Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-25 / 307. szám
1965. december 25 . szombat NÖGR ÄD 11 E gy levéllel kezdődött, ámbár abban szó sem volt róla. Benne csak az állt: egyik rokonunk ekkor meg ekkor átutazik Budapesten és menjen ki „valaki” az állomásra, mivel csomagot hoz. Nem szeretem az iyen határozatlan meghatározáskat, mert annak rendesen az a vége: — Maga úgy is szeret korán kelni... Ez a „Maga” én vagyok. Szeretek korán kelni, amíg nem kell, de amint elő van írva, azonnal nem szeretek. A nevezett vonat valamikor hajnali négy óra tájban érkezik — természetesen — a Keletire. Azért oda, mert ennél távolabbi állomás hozzánk nincs. Ha Rákosfalván laknánk, nem kétséges, hogy ösz- szes átutazó ismerőseink Kelenföldre érkeznének. Már bele is törődtem, bár a Keleti megközelítése hajnalban nem olyan egyszerű. Éjszakai villamos — nagyon helyesen — nincs, így a szolgálati kocsival utaztam és fájó szívvel pislogtam a Déli, valamint a Nyugati indítóházakra, amelyeket átutazó ismerőseink elkerülnek. A rokon-asszonyság — természetesen — nem várt, azaz keresett az indulási oldalon, úgy okoskodva: amint leszállt a vonatról, megszűnt érkező utas lenni, tehát lehet annyi eszem, hogy ott nem is keresem. Sajnos, nem volt. De azért egy órán belül csak megtaláltuk egymást, ami az érkező és induló vonatok zűrzavarában szerencsének mondható. örültünk, s ezt az örömet a tekintélyes csomagok bennem majdnem lelkesedéssé fokozták. Az például, amelyet vidáman felkaptam, olyan súlyos volt, hogy Gödöllőre is kiutaztam volna érte. — Nem nehéz? — kérdezte kedves rokonunk — a fehérneműm van benne. Hosz- szabb időre megyek. A csomag majdnem kiesett a kezemből. Olyan nehéz lett egyszerre s alig tudtam megvigasztalódni, amikor reggelizés közben azt mondta: meg fogunk lepődni, milyen kedves ajándékot gondolt ki számunkra. Fekete István Száz tojás — Száz tojást hoztam, legalább százat... de hogyan!? Ebben a kis szatyorban... A szatyrot felbecsülni — ahogy mondani szokás — egy pillanat műve volt. Benne csak mint rántotta férheTÓTH ELEMÉR cÁ (jijei'ekkor ín ek ei — Részletek — Immár nagy fényesség Jegenyék suhogását, szelekkel hadakozását, felhőkbe kapaszkodását, esőkben mosakodását, szép egyszerűségét, levelűk fényességét, a legemberibb szépet, az egyértelműséget immár én megtanultam. Nem ijeszt ilyenformán utamon semmi sem már, nincs közöm plpogyákkal és a látszatra fákkal, immár nagy fényesség jár előttem és utánam. Adalékok 1. Gondolatokkal bíbelődöm. A vasárnap délután amúgyis a szeretőké. Fáradtan hevernek a gyepen egymáséi voltak. Csönd van. Most boldogok. Egy varjú száll lomha szárnycsapásokkal a diófaágra himbálja magát. Ez a pillanat szinte már ősz. 2. Október volt. A házakra ráültek a felhők. Aztán szél jött a hegyek felől és terelgetni kezdte őket maga előtt később elült. Mintha csak ezt várta volna nyomban megeredt az eső. Apró szemekkel kezdte mígnem mindjobban nekikeseredett. Ekkor születtem. 3. Születésem után négy-öt évvel már szeretőm volt vélem egykorú kislány. Néha mezítelenre vetkőztünk a nyári bokrok alatt vagy az őszi kukoricaszárcsörömpölésben és kíváncsian remegve bámultuk egymást. 4. Amint egy régi Vas vármegyei helységnévtárban olvashatjuk valamikor huszonnégy jobbágycsalád lakta a falut. Történelmi múlt nélküli kis magyar község — mondja az írás. Lebontott öreg házunk is ott állt valahol a hajdani falu közepén alacsony szobájának vaskos mestergerendáján a betűkkel: „Ana 846 Tot Görgy tsinaltota 14 Ma” Téíh György ükapám telkesjobbágy. tett volna el száz tojás, ezért úgy mosolyogtam, mint akinek semmi kedve a mosolygáshoz nincs. A szatyrot fekete kendő borította s a rokon egy szobor-leleplezéshez méltó áhítattal bontotta meg a leplet. A szatyorban egy kis kendermagos tyúk ült. Körülnézett a resti neonfényében és tyúknyelven valamit mondott, utána rögtön ásított. — Na, mit szól hozzá! Ez a tyúk minden nap tojik es még csak most kezdte... Nem tudom, mit mondtam. Nem tudom, miként vágtam csodálkozó, lelkes és elismerő képet a meglepetéshez, de azonnal megállapítottam: hálátlan és aljas farizeus vagyok, mert a tyúkot legjobban szerettem volna a falhoz vágni, vagy legalábbis felkelni és hűtlenül otthagyni. A rokon nő mór régen elutazott s mi ketten még mindig ott ültünk kettesben, amíg a pincér finoman nem figyelmeztetett, hogy tyúkomat vagy vigyem el, vagy takarjam le, mert ez — étterem. A tyúk — úgy látszik — szerette a társaságot, mert azonnal kikezdett a pincérrel és később a villamosok utazó közönségével. A rokon elvitte a leplet s én — ölemben a szatyorral — elkeseredetten állapítottam meg, hogy ennyi állatbarát sehol a világon nincs, mint Pesten. Rettegek a feltűnéstől. De nem lehetett elbújnom, mert a tyúk minden leszállót, felszállót hangos káricá- lással üdvözölt és a kalauznő fényes ollóját megcsipkedte... Végre leszálltunk s akkor megfenyegettem a tyúkot, hogy vagy csendben lesz, vagy elhallgatom a száz tojást és akkor fazékba kerül. De nem hallgatott el és — nern röstellem — mire hazaértünk, én voltam megfőzve. Hogy miket mondott kotyogó, kúráló tyúknyelven — nem tudom, de benne volt az elhagyott rét, a napsütéses udvar, a kútgém és a szénáspajta, a csalán a kerítés mellett, a gólyafészek a kéményen ... benne volt az elhagyott táj s a fakadó ri- bizlibokrok, benne volt minden s akkor már éreztem, hogy ebből a tyúkból nem lesz leves soha. E gy kosárban alszik a faházban, minden nap meglátogatjuk, elbeszélgetünk vele, kézből etetjük és nem múlik el nap, hogy hol itt, hol ott tojást ne találnánk utána. Válogatott, szép, valódi „teatojásokat” ... Igen, már a huszonnegyediknél tartunk s a Közért érdemes vezetője nem tudja elképzelni, miért veszek minden nap egy tojást. Csak egyet. Aztán eltüntetem róla az áruló számozást... Mert tojni, amióta megvan, nem tojt még egy darabot sem. András Endre SARKCSILLAG Szikra szállt föl az idö-foga-vájta, megdőlt kéményből. Nem is szállt — szökött, szabadult. Szállongott, szökkent-szédült mámoros lengedezéssel: pajkosan táncos, pici piros szöcske, kótyagos kis szikra, tölgy fahasábok büszke és vidor hírnökeként. — Föl, föl a város tetőrengetege fölé! — lelkendezett s bíztatta önmagát. Szelíd szél hordozta tej-sima hátán. Már nem félt. Keskeny kis arca kipirosodott, csöpp szíve nem remegett. — Föl, föl a felhők-látta oromra! — si- kongott, s belezsibbadt a ritka örömbe. A kerti szél még egy ideig táncoltatta, aztán lágyan leejtette az öregtemplom tetején trónoló érckakas karmai közé. — Hahó, Messzeség, Magasság! — kiáltotta, ahogyan csöpp torkán kifért. S ekkor meglátta a csillagmiriád tengerének Kék Szigetén egymaga-ragyogó fénycsodát: Sarkcsillagot. Nézte némán, megbabonázva, moccanatlanul. Ügy tűnt neki, amaz visszanéz rá, incselkedön. kén, majd hogy szavaira válasz nem érkezett, folytatta emígy: _ Csillag vagyok én is — mondta most m ár alázatosan lehajtva fejét, 3 mintha imádkozna, elmesélte az életét. Szakadatlanul áradt belőle a szó, nem. is ajkáról, lázasan lüktető szívéből, vágyakozása mikro-hullámain, föl, föl a Kék Sziget diadalmas úrnőjéhez. Szeme, mintha aludna, régen hunyva már, de minek is nyit ná föl, érezte belevakult a ragyogásba. Meddig tartott a mámoros monológ? Nincs reá mérték. Állt néma-fagy ottan, állt az Idő, miként a halott óra mutatója. S ő csak nem fogyott ki a szóból. Észre sem vette: a kertekből karmos szél szabadult el, megvallatni sok síró bádogereszt. Észre sem vette, mint kapja hátára az, s röpíti mind följebb, szakadatlan száguldással, szép bálványa büszke biro- dalámba. — Hahó, hahó, Ezüst-ruhájú . Mátka, most már én jövök hozzád! — kiáltotta, — Szép vagy! — sóhajtotta a kis szikra, s egy pillanatra behúnyta szemét. Lezárt szemhéja alól is látta azonban a fényességet. — Szép vagy! — ismételte meg bódultán a vallomásj, mire Sarkcsillag, fátylát arca elé kapva, puhán felkacagott. Egy ideig nem is látszott, édes és vidám trilláját azonban a kis szikra tisztán hallotta. —Énekelj még! — kérlelte aztán, hogy a hang elült. — Énekelj még! Hiába könyörgött, Sarkcsillag többénem felelt. Ám tündöklő arcát nem fordította el a toronytól, szemét nem vette le az elárvult, megszeppent szikráról. — Ö. ha leszállna hozzám! — ábrándozott a kicsi szikra, és szívét bódító melegség járta át. S mert Sarkcsillag állhatatosan fürkészte őt, szorongása elmúlt, kedvre derült. — Én is csillag vagyok! — szólt hetys káprázó szemét kerekre tárva függesztette tekintetét sugaras úrnőjére. Válaszért esdve újra meg újra elrikkantotta magát, amíg száguldott — úgy hitte fénysebesen —, elhagyva földi világát. Ám ré- mült-riadtan látta, hogy a távolság nem fogy, nem, de növekszik. A szép égi menyasszony ekkor fátylát kibontva újból trillázásba kezdett, hogy ne hallja a kis szikra vergődő jajongá- sát, fátylát arca elé vonta, hogy ne lássa, mint hull vissza parányi földi mása az öregtemplom kopott küszöbére. — Ö, Sarkcsillag, 6, hogy tudtalak volna szeretni! — súgta szemét végképp lezárva, aztán a tű hegyénél is apróbbat lobbanva kiadta pici piros lelkét. ö már nem, de az Egész Mindenség reszketve hallotta még hosszú időn át Sarkcsillag szederjes fényű nevetését. tárba. Martialis még csodálkozik ezen az elmés leleményen. Valamint az építkezés is sokáig egyszintű maradt s a falak, városok széliében terjeszkedtek mindaddig, amíg nincsen nagyobb cső- tüzetesebben szemléljük kevesen éltek a világon és da. Mindig a legegyszerűbb Hadd mutassam magasba. Te- csak aztán vontak emeletet dolgok a valódi csodák. Eins- kintsék alakját, amely zárt emeletre, az emberek elsza- tein professzor egy baráti tár- egységében téglához hasonlít, porodásával, azonképpen a saságban egyszer ezt mondta: Évezredeknek kellett elmúl- könyv is csak azóta emelke- csoda, hogy drót nélkül tele- niok, amíg magára öltötte ezt dik a magasba, tör fölfelé, fonálhatunk, de még nagyobb a formát. Annakelőtte lapos amióta a gondolatok, az ércsoda, hogy dróttal telefonál- volt és merev, mint a kőlap, zések megsokasodtak és egy- hatunk, és legnagyobb csoda, majd gömbölyded és pálcára re többen érzik szükségét, hogy két ember a puszta szó göngyölték, a hosszúsága sze- hogy ezekkel a téglákkal a által megérti egymást. A rint mérték, akár a filmeket, szellem tornyait és felhőkar- könyv is ilyen mindennapi Voltak húsz méter hosszú colóit építsék, gátaltat és bás- csoda. Hadd mámorosodjam könyvek is. Ezeket egymás tyaf okokat az elmúlás ellen, meg ettől a gondolattól, mellé fektették a polcra, víz-’ Egy életen át majdnem min- Hadd vegyem kezembe a szintesen. Csak később tá- denkinek összegyülemlik any könyvet, amely oly magától madt az a most természetes- nyi becses tapasztalata, fáj- értetődő, mint az elemek s nek tetsző ötlet, hogy lapjait dalmas mondanivalója, amit mégis megfoghatatlan, fórra- négyszögletűre vágják, egy- senki másra se bízhat, csak a dalmian nagyszerű mint min- rnás fölé rakosgassák és füg- könyvre. Ez a védekezés és a den, mihelyt mélyebben és gőlegesen állítsák a könyv- fellebezés egy msgaQpVth cr Kosztolányi Dezső IGÉK A KÖNYVRŐL rumhoz. Ez szolgáltat igazságot a kárvallottaknak, akik a kortársak között nem találnak igazságot. Ez az istenek időnkivülisége és a diplomaták területenkívülis ge ígéretlevél és salvus conduc tus, átszállójegy a leendő szs zadokba, reménység, hogy a néma betűk valamikor meg szólalnak, s a papíron elraktározott, szunnyadó eszmék fölébrednek másokban. Ez ar"" nekünk szólásjogot azután is hogy a könyörtelen természv megvonta tőlünk a szót gégénk elporlad és testűn s semmivé válik. Ezáltal beszélnek a halottak. Ez töri be a kripták bronzkapuit. Ez semmis életünk örökkévalósága Ez hirdeti azt, hogy jobbi! részünk fönnmaradhat, hogv még sincs egészen halál és hogy van föltámadás, ni esősé ^ ff könyvnek.
