Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-25 / 307. szám
4 WÖGRÄD TOfiS. December 25.; SÍOnArf A vonat lassan kigördül az állomásról. A fülkében csak ketten vagyunk. Rosszul zár az ablaka ezért kerülték el, beljebb húzódtak a többi utasok. Uti- társam újra elsimítja vadonatúj krombiját. Tükröt tart maga elé, igazgatja nyakkendőjét. Képeslapot húz elő, belelapoz, de hamar leteszi és máris a bőröndjéhez nyúl. Celofán zörög, ahogy simítja. Lekattantja a fedelét. Leül, újra kézbe veszi a lapot és ismét leteszi. Szomszédom ideges állapítom meg a cigarettafüst mögül. Az arcát figyelem. Egyik pillanatban gondterheltnek látszik, a másikban viszont olyannak, mint akit valami nagy öröm ért és nem tudja palástolni. — Messze-e? — Szakítom meg a csendet, csakhogy valamit mondjak. Először úgy néz rám, mint, akit felébresztettek, majd mosolyogva válaszol. — Messze bizony. Dunántúlra — aztán elhallgat. Szemlél egy rövid ideig, majd ismét megszólal. — Tudja Itt lettem szakmunkás a nyáron. Vájár. Men- helyről kerültem Ide. Jól bántak velem. Előtte nevelőszülőknél voltam. Többnél is. Az egyik azért vett magához, mert pénzt kapott értem, a másik mert kellett a segítség. Nagyon rossz helyem volt. Igaz, kár is róla beszélni. Egyszer azután jöttek az intézettől és kérdezték: szeretnék-e vájártanuló lenni? Szívesen mennék, válaszoltam. így kerültem ide jó helyem volt, csak azért valami mégis hiányzott. Tavaly karácsonyra mindenki hazament. Én egy könyvet fogtam és leültem az ágyam szélére. Olvasni akartam, hogy eltereljem |a figyelmemet. Benyitott Tóth tanár úr. ö ott lakik az intézetnél. Az a magas szőke. Nem ismeri véletlenül? — Nem — válaszolok és már folytatja is. — Szóval benyitott akkor és csodálkozott. — Hát Te? —- nézett rám. — Itt maradtál? — Igen. — Miért nem mégy haza? — Nem mehetek. Nincs haza — válaszoltam, de egyszerre elhomályosodott a szemem és végigdőltem az ágyon. Elkezdtem zokogni. Odajött hozzám roegsímogat- ta a fejemet — No, milyen anyámaszVONATON szony katonája vagy. Hát szabad így. — Vigasztalt. Azután karonfogott, bevitt a lakására. Ott töltöttem az ő karácsonyfájuknál az ünnepet. Sokat beszélgettünk. Elmondtam, hogy soha nem láttam, nem ismertem a szüléimét. Nem tudom élnek-e vagy meghaltak? — Meg kellene keresni őket — tanácsolta akkor. Később hónapok múltán újra behívott magához. — Te Vincze, én utána néztem a dolognak. írjál egy levelet a kispesti tanácshoz. Ott kell kezdeni a dolgot. Az irataidból addig jutottam, hogy ott születtél.' Az apád ott volt, állástalan cipész-segéd. Ott éltek, hátha tudnak valamit róluk. — írtam. Igaz egy félév is eltelt, de megjött a válasz. Kinéz az ablakon. Gondolataiba merül. Ügy érzem szólni kellene valamit, de mégsem teszem, talán megzavarnám. Nem szabad, de nem is kell, mert újra felém fordul és már folytatja is. Most a Dunántúlra megyek dolgozni. Nehezen engedtek el. Az igazgató behívatott: Ne menj el Vince, mondta, hiszen jó helyed van itt A munkáddal elégedett az aknavezető, a csapatvezetőd is dícsér. Ismerünk, szeretünk. Ha problémád van, csak gyere szóljál, segítünk. — Nem. néni maradhatok igazgató elvtárs, mennem kell válaszoltam és amikor megmagyaráztam, hogy miért, megértette. Már nem marasztalt hanem vette a telefont és beszélt a dunántúli bánya igazgatójával és ajánlott. Meg is jött a kikérő levél. Most még van szabadságom, azután ott kezdem az új évet Űjra csend van a fülkében. Utasok szállnak le, helyükre újabbak jönnek. Mi maradunk a rossz ablak mellett. Valami nem hagy nyugodni. Miért is megy ez a fiatalember másik országrészbe, amikor itt jó helye volt. Gondolataimat mintha szó nélkül is értené. — Ott él az édesanyám és az édesapám. Kint laknak egy présházban. Betegesek, megöregedtek. , Nyolcam voltunk testvérek négy már meg' halt. Nem ismertem őket. A többit sem. A két öreg egyedül maradt, mert a többiek is szétszóródtak. Kell az öregeknek valaki, aki gyámolít- ja őket Két héttel ezelőtt voltam ott először. Nem tudott egyik sem kijönni az állomásra. A címre mentem. Amikor megöleltem az ágy- banfekvő anyámat, csak sírtunk mind a hárman. Sokáig nem jutottunk szóhoz. Már akkor tudtam, hazamegyek. Haza kell mennem. Majd én segítek. Volt egy kis megtakarított pénzem, elvásároltam. Egy-két meleg holmi. Bar- hett ruhának való, meleg kendő, kötöttkabát. cipő. Nekik vettem. Az édesanyámnak, édesapámnak... A vonat lassít, majd megáll. A Keletiben nagy tumultus. Kászálódunk. Együtt megyünk a villamosig. Távolodva még visz- szaint Visz egy boldogságtól ragyogó arcú embert, hazafelé az első igazi karácsonyra. Bodó János Baráthék ajándéka Annakidején i? erdész, Blasko János bácsi, nem vallott szégyent a tanítványával. A szanda váraljai Baráth János hosszú utat tett meg, amíg eljutott a Buda- völgyi kis erdészházig... Boldog karácsonyra készülődnek Baráthék. Néhány hete kaptak kényelmes lakást itt a vízválasztói erőmű tószomszédságában. A kis erdészlakot körülölelik a hegyek, a hallgatag erdők. — A ház mögött termelünk — mondja Baráth János. A fiatal erdész elgondolkodva játszik a tollával. Akkor rezzen fel, amikor Már- tika, a nagyobbik lánya kiveszi a kezéből. Papírt kér tőle. Rajzolni szeretne. — Hosszú sora van az én életemnek. Annak, hogyan lettem erdész — emlékezik. — Gyerekkoromban az öreg Az új földesül — a megyében Közvetlenül a karácsony ünnepe után, — december 27-től januárig neves íróvendége lesz néhány Nógrád megyei művelődési otthonnak. Az író: Jókai Mór, akinek Az új földesűr című regénye színpadi változatát most játssza az Állami Déryné Színház együttese. A darab Bodó Judittal, Kőszegi Gyulával, Bodó Györggyel és Rajna Mihállyal a főszerepben Rélságon, Karancslapujtön, Mihály- gergén, Karancsságon, Mátranovákon és Neműben kerül közönség elé. tanítóm arra biztatott, hogy tanuljak, mert úgy látja, érdemes. Nekem azonban dolgoznom kellett. Tettem is a magamét szorgalmasan. Hol itt, hol ott Apám ugyan feljebb gondolkodott, azt szerette volna, ha iparos leszek. Közvetlenül a háború után mi nagyobb vágya lehetett egy parasztembernek? En azonban jártam a magam útját. Igaz, a katonaságnál hasznát vettem a szakmának, de mikor haza kerültem, elszegődtem az erdészethez. Az öreg Blasko János bácsival dolgozott. Egy nap az erdész a kezébe adott egy felhívást. Ha akar, jelentkezhet erdészeti technikumba. Napokig törte a fejét, mit csináljon. Nagyon régen tanult ő már. Sokat felejtett, mi lesz, ha nem bírja a tanulást. A maga korabeli fiatalemberek javarészt már megházasodtak. Aztán mégis úgy döntött belefog. — Sokat fordult akkor az életem kereke — emlékezik. — Mikor az iskola mellett döntöttem, akkor döbbentem rá, hogy mennyire szeretem az erdőt. Baráth ezután bekerült Zagyvapálfalvára, megnősült, s már két évet elvégzett a technikumból, amikor megbízták egy erdőkerület vezetésével. — A zsodányi erdészházba költöztünk, Karancslapujtő- ről , három kilométerre. Villany nem volt, de így is nagyon örültem, mert együtt lehettem a családommal. Nem kellett már három hetenként hazajárnom Váraljára. Jól éreztük magunkat, pedig kemény életet éltünk. Az egésznapos munka után esténként lámpa mellett tanultam. Másnap ismét Kilométerek, megerőltető munka. Nagyon szeretem az erdőt, s minél előbb látni akartam, mit sikerült végeznem eddig. Az erdő olyan munkahely, ahol csak évek, vagy évtizedek múlva látszik meg az eredmény. Tudta ezt Baráth János is. Mégis türelmetlenül sarkallta a vágy, megmutatni, nem hiába bíznak benne felettesei. A következő tavaszon bebizonyíthatta tudását Nagy hasznát vette a berceli éveknek, amikor megtanulta az erdei munka minden csínyját-bfnját. Hozzáértésével, szorgalmával, akaratával szép eredményeket ért el. Az emberei szerették egyenességéért, igazságosságáért — Az évek teltek, s nekem mind több gondot okozott a család — mondja. — A kislány is megnőtt, megérkezett a másik is. A feleségem hónapokig alig beszélt valakivel. Annyira magányosan éltünk. Nem lehet irigyelni az erdészfeleségek életét Nem tudom, ezer asszony közül hányán vállalnának ilyen életet? Az iskolával Is a befejezéshez közeledtem. Egy alkalommal éppen nálunk járt az erdészet vezetője, amikor a feleségem, hátán a gyerekkel, megérkezett a faluból. Vásárolni volt Szakadt a hó. Akkor ígérte meg, hogy amint lehet segít Baráth János a nyáron eredményesen befejezte az erdészeti technikumot. Nagyon boldognak érezte magát — A munkatársaim gratuláltak — mondja. — Az erdészet vezetője is megdicsért Közölte, hogy télre megoldódik a lakás is. Ereztem, hogy törődnek velem, s ez nagyon jó érzés. Megnyugtató. Kell ennél több? A kis szobában duruzsol a kályha. Mártika önfeledten rajzol. Az erdésszel a havas erdőt nézzük. Nyílik az ajtó» karcsú, nyúlánk nő lép be, Az erdész felesége. Hasábfát dob a tűzre, s puhán kimegy. Itt már villany is van. A napokban vették a televíziót az erdészék, legyen valami szórakozás a családnak is. Hiszen mennyi minden hiányzott abból a zsodányi erdészházból. A fény, a kultúra» amely nélkül a mai ember már létezni sem tud. Egy dolog azonban onnan sem» innen sem hiányzik — a megelégedettség. ÍÍ7 prrfí! naSy csendjét Ht Clllll csak egy árva motorfűrész berregése tóti meg. Szürkületre az is elhallgat. Odafentről pala színű fellegekből nagy pelybekben hull a hó. Pádár Andris őcvcncsci* Miklós: XVIIL , , Az orvos félig lehúnyta szemét és Homok Lajos rendetlen nyakkendő csomóját nézte. — Tedd hozzá, hogy szel- lemeskedni akarsz, különben nem jönnék rá. A város. vagyis a kislány hozzámtartozik. Ű pedig — mondta Valinak — a sógorom. Homok Lajos maszek vásározó. Valamikor szövőmester volt a pamutiparban, de tehetségéhez szűknek bizonyult a gyár. Azóta pulóvereket árul, és hamarosan ő lesz az egyetlen milliomos rokonom. Homok Lajos jámbor vi- gy orral fogadta a fricskát, magakelletőn hajlongott Vali elé, és próbálta utánozni Zsupán epés csevegését. — Kedves kisasszony, ez lenne az életrajzom, amit az irigyeim hasonló távirati stílusban szoktak leadni. Csak annyit tennék hozzá, hogy engem nem lehet megérteni. — Látom — égette tovább az orvos. — Merre mész? A lágyfülű kereskedő vállához tartotta tenyerét, mintha pisztolyt szegeztek volna rá. — Kérlek, Sándor. Eszemben sincs zavarni. Az orvos újra megkérdezte: — Merre mész? — Egy darabig veletek tartanék ... Zsupánt annyira ingerelte a sógor tolakodása, hogy minden teketória nélkül, leplezetlenül megszégyenítette. — Nézd, Lalika. Neked rengeteg a pénzed, áldozz már valamit az önérzetre is. Szépen kérlek, sértődj meg. Zavarsz! Nem érted? Minden úgy van, ahogy hiszed! A kisasszonnyal jobban érzem magam édes kettesben. Világos? — Nem mondhatnám, hogy kedves ember vagy — sértődött meg végre a sógor —, de a modorodban határozottan van valami visszataszító. Kedves kisasszony —, hajolt meg huszártisztesen Vali felé —, remélem, még találkozunk. S elment úgy, ahogy érkezett: köszönés nélkül. Zsupán utánaszólt. — Majdnem elfelejtettem: szervusz! Homok Lajos, akit nehéz volt megsérteni, cinikus mosollyal nézett vissza és csak a lánytól köszönt el: — Csókolom a kezét..! Vali ijedt csodálkozással asszisztálta végig a jelenetet, fogalma sem volt, mi lehet az oka a két férfi gyűlölködésének. — Miért utálja ezt az embert, Sándor bácsi?... Zsupán futó pillantást vetett az órás kirakatára. Nem akart hosszasan magyarázkodni. 1 — Mert undorító. Vége lett aZ idillikus hangulatnak. Többé nem volt érdekes, hogy mennyire szép a város. Mintha muszájból tartózkodtak volna itt. az orvos morcosán lépdelt a járókelők között, kézenfogta Valit, nehogy elmaradjon. — Baj lesz ebből. .1 — sopánkodott a lány. Zsúpén megszánta, ráneVe- tett, könnyedén végigsimította a haját. — Felejtsük eL Mihez lenne kedved? Vali nem szólt, csak fölpa- rázslott szomorú szemében a rajongás. Zsupánt elöntötte a zavar ettől a nézéstől, alig tudta hasznát venni annak a rutinjának, amelyet az , érzelmek elleplezésében szerzett. — Szeretném, ha többször nem hoznánk zavarba egymást. — mondta nagyon komolyan. — Beszélnem kell veled. Kihalt országúton, nyári estében szaladt a kocsi. Feszülten hallgattak, mindketten mereven előrenéztek, mintha összevesztek volna. — Mindent tudok rólad — szólt az orvos lassan, halkan, megfontoltan tagolva a szavakat. — Egy idő óta észrevettem, hogy képtelenségeken töröd a fejed. Meggyógyultál. A2 orvos szerepe véget ért Ami ezután jön, ahhoz nekem nem lehet közöm. Ugye érted, hogy miről beszélek? Vali makacsul hallgatott. — Szeretném, ha megértenél — beszélt egyre szelídebben az orvos. — Őszinte leszek. Furcsa helyzetbe hoztál, és erről egyikünk sem tehet. Ugyanúgy szeretlek, mint a gyermekeimet, de ez téged elkeserít. Dühös vagy rám, amiért csak a kislányt látom benned, holott már kész nőnek érzed magad. Tévedsz. Pontosan tudom, hogy felnőtt ember vagy. A két és fél év alatt, amíg az ágyat nyomtad, nagyon szép nő lett belőled. Büszke vagyok rád. Most elárulhatom: sokszor gondoltam, hogy milyen boldog lesz az a férfi, aki majd a magáénak mondhat. Ne légy türelmetlen! Nézz szét egy kicsit! Szokj hozzá az élethez! A felnőttek világához! Számíthatsz rám, akár az apádra, csak ahhoz nincsen jogom, ami egy másik férfinak lesz a kötelessége. Hej, nagyon buta dolog ez az egész... Mondj már valamit ... Vali nézte a sötét tájat és sírt. — Rosszul bánsz magaddal, — bizonygatta Zsupán. — Sírsz, amikor örülnöd kellene. — Örömében is sírhat az ember, — szólt a lány és arcvonásai nyugodtabbá váltak. — Múló hangulat ez nálad. Egy idő után jót nevetünk rajta. Vali megütközött az orvos szavain. — Ezt kár volt mondani. Sándor bácsi már most is nevethet. Megteheti, igaza van... — Bocsáss meg..* — Csak minél higgadtabban, — sóhajtott a lány. ' — Nem lehet panasz, becsületes a doktor báési... — Hiába minden, nem akarsz megérteni!.,. — És engem ki ért?... — Elvakult vagy, makacs vagy, egyetlen józan érvet sem vagy hajlandó elfogadni. Valiban lassan feltámadt a harci kedv. Belefáradt a hosz- szú tűrtőztetésbe, s ahogy szájára parancsolta az indulat a szavakat, úgy mondta ki őket. — Élet... élet.., mindenki csak az életről beszél. Nem akarok többet hallani róla. Élni akarok! Három éve várom, hogy olyan lehessek, mint a többi lány. Odaültek az ágyam mellé és titkaikról beszéltek. Nekem egyetlen titkom volt, de hallgattam róla. Hát illik az orvosba beleszeretni?... Hiszen felesége van, gyerekei vannak, különben is: ő a jóságos doktor bácsi... Én már annyiszor hallottam, hogy mit nem szabad... Én már annyit tűrtem ... Hát hogyan parancsoljak tovább magamnak?... Zokogva mondta el panaszait. miközben Zsupán döbbenten hallgatott és arca át- fényesedett a verejtéktől. Nem mert a lányra nézni. | Vali annál mohóbban, annál elszántabban nézte. Először csak bátortalanul nyújtotta ki kezét az orvos nyaka felé. de amikor látta, hogy Zsupán szinte oda se figyel, hanem kínlódva tusakodik önmagával, szenvedélyesen megölelte, csókolta, ahol érte. Zsupán hevesen a fékre taposott. elkiáltotta magát: — Nem lehet!... — s lerázta magáról a lányt. Csaknem elkésik a fékezés^ sei: szinte megriad, orrára roggyant a kocsi, s a sorompótól alig másfél méternyire blokkol. Noha ősz van, és az idő barátságtalan, Zsupán most is ugyanúgy izzad a fél- indultságtól, mint azon a nyári estén. Eléje tárul a közeli városkép, amelyet aztán eltakar a közeledő vonat. A rozoga szerelvény nyugalmasan döcög tova, mégis olyan megbabonázva mered rá, mintha gyorsvonat robaj lana el közvetlenül az arca előtt Vidékiesen, mint a kútgém, fölemelkedik a sorompó, de ő nem indul. Rádudálnak a mögötte álló kocsik, mire észbekap, és folytatja útját a város felé. Bent gyalogosan, céltalanul őgyeleg a forgalmas utcákon. Látszik rajta, a jelennel vajmi keveset törődik, haja csapzott, felöltője kigombolva. * Nyáron egészen másképp festettek ugyanezek az utcáié Sokkal frissebb, tarkább volt minden. Gesztenye helyett fagylaltot vásároltak a járókelők, télikabátok és havas fenyők helyett fürdőruhák, balatoni tájat ábrázoló óriástabló virult az állami áruház kirakatában. Zsupán akkor jól illett a nyári utca forgatagához, barna volt és vidám, újonnan vásárolt strandcikkek foglalták le mindkét kezét. Vali jött vele szembe üdén, könnyű ruhában, Homok Lajos oldalán. Az orvos gondtalan derűje nyomban szertefoszlott, mihelyt meglátta őket (folytatjuk! / t
