Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-25 / 307. szám
1965. december 25., szombat NÖGRAD 5 cJIuzú nijö k Sokan vannak. Csak Ho> mokterenyén a termelővao- vetkezetben vagy százöxven- kétszázan. Van közöttük szőke, barna, van kinek dér lepi már, valamikor éjieket^ baját. AZ üde, fiatal arcok, (fáradt, barázdált homlokokéi keverednek. S a gondoltok, amelyek a homlokok mögött tejtőznék'? Sokfélék., Éppen úgy külön- böznek# egymástól, mint az asszf/ayarcok. % Cudar idő ez.., — Eny- áryi pénzért nem is érdemes törni magát az embernek ... — Gecse Abelné zsörtölődik így. Az eső szünet nélkül szakad. Az asszonyok mogorva abrázáttal vonszolják fel a hegyié: a kukoricával megrakott zsákokat. Keserves munka. Eltart késő délutánig. Ha megállnak egy szusszanásnyi időre, szidják a vezetőket, az elnököt, a mezőgazdászt, a könyvelőt, akik elspórolják tőlük a pénzt, a terményt, hogy „behozzák” a szövetkezet adósságát. Ök meg ei-rg csak azt mondják: az asszonyok sokat akarnak, anyagiasak. Gecséné is dohog. Az olyan eszony jogán, aki egyetlen napot ijem hiányzik a munkából. — Mennyit keresnek a szövetkezetben az asszonyok? — kérdem. — Mennyit? kétszáz forintot kaptam nj<jst is egy hónapra — val/jja. úJeA ezt akárhogy is nézi az -eínber, nem sok. Gecséné is csak ennyit mond: beesett a hó és vastag fehér lepelbe burkolta a hosszú utcát, a két oldalon sorakozó hatalmas kőházakat. Benn a szobában csendesen duruzsol, fnelget ont a vaskályha. — Mi volt, amikor még Itt a faluban nem létezett a szövetkezet? Csendes mosollyal mondja Fodor Ferencné. “ Mi lett volna? Éltünk... Dolgozni kellett akkor is. Apám kulák volt. Tanyája, 15 hold földje volt itt a faluban. Cselédet nem tartottunk.' Dolgozott az egész család. A nagyapám még cselédeskedett. Csupaszon, mint az ujjam, egy juhászbottal nősült. Kaparko- dott. Volt öt fia, s arra már mindre földet hagyott... — S hogy megalkult a szövetkezet? — teszem fel újra a kérdést. — Felvettek ... Mezei munkás, csapatvezető, raktáros. Ezt az utat én mind végigjártam ... Együtt az asszonyokkal. — És az emberek? Megrebben a szeme. Hallgat. Aztán elkezdi: — Azt mondják jól dolgozom. Azért is tettek a raktárba. Itt sok mindenhez érteni kell! Mióta Itt vagyok, nem volt hiány ... Azért akadnak, akik nem jó szemmel néznek. Miért? Nem is tudom ... Talán a tanya teszi... Pedig hol van az már? És ha dolgozni akar az ember, akkor mind egyforma... Fodornét nemrégiben vették fel a pártba. Ajánlói az aszonyok voltak. — A szövetkezetei akartad? — kérdezem. — Nem! Az apja vette rá, hogy belépjen. Az asszony nehezen adta be a derekát. — Na látod.. . Most mégis ott ülsz a vezetőségben. Kény- szerítettek, hogy vállald? Berzéné nem szól. A fejét rázza. — Tisztelet az ... — mondja később. — Menned sem kellene mindennap. Keres az urad... Miért töröd magad? — Az más ... Nem lehet csak úgy egyszerűen otthagyni a munkát... Mi lenne a szövetkezettel asszonyok nélkül — mondja csendesen. — És ... ezek a tanyások... ezeknek Is fontos a közös — óvatoskodom a kérdéssel. Berzéné pillanatnyi gondolkodás nélkül vágja rá a választ: — Már hogyne volna fontos... Ott vannak... Egy sorban velünk... • Jő, hogy sokan vannak, Homokterenyén is. Számítanak rájuk. Tisztelik, becsülik őket. S a Gecsénék, a Fodorék, a Berzénék látják ha sokszor nehéz is, mégis csak más ez a valóság, mint régen. De hát ott vannak a homlokok mögött a régi gondolatok is. Azok okoznak még zavart Olykor-olykor az asszonyfejekben. Vincze Istvánné A IHJNEÁSÍR AZ ÜNNEPSÉG forgatagából szerényen 'félrehúzódva ült a fényárban úszó terem egyik árnyékos sarkában. Merev tekintettel nézte a kavargást. Barázdás sápadt arca időnként rheg-megrándult. Ilyenkor mindig felkapta a vállát, hogy helyre igazítsa a lecsúszó fegyverét. Aztán csend lett, mindenki a névsorolvasásra figyelt. Hallotta a nevét: Siklós Ernő. Felállt és ő is belépett a sorba. Már nem merengett, kihúzta magát, igazodott a többiekhez és figyelt. Tudta mi következik. Megköszönik a munkásőrségben eltöltött kilenc esztendőt, mellére tűzik a kitüntetést, ekkor kezet kell fognia a parancsnokkal és a párttitkárral. Aztán egy hátraarc, újból belép a sorba és vigyázzban végig hallgatja az új munkásőrök eskütételét. Ezután ő következik. Kilép a sorból. Az újoncok soraiból is kilép majd az a hosszúkás arcú fiatal. Díszlépésben elindulnak szembe egymással. Egy lépés távolságra megállnak, akkor elmondja a beszédet és átadja a fegyvert. Erre a gondolatra forróság öntötté el. Meleg van? Jó volna kioldani a derékszíját. De most nem mozdulhat. A fiatalok már mondják az esküt. Rendes munkásgyerekek ezek. Amikor ő esküdött... Az idő kereke visszafordult vele. Zúgott, hömpölygött körülötte az áradat. Kiabálták: „pusztuljatok ..Tépték a kabátját. ..Most legénykedj...” Idegenek voltak. Alig ismert közülük egyet-kettőt. Az a szőrös dömperes a külszínről. Az meg, az az iskolázott, aki a kultúrban mindig verseket mondott. A régi malmos is! Hogy kiabál, még a nyála is frecseg. Milyen csendes szerénynek mutatta magát. Most meg ordít: „pusztuljanak a kommunisták ...” Mozdulatlan hállgatta, hogy mocskoják. Nem mutatta, hogy mardossa szívét a fájBÚCSÚJA dalom. Mielőtt kitért előlük, csak ennyit mondott: — Eddig miért nem mondtátok...? Mintha olajat öntött volna a tűzre. Még jobban acsarkodtak. Az egyik nekiugrott, hogy megüti. Hirtelen csend lett. Siklós megmarkolta a csákányát. Ha hozzáér, belevágja ... A támadó meggondolta. Ö pedig megfordult és elindult hazafelé. Nagyon egyedül érezte magát. Az elsők között állt be a munkásőrségbe. Akkor kapta a géppisztolyt. Abban az el- hagyatottságban diadalmas érzés volt a fegyverviselés. Eleinte sbkan féltek a fegyvertől, később megszokták. Saját védelmüket találták benne. Ha verekedés volt, szaladtak hozzá segítségért. Azon az estén is szaladtak. De akkor már riasztották is az egységet. A bűnöző a Mátrában keresett menedéket. Egy mély szakadék szélén haladt, amikor hallotta a lövést és elzúgott mellette az üldözőt lövedéke. Egy fa mögé ugrott, de megcsúszott és bezuhant a szakadékba. Rosz- szul esett. Azt hitte eltörött a hátgerince. Azóta sem gyógyult meg. Az árvíznél kegyetlen fájdalom kínozta, de nem szólt, mentette az embereket, állatokat... Most is á feszes tartástól hasogatja testét a fájdalom. Ezért öntötte el a meleg. Friss levegő kéne... A szomszédja meglöki. — Mi van veled? Csorog rólad a víz. Készülj, te következel! HIRTELEN FELESZMÉL. Ismét hallja az ünnepi zsongást. Most kell indulnia, összeszorítja fogát. Kilép és díszlépésben elindul. Előtte a keskenyarcú fiatal. Hibátlanul elmondja hát a beszédét. Aztán nyújtja a fegyvert. Remeg a keze és összeszorul a szíve. Csak alig hallhatóan suttogja. — Nagyon vigyázz rá! ■> Bobál Gyula — Már hogy volna sok. Akadt nap, hogy nem kerestünk egyebet, mint nyolc kiló kukoricát... — Még hozzáteszi: — Pedig én egy napot se maradok el. Hiába mondaná nekem bárki, hogy azért a fizettségért nem érdemes ... — A többiek talán szóltak érte? • — Miért szólnának ... Ott van mind ... Aztán azt is tudják, nekem muszáj menni... Ha több volna a pénz, azért jó lenne ... A férje évek óta beteg. Hosszú időt töltött a bányában. A lábai mondták fel a szolgálatot. Társai egy Ideig úgy vitték le a föld mélyébe, és hozták ki onnan, mint egy ölbéli gyereket. Később nyugdíjazták, havi ezerkétszázzal. Ehhez jön még az asszony szerzeménye, amit a termelőszövetkezetből kap. Egy fiúcskát neveinek. Hát lehet-e a szemére vetni Gecsénének, hogy anyagias? Berze Jánosné növénytermesztő, tagja a vezetőségnek. Nyíltszívű, egyenestekintetű, csupa lobogás. Férje a ne- hézkezű, negyvenes bányász, együtt fejezte be vele az általános iskolát. Kérte, vegyék fel tagjelöltnek. Aztán amikor Vargáné a deresedőhajú titkár szóba hozta a dolgot,- a fiatal- asszony megkötötte magát. Egyszerűen csak annyit mondott: — Nem! — Aztán mi ütött beléd? — kérdezte -Vargáné. Berzéné szó nélkül engedte elhalni a szavakat. Makacsul hajtogatta: — Nem! Aztán vallott: — Tanyájuk volt... Most azok is ott vannak ... — Okos asszony vagy te Berzéné — mondta nyugodtan a párttitkár. — Most mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek. A fiatalasszony zavartan hallgat, ha erről kerül a szó. Viszonthallásra Budapest hullámhosszán!/ Pillanatra meg-megállnak az arrahaladók. Csu kották az ablakok, de a zene foszlányai így is utcára szűrődnek. Dalospróba van a Salgótarjáni Bányász Művelődési Otthonban, — onnan jönnek a hangok. Bent, a teremben, a színpadon széles karéj a kórus, előtte Maróti Gyula karnagy vezényli a számot. Nagy az igyekezet mindenkiben. Hogy miért? — azt a próba szüneteben tudjuk meg a kórusvezetőtől. — A napokban — mondja — levelet kapott a területi bányászszakszervezet Budapestről. Együttesünket rádiószereplésre hívták meg. A kétszer tízperces műsor felvételére februárban kerül sor, érthető hát, hogy már most lázas izgalommal készülünk. Növeli felelősségünket az a hírnév, amelyre eddigi működésünkkel rászolgáltunk. — Milyen műsort visznek magukkal? — A rádió kétszer tíz percében ellentétes összeállításokat mutatunk be. Az qgyik részt tömegdalok, a másikat modern művek adják, így a kórus két arcülatát érzékeltetjük a hallgatóságnak. — Arról is hallani mostanában, hogy a jövő évben külföldi vendégszereplésre indulnak. Régen esedékes program ez, igaz-e a hír? — A korábbi évek kellemetlen csalódásai után nehéz határozott választ adni. A jelek most mégis azt ígérik, hogy esetleg teljesülhet a kórus régi vágya és külföldön is bemutatkozhat. Az út előkészítése az illetékesek részéről már megkezdődött, sőt Kárpát-Ukrajnából az invitálást is megkaptuk. Ha minden jól megy, három helyen adunk hangversenyt, s ezzel határainkon túl is lehetőség nyílik a salgótarjáni dalkultúra, a bányász férfikórus hírnevének öregbítésére. A szünetnek már vége is. A karmester elfoglalja helyét, figyelmet kér a vezénylő pálca, s már csendül a dal, folytatódik a próba, — messzeszűrődőn a téli estben. Viszonthallásra Budapest hullámhosszán! D. r 'udod, Lajos, ez a harmadik telem ebben a ‘városban. Ahogy most nézek megint kijeié az ab- akon erre az istenverte, vagy legalábbis kicsit ízléstelen térre, hát nem tagadom, elszorul a szívem. Ne aidd, hogy a tér primitiven hangsúlyozott, agresszíven otromba szökőkúttal ékített szimmetriája zavar. Mégcsak — bevallom — a Te távolléted se. (Nem tudom, mit cselekedtél, Lajos. Hallottam, rossz fát tettél a tűzre, nevelőintézetbe kerültél. A városi tanács gyámügyese szerint most egy másik városban élsz nevelőszülőknél. Meg akartalak látogatni a minap, hogy szót váltsak Veled erről-arról, de látod, ilyen az ember, mindig akar fontosabbnak vélt dolga annál, hogysem régi „barátaival’' találkozzék. Ne neheztelj, amiért idézőjelbe tettem ezt a mostanában nagyon is elkoptatott szót. annyian használják nyakra- főre, minden tartalom nélkül. Mí még nem lehettünk ' igazi barátok, márcsak azért sem, mert hiszen a közöttünk levő több, mint egy évtized korkülönbség bizony meglehetősen áthághatatlan akadály akkor, amikor a partner csupán tíz éves.) Ha már a távollétedről beszélek azt sem titkolom el, hogy ugyancsak elszomorodtam amikor egy társaságban, miután szóba hoztalak, egy középkorú hölgy így sóhajtott fel csodálkozva: „Tényleg, ü Lajos... Másik városban él? .., Hát azért nem láttam én már tavasz óta... Érdekes, eddig fel se í3nű...” Szóval, ez van. Pedig nem voltál Te rossz srác. Bár gyanítom, nem is erről van szó, csupán arról, hogy bizony gyorsabban elfelejtik az embert, mint gondolná. Ritka az, aki után pótolhatatlan űr támad, ezt nem is szívesen vallják be az emberek még önmaguknak sem. Mármost, miért kerítek ilyen nagy feneket az egésznek? Tudod, Lajos, van időm. A munka után engem nem zavar a kutya se, azt csinálok, amit akarok. Tanulgatok, olvasgatok, írogatok, nézelődöm. Újabban leginkább ezt az utóbbit teszem. Nem valami szórakoztató dolog ez télen, az idein különösen nem, dehát mit csináljak? Telek váltakozása! Mondom, ez már a harmadik, amelyet ebben a városban töltök. Az elsőről keveset mondhatok. Tudod, arról, amikor megismerkedtünk. Te olyan srác voltál, hogy bejártál a hivatalokba, a könyvesboltba, meg a többi üzletbe — mindenhova az égvilágon —, s elintézted, amit kellett. Postára szaladtál, üzenetet, csomagot közvetítettél „maszek” alapon. Aztán azon a pár forinton, amit szolgálataidért kaptál, cigit vettél magadnak. Nekem is sok a télen egy öreg bányásznál laktam, olyan tiszta volt ott minden, hogy az embernek a szíve szakadt meg, ha arra gondolt az ajtó előtt, hogy no, most mindjárt belépek, -s lesz egy akkora, de akkora tócsa a szoba közepén, ha a cipőről leolvad a hó. Szóval, kínos volt dz egész. A második télre szívesebben emlékezem, bár elszomorodom, ha a jelenlegivel hasonlítom Lajos hasznos apróságot elintéztél, nem felejtem én azt el. Persze, járhattál volna iskolába csavargás helyett, s bizonyára jobb lett volna, ha nem kerültél volna „összeütközésbe a törvénnyel", akkor most is itt fociznál a többiekkel a téren. Dehát ez már így történt, én se figyelmeztettelek időben, a város is inkább az államra hagyta a nevelésedet. Sokféle más gondja is van, nyilván. Azon össze. Mindegy, az boldog tél volt. Fenn laktam a Rokkanton, ez egy magas domb, tele van magánházakkal. Nekem ugyan nem volt magánházam, csak egy hideg albérletem, ámde esténként én is elnézegethettem onnan föntről a lent elterülő várost, amelynek tiszta időben úgy szikráztak a villanyai a sötét hegyek koszorújában, hogy az ember akár Nápolyban érezhette volna magát. ha nem szikrázott volna « fagy. Aztán meg nem is voltam olyan „szabad”, nem voltam egyedül, mint most. Tudom, ez primitív szomorúság, hiszen az ember társadalmi lény, a közösség egy tagja. Dehát, tudod, hogy van. A részek külön is élnek, nemcsak együtt. Mit mondjak? Jólesett alkalmazkodnom egy másik ember, egy leány kívánságaihoz, aki narancsot vásárolt vacsorára, s aki moziba, vagy láncolni akart menni esténként, mikor-hogy. Tudod, Lajos, végeredményben nem nagy dolgok ezek, valahogy mégis úgy vagyok ezzel, hogy sokért nem adnám, ha az effajta telek nem múlnának el • lyan hamar. Persze elmúllak. Az idei decemberi ajándékozási ünnepen, látod, nem vásárolok senkinek se játékmajmot a boltban, s az a legfurcsább, hogy ez nem is másnak, hanem nekem hiányzik a legjobban. Ezek után gondolhatod, hogy az idei télről nem mondhatok semmi különöset. Azt olvastam egy lapban valamelyik pocsék délutánon, hogy hosz- szú és kemény lesz, ilyenkor lepik el Magyarországot nagy számban a csonttollú madarak. Azt hiszem, Polinézia isteneinek is nehéz lenne most valami életet hozni ebbe a vacak közép-európai évszakba. Kíváncsi lennék, mit szólna Tané (Kane), a fénynek, a napnak, a férfi-terera- tőerönek istene, Rongo (Lo- no), a békés tevékenység, a földművelés istene — Tu-ról 'Ku), a háború istenéről nem beszélek, nem emlegetem —. vagy maga a főisten, lo, ha idehívnák egy napra rendet teremteni. Mert könnyű nekik a déli-tengeri szigeteken illatos nyarat varázsolni, itt próbálnák meg. Szóval, nézek ki a térre, s Te most nem bámulsz be kintről a presszó ablakán, s nem szaladsz be hozzám szemedre húzott svájci sapkád leket n- va fejedről, hogy húsz fillért, (miért éppen húszat?!) vagy cigit1, kérjél. Pedig itt van a zsebemben egy barna kau- csuk-figura (valamelyik óceániai légitársaság kabalája, amellyel a társaság az utasoknak kedveskedik), egy Tiki, amelyet, lehet, hogy Neked adnék. Aki azt nyakába akasztva ékszer helyett viseli, a kis figura hátlapjára írt angol nyelvű szöveg tanúsága szerint sohasem marad egyedül a Földön. Tóth Elemér
