Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-25 / 307. szám
10 nograd 1í)«íi december 25.. szombat $ Gerő János <sJ •sí •*fc> nem akartak fogyni. — Csak ráköltöttük a temérdek pénzt, még se lesz vizünk. A főgépész, aki már csupa olaj volt, ilyenkor rávillantotta szemét az okoskodóra, majd újra belebújt a gépbe, és kereste a hibát. Kovács Miska, a traktoros azonban nem volt ilyen türelmes. Először csak a szerelő kulcsot dobta véletlennek látszó mozdulattal a bámészkodók bokája mellé, majd amikor megelégelte a szekálást, gúnyosan rámordult az okvetetlenke- dőkre: — Gáspár bácsi, ez nem disznóölés. Bízza ezt a gépész brigádra. Egy másik síránkozóhoz meg így intézte mondókáját: — Majd csak lesz valahogy, István bátyám, azért nem búvunk az ágy alá. H osszú hónapok huzavonája után végre megérkezett az öntözőberendezés a szövetkezetbe. A teherautóról mindjárt a kertészetben rakodtak le, hogy minél hamarább üzembe helyezhessék, és legalább a kertészetben enyhítsék az aszály pusztítását. A nagy esemény híre gyorsan szétfutott a szövetkezetben. Apraja-nagyja jött csudáim az esőt csináló gépet, amit a főgépész vett kezelésbe. Átvizsgálta alaposan, azután két traktoros segítségével megpróbálta beindítani. A gép valóban be is ugrott, amikor azonban rászerelték a kútra, nem akarta felkapni a vizet a legerélyesebb biztatásra sem. , Délelőtt kezdtek a munkához, de már jó délutánra hajlott az idő, még mindig eredménytelennek bizonyult próbálkozásuk. — A fene, aki megeszi — morogtak a bá/nészkodók, akik Ahányszor megszólalt, mindig felcsattant a nevetés, és a célbavett leforrázva hallgatott. Mert Kocsis Gáspár disznóöléséről még a kisgyerek is hallott. Részeg fővel úgy leszúrta hízó helyett a fialás előtt levő kocáját, mint a pinty. Benedek Istvánnak, pedig még ennél is híresebb tette volt. Ö az ágy alá bújt a tsz szervezők elől, ahonnan majdnem félbloltan húzták ki. Tudniillik az agitátorok váratlanul jöttek, ő meg hirtelenjében rosszul bújt be, és félni lehetett, hogy meglátják a lábát az ágy alól kikandikálni. Felesége a nagy beszéd közben azért huppan le az ágy szélére. S mivel az asszony majd egy mázsát nyomott, egyből eltört alatta az ágydeszka, amivel kevés híján kinyomta a lelket Benedek Istvánból. — A csipást még most választották el a csecstől, mégis milyen pofája van — morgott sértődötten a telibe talált fél, amikor magához tért. De a gorombaság kevésnek bizoSZERGEJ ORLOV* rOalok nélkül dideregné!, . . Dalok nélkül dideregnél, lélek, A széljárta, nyitott glóbuszon. Hol a dal tüzében ne hinnének: Talpalattnyi zúg sincs, jól tudom. Földünkön a dalt nem tolla) írják — A század átmegy a óvároson. Egy kislány elsírja szíve titkát S messzeküldi harmonika-szón. A fehér nyír megrezgeti lombját Kis, falusi ablakok előtt. Hol a szívek egymást szólítgatják S dallamoktól visszhangzik a föld. Mint erdőzúgás, ember, születendő. Mint hajnalfény, ég síró zápora — Lüktetnek a dalok mindörökké S nem kell löket megírni soha. *Leningrádi fiatal költő. JEVGENYIJ VINOKUROV* cA DCárp áfák fián A szűk úton csigavonalban Tekerőzik kocsink az égbe. Súlyos terhével megrakottan Négy abroncsa köveket tép le. A kulcs ring övünkön; sapkánk Hátracsúszik, tarkónkra hullva. A szürkelő felhőnyáj nyirkát Kerekeink megőrlik újra. S ott lent a vihar újra tombol. Kalyibák tarkította rónák ... Földre löttyintem kulacsomból A ködös égbolt maradékát. Szily Ernő fordításai 1925-ben született szovjet költő. POLNER ZOLTÁN ílíjermekköt V Kőhajításnyira az ég pereg a tolla. Felriasztanám, há kövem volna. Sárga viharú nap bújkál szurok begyében. Magasba hajtanám, hogy elérjem. Zöld füzekben tollászkodik felbőket hullat, csak tudnám, a kövek hol lapulnak. Szívdobogásnyira az ég izzik a szárnya. Nyitva a csillagok kalitkája. Követ keres a gyerek, a férfi leinti szeretné emlékeit hazavinni. nyúlt a gijny ellenében, így hát jobbnak látta az illető kereket oldani. Az elnök is előkerült az irodából, hogy megnézze az öntözést. — Nem akarja az igazságot? — kérdezte barátságosan, majd a főgépészt biztatta: — A csatlakozásnál szokott levegőt kapni, ott nézzétek meg még egyszer. Megnézte a főgépész már kétszer is, de most harmadjára nekikezdett. Szétszedte a csöveket, új gumibetétet rakott oda, utána beindította a motort. Előbb remegett a cső, szinte reszketett. Pár másodperc múlva köhögésszerű hangot adott, és néhány méterrel odább ömleni kezdett a víz az arasznyi csőből. Olyan hihetetlennek tűnt most a gyors siker, hogy csak lassan tértek magukhoz. Először Kovács Miska kiáltotta el magát: — Jó napot, jó isten, megeredt az eső! Miért éppen ezt mondta, azt maga se tudta. De jólesett egy nagyot kiáltani, lerúgni a cipőt és belegázolni a bugyborékoló vízbe. A közelben munkálkodók megsejtették a motor hangjáról, hogy megszületett az eredmény. Jöttek egymás után felnőttek, gyerekek csodát látni. Segítők is akadtak bőven. A traktorosok, mint valami parancsnokok, akik pontosan tudják, mit kell tenni ilyen fontos percben, rövid parancsszavakat osztogattak: „Emeljétek meg a csöveket! Most rákattintani”. Az emberek izgatottan várták az indulást, már nem hitetlenkedtek, elismerő megjegyzés hallatszott mindenfelől: — Nincs az az ártézi, amelyik így ontaná a vizet. Kristálytiszta, inni is lehet belőle — mondogatták olyanok is, akik meg se ízlelték a mélyre fúrt kút vizét. A főgépész beindította a motort. Az orcok mind feléje fordultak, feszülten várták az eredményt. B szórófejekből először vékony, ezüstösen csillogó sugár tört elő. Ive gyorsan megtört, földrehul- lott, s pici porfelhőt kavart a homokba. Majd a nyomás egyre távolabb repítette a vizet, az ív kinyílott, tíz, tizenöt méternyire, azután még tovább és egyszerre permetsze- rűen hullani kezdett a mesterséges eső. A szórófejek körbe indultak, lépésről-lé- pésre áztatták a szomjas földet A gyerekek pedig vi- songva szaladtak a zápor után, aláugrottak és kiabáltak: — Éppen olyan, mint az eső! Éljen a gép észbrigád < KÁLDI JANOS Son nrnt alá 0 á Harmónia, amit az Egész és a Rész párharca bármikor is elérhet, ő a Csoda. az évmilliókból évmilliókba suhanó, ősi Ének, a megtestesült Teljesség maga. Az erdőzúgásban, égben, fényverésben 6 él. Tele van vele a világ. Tőle tanulják a nem-múló ssépet a közeli és távoli vidékek, a napra-csodálkozást a dáliák, a szemétől az ősz a messzi-kéket, a szelídséget az ág. IHÄSZ—KOVÁCS ÉVA VERSEI Ajóizó Valakit eképzelek néha. Valaki elképzel magának. Almok zuhannak szakadékba, ahol társaként csügged a bánat. (^ullagnyi emlék Szememben úgy maradtál, szilánkká-morzsolt, csillagnyi emlék, mint ez a táj, ha tovagördül álmaimmal a holnap. Szétszedlek, s összerakrak megint, s egy hiányzó rész végzetesen messze gurul. Hiába bogozom szét, a szél csomóba köti újra idevetődő fémszálait annak a percnek, s fel sem ködlik a nap, csak a fákon-túli, megsejtett erdő feketéllik. Réti Zoltán: FOLYÓPART BOKOR ISTVÁN Még-ysoros Szerettetek? Fekete kontyos gyöngytestűek sebszínű szájjal. Te meg- én Szürke csillag, szállók érdes ívű pályán, kéken fénylő bolygó így társultál hozzám. A szobrász Állok ormótlan egy márványtömb előtt. Izzadva vésem, ütöm, darabolom. Ebből a kőből szobrot kell faragnom. ' Ebből a kőből szobrom kifaragom. András Idát A gyerekek őrömére A jüMdHÖL olyanok azok az apró házak, mintha csőszkunyhók lennérlek. Szétszórva. Mert ahány van, annyiféle, s a csöpp kis folyosók hol délre, hol nyugatra, hol keletre néznek. Am a szobák mind-mind a nap felé fordulnak. Nappal nemigen látni otthon senkit. Dolgoznak. Délelőtt, délután. Az éj jeles pedig alszik. Tud- j erre pontosan, kivel, mikor lehet találkozni, bent van-e a gyárban, vagy pedig pinen. ' Furcsa tehát, hogy lent, egészen a kertész földeknél. Horváthéknál délelőtt tíz óra körül kopácsolnak. Furcsa, mert a gazda máskor ebben az időben éppen aludni készült az elsötétített szobában, (Csitt: gyerek ne mukkanj, kutya ne ugass, asszony csendben dúdolj csak!) Lám, most hangos az egész ház, de még a környék is. A sufniban egyforma méteres léceket gyalul Horváth, pedig nemrég jött meg, épp, hogy reggelizett, pattan a hirtelen kunkorodó forgács, visonganak a gyerekek. Az ikrek. Szöszkék. Elevenek. Nevetősek. Az asszony az-ajtóban áll. kicsit félrehúzódva, felöltöz- \e. indulásra készen. Vár. Várja, hogy embere feléje forduljon, igent, vagy nemet intsen, mérgesen vagy szelíden. Ám hiába, mert a gazda, mint a beállított gép, óvatoséul illeszti a gyalüt, húzza a pengét, látszik rajta: élvezi, milyen ügyesen csinálja, hogy hosszú, hártya- v-.cony szalagokat szab a lécekből. — Indulnék — szól az asz- szony csendesen, beleegyezésre várón. De hiába, a forgács megállás nélkül gurul szét tovább. Horváth nem mond sem igent, sem nemet. — Jó. Akkor én megyek, bátorkodik az asszony. — Majd a kerten jövök haza. Menjetek le a parthoz addig. Már a buszmegállónál jár, amikor embere megszólalt, de csak úgy magának, tele indulattal. — Hát eredj! Eredj, ha jobbat nem tudsz, de nekem ne panaszkodj! Én nem küldtelek. .. .De én is elástam a józanabbik eszem. Ahelyett, hogy aludnék, hét faragcsálok. Eh!.... nem csinálom tovább. Minek? Kinek? Az ember csak a saját fiúnak gyalul szánkót, nekem pedig sem lányom, se fiam. Karácsonykor nem akarok mérgelődni, legalább akkor nem. Elég más ünnepnapokon. Jóformán hozzá sem lehet szólni, amikor már dél elmúlt. Fürdeti, mpsdatja azt a két porontyot, majd minden öt percben. Fésüli őket állandóan, úgy frizurára szoktatja hajukat minden vasárnapra. Mert hiába mondom neki: ne nyavalyáskodjon. Jól vannak úgy, ahogy vannak! Tiszták is, rendesek is, mit kell velük annyit piszmogni. Én édes gyereke voltam az anyámnak, de talán még az esküvőre sem készült olyan gonddal, mint ő a látogatások napján. Mert jön az a másik asszony. Jön, csak győzzük őket. Apu lettem. Ha cukrot csörgetek a zsebemben mikor hazaérek, édes apu leszek egyszerre, mind a kettőnek. Nem volna itt semmi baj, csak az a másik asszony ne tudta volna meg, hol vannak a gyerekek. Sokáig nem is jött, a régebbi nevelő szülőket sosem tisztelte meg látogatásával. Csak amiután elmondták neki bent a gyárnál, hogy jó helyen vannak, hogy Hor- váthné úgy szereti őket, mintha a sajátjai volnának, hogy nem ismer majd rájuk, ha meglátja őket. Azt mondta a gyámos, hogy nem szólt az asszony egy szót sem. Nem is köszönt úgy jött el. Csak a szeme villant. Mély feketén, öröm? Gyűlölet? Féltékenység lobban benne? A fene tudja ... Nekem nem anya az, aki elhagyja a gyermekét. Szép karácsonyt szeretnék, igazán szépet. Először a gyerekekkel. Szánkót is faragok neki, meg pár katonát, meg indiánt, olyat éppen mint amilyeneket a cirkuszban láttunk. Ha kell egy egész hadsereget! De ha megjön az az asz- szony... Én, én nem is tudom, mit csinálok. Elzavarom és kész! Ne rontsa meg az örömünket. Ezen a napon előttem mást ne szólítson apjának egyik fiú sem. Csak engem. Vagy mi utazzunk el valahová? Nem, nem lehet! Még megfáznak a gyerekek. Horváth lassan csendesedett. Kint a ház előtt ugatott a kutya. Táncolt, kaparta az ajtót. Nevetve visoneott a két fiú. Ugráltak körülötte. Horváth István hallgatta a vidám hancúrozást. Már a fiúkat látta az ünnepen. Látta, hogy örülnek majd, ha meglátják a fa alatt az őserdő apró harcosait. Már nem volt dühös a nagv darab ember arra a másik asszonyra, inkább sajnálta, szerencsétlennek tartotta, hogy nincs szíve, csak hiúsága. I ÓRÁJÁRA NÉZETT j — Ha jaj! Mindjárt tizenegy óra —»rémült meg. — El kell menni itthonról. Azonnal jön haza a „mami”, s nagyon megharagudna, ha Jancsi meg Jóska meglátná, milyen fát rejteget a hátamegett. Mert hiába no, igaza van neki... A meglepetést, a gyerekek örömét nem szabad elrontani senkinek, semmiveL.. / )
