprikás légkörben valami zűr legyen. De most már nem visszakozhatok, ezt a szitut nem lehet csak úgy berántgatni a tévedések közé, ki kell tartanom a tízhetven mellett. — Nézze kedves Marika — próbálok nyugalmat erőltetni magamra, Idehfvom az egyik kollégámat, hogy számolja össze ő. Rendben van? Csak nem képzeli, hogy be akarom csapni magát ? Már kiáltok is az Árpinak.. Orvostanhallgató. Ebben a szezonban ő itt a legértelmesebb srác. És ő ismeri legjobban a, szokásos szöveget. — Az üzletvezetőt kérem. Majd vele megbeszélem. Ennek már a fele se tréfa. Ha a főnök rajtakap egy ár-drágításon, akkor erre a nyárra vége a dalnak. Mehetek kapálni. Aztán ősszel az egyetemen majd jönnek a kölcsönkérések... S micsoda hideg nyugival ül itt ez a nő. Élvezi, hogy mindenki minket néz. Megismétli: — Az üzletvezetőt kérem. — De... — Az üzletvezetőt !... Na, megállj, 'te kis konok liba — mondanám a legszívesebben, de lazítani kell a keménységen. — Tévedni emberi ... — Az üzletvezetőt kérem — szól közbe megint. A sokadik kérést meghallja a főnököm. Bár esküszöm, serpmi kedve sem lenne meghallani, ha nem pont rólam lenne szó. Engem soha nem kedvelt az öreg. .. Mindjárt ideér. Rettenetesen koszos asztalken dőjével csakúgy szeldesi a levegőt, ahogy siet felénk. Most már szinte mindenki idenéz. Félhangos megjegyzések, néhol kárörvendő röhögés. A főnök mint egy vastagnyakú középkori lakáj megáll mellettünk. Undorítóan rávigyorog a nőre: — Tessék parancsolni kiskezitcsókolom! Piros, kék, sárga fürdőköpenyek, nagy virágos szalmakalapok. sok kövér meztelen test. Olyan rettenetesen iz- zadtságszagú minden. Kihúzom a kezemet a nadrágzsebből, a sok szuty- kos aprópénz közül. Egy órája sincs, hogy kezet mostam ... Érdekes, egy csöppet sem vagyok dühös, s hogy a főnököm így belejött a szövegelésbe, azt hiszem egyelőre fölösleges is vagyok itt. Le kéne lépni. A szomszéd asztaltól pont most indul egy társaság. Csupa csinos, fiatal nő. Bizonyára fürödni mennek. Nemsokára beugranak a hús. tiszta vizbe, és lesik, hogy mikor szólal meg, a hullámverést jelző csengetés. Jó nekik. Itt meg csak vakítja az embert ez a napfény. A fehér, homokot le kellene szórni valamivel. Fekete földdel! Igaz. az se volna jó, mert akkor meg eső után bokáig érne a sár. Ezt éreztem, ezt a nagy közős éjbetérő nebéz örömöt; légfúrótok nyomán dőlt a szén — ősiéti nap páfrányok tövén. ... Emlékül egy lámpát adtatok: nézem, s mindig veletek vagyok; vajha élne szavamban a hö, melytől lenne tágas a jövő.., Vajha lennék olyan lámpa csak, mely környi-sötét mélységet mutat, ha emelnétek arcotok elé. fényem lenne véges szellemé: vagy csupán egy gyutacsnyi anyag porlasztanl meddő falakat; szívetekben szikrányi meleg: minden éjben fénylő rész legyek! MOLNÁR ZSOLT Fl/QA Szemed Két színültig telt Szent edény Égből-merített-kékkel Csordultig telt Kehely Kicsordult szerelmem Kék színű Szemed Szerelmem Telve a lét neveddel Létem tükre szemed Ékes szemed Mint az ég beborít Fénylő kehely a szemed Csengő hold a homlokod Szemhéjaid Halványan erezett Levelek \ lét lombja Hullik egyre íeskeny szemhéjad Reámcsukódik Megóv A folyton-hullás Fájdalmától Felkelek benned Ö a Nap már Összekulcsolt dombok Fölött térdel Én vagyok Én verdesek tenyeredben Felmutatsz A hegyek Az ég A hegyről szakadó vizek Az égről lemálló szél Ismernek A fák kitárt szívébe Helyezel A homlokod Szemed S minden ami Nap mint nap Köréd gyűlik Én vagyok én Fogadj el
