Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)

1965-12-25 / 307. szám

T985. december 25., swwrifeí

NOGR AT)

3

Huszonegy év múltán

Huszonegy éve annak, hogy a szovjet csapatok felszabadították Salgótarjánt. A fasiszták távozásuk előtt olyan magyar katonákat végeztek ki, akik hátat fordítottak a háborúnak, olyanokat, akik megtagadták a bevonulást. Leszerelt, kifosztott gyárakat hagytak maguk után. Üres üzleteket. Sokáig kukoricamáiéval indult a munkás dolgozni.

A történelem éráján talán csak egy percnek számít huszonegy esztendő. És egy perc mégis lehet nagyon tartalmas, sokatmondó. Múltak már el a történelemiben olyan órák is, amelyre utólag alig emlékezünk. Az egykori község helyén most új panoráma tárul elénk, megnagyobbodott gyáraival, magasba- szökő hangulatos épületeivel. Ez a percnyi idő, mint valami nagy festő, maradandót alkotott. Egy sokat látogatott galériában változnak úgy a képek, mint ebben a városban.

Kezdetben szokatlanok voltak ezek az arányok. Ültem a parkban nyugdíjasok mellett. Az utca másik oldalán az építkezésen a daru átnya- lábolta a hétemeletes épületet, s könnyedén emelte magasba tonnányi terhét. Úgy tekintettek fel rá, mint valamikor talán az első repülőre. Jól emlékszem, morgolódtak. Mondogatták, hogy összedől, mint egy kártyavár. A látvány felbillentett bennük hatvan- hetven évet Valami furcsa érzés is így megdöbbenni a valóságtól. De vajon hogyan beszélnek az unokáik, akik beköltöztek?

Az 1920-as években Corbusier hosszas stúdiumok után alakította ki az ilyen modern építészeti irányt. Vasbetonvázat, nagy ablakfelületeket, levegőiben lebegő épületeket könnyed, vékony vonalakat, merész íveket. Voltak ellenzőt ellenségei is, de győzött, elvei győztek. Salgótarjánban is testet öltöttek.

Egy várost azonban külleméről csak részben lehet megítélni. Aki többet akar tudni róla, az betekint a falak mögé, beszélget lakóival. A belső szerkezet sok apró kerekeivel, rugóival, darabjainak egységével még izgalmasabb. Sokan jönnek, sokféle kíváncsisággal ebbe a városba. Példája egy bátor város- tervezésnek, s a látogatás a huszonegyedik esztendőben különösen gazdag volt. Jöttek miniszterek, politikusok, külföldiek, turisták az ország különböző helyeiről. Itt volt Luigi Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkára, ő a politikánkra volt kíváncsi, de aztán ő is engedett a varázsnak, magasról megszemlélte a várost. A várost a városból, egy magas, nyolcemeletes háznak a teraszáról.

A nyáron itt járt Kádár

János. Végigsétált az építkezéseken-, az utcákon. Odament a kőművesekhez társalogni és odajött hozzá gondjairól beszélni a kubikus. Panaszolta alacsony keresetét, mivel csak ezer forint a fizetése. Hallgatta és elgondolkozott. Ügy volt szerencsém, hogy kísérhettem. A közvetlensége és a látszólag aprónak tűnő gondok iránti érdeklődése pillanatok alatt szétoszlatott olyan mítoszokat, amit sokszor alaptalanul táplálunk nagy emberek iránt. Szóval a rang, a cím nem vont semmiféle kordont a beszélgetők közé, amelyet valamilyen kiagyalt szellemi akrobatikával kellett volna átlépni, vagy félretenni. Felment a Rokkant-telepen lévő művészlakások egyikébe. Oda, ahonnan a legszebb kilátás nyílik Salgótarjánra. És amikor látta, hogy a lakás gazdáját a művészt a valóság ihleti grafikára, festményre, elégedetten búcsúzott.

Több mint egy hétig vendége volt lapunknak egy keletnémet újságíró. Az emberek iránti kíváncsiság érzésével jött. Meg is mondta nyíltan: ' ő csodálja az épülő várost, de elsősorban az emberekkel szeretne beszélni. Es erre nyílott alkalma bányában, iskolában, építkezésen, nyomdában, vezetőkkel és dolgozókkal egyaránt. Még sosem járt nálunk, csak hallott rólunk. Egy kicsit a felfedező izgalmával jött és hazatalált. S nagyon örült valaminek. Annak, hogy a Zagyvái -rakodón elhalmozták kérdésekkel: hogyan gondolkozik a német nép, milyen célok és vágyak fűtik. Zsebében, ott volt mindig a német—magyar szótár. Már forgatta, mielőtt idejött. Sokszor ő segített a tolmácsnak. Érzelmekkel, élményekkel gazdagodott, s ha ezt csak így mondom róla, talán szimplának tűnik. De amikor búcsúzott, fátyolos lett a hangja. Áramkörök találkoztak ugyanolyan feszültséggel.

Huszonegy év alatt sok ezren találtak otthonra Salgótarjánban, míg jó néhány ember elvándorolt, idegen országrészbe. Mostanában mind többen írnak haza leveleket, vágyakoznak vissza. A. még távoliak s az itt élőik egyaránt szeretjük ezt a várost. Városunkat.

Gulyás Ernő

Vállaltuk minden napra

Meditáció a meggyőződésről

Milyen jó érzés.

a bizalom és a remény melege, amikor a mindennapi munkában, az olykor elkeserítő nehézségeket feltomyozó harcban igazi küzdőtárs mellé kerül az ember a sorban. Ilyenkor mintha megnőne életkedve, harckészsége, pusztán az a tudat, hogy társai vannak, akik szilárdan állnak mellette a közös ügyért vívott harcban, új erőt ad, megszilárdítja hitét, hogy az eredmény, a fáradozások gyümölcse nem maradhat el. De milyen lehangoló és elkeserítő, mikor nehéz pillanatokban kell csalódnia az embernek olyanokban, akik hosszú időn keresztül bizalmat ébresztettek igyekezetükkel, hozzáértésükkel, nyilatkozataikkal, a nehéz pillanatokban azonban sehol sincsenek.

»

Nem kell túlzásba esni, nem mindig ők azok, akik a prímet viszik a nehézségek felnagyításában, a világvége ecsetelésében és a „feszítsd meg!” követelésében, ök „szerényebbek” ilyenkor, rendszerint csak „félreállnak” várják a fejleményeket, nem akarják magukat „kompromittálni”, mert nem tudhatják, hogy holnap milyen lesz a hivatalos állásfoglalás, vagy szűkebb baráti körük hangulata, esetleg a közvélemény. Nem fordulnak ellenségesen szembe tegnapi társaikkal, csak hirtelen az „objektív megítélés” az „elfogulatlanság”, a pártatlanság kerül elő szótáruk mélyéről, s mire körülnéz az emlber, azt veszi észre, hogy jéghideg, és maguktól távolító tekintetek veszik körül. S a koponyák, amelyek e hideg szemeket l*or- dozzák, ugyancsak hidegen mérlegelnek. Nem, nem azt, hogy mit lehet és mit kell tenni a nehézségek leküzdése érdekében. Ezt az élvezetet a tettekkel együtt meghagyják másnak. Ismerőseink kisebb igényűek, nekik elég az is, hogy „tárgyilagosan” és „tisztán elméleti” érdeklődéiből újra meg újra leltározzák a nehézségeket, lehetőség szerint nem mulasztva el az arra való utalást, hogy „persze ők ezt már előre megmondták”, de legalább is sejtették, csak éppen nem akartak róla beszélni. Esetleg még — ha valakit nagyon érdekel —, megállapítják a felelősöket, akik persze azonosak azokkal, akik már korábban is hozzáférkőztek a tennivalókhoz. Tovább az ügy aztán nem is érdekli ismerősünket. „Törődjön vele, alki tenni is akar valamit” — mondja, „nekem arra sem időm, sem kedvem!” És ebben igaza is van: tőle valóban nem lehet többet várni.

Hiszen, ha tenne is valamit az állandó világfájdalmán kívül, ha legalább egyszer tudná, hogy hol a helye nehézségiek idején, ha egyetlen egyszer leereszkedne az el- kötelezetlenség illúziójának fellegeiből és beállna a tenni- akarófc sorába, állást foglalna a közös érdekek mellett — akkor már nem is maga lenne: napjaink kispolgára, hanem valaki más. Megtenné az első lépést afelé, hogy gondolkozó, mérlegelő, de mindenekelőtt a kor igényei, parancsai szerint cselekvő, küzdő ember, s ezáltal: a jó ügy mellett elkötelezett ember legyen, aki szenvedélyesen és tevékenyen él.

De vaion

valójában van-e ilyen ember? Nem csupán a kommunista erkölcs tankönyveinek kigondolt lénye, valamiféle csalogató „minta-ember”, aki után egész életünkben futhatunk, s a végén kifulladva kell beváltanunk, hogy nem értük 'utói, s elgondolkozunk azon, hogy vajon egyáltalán utol lehet-e őt érni? Az embernek egy élete van, s azzal jól kell gazdálkodnia, mert nem lehet újra kezdeni.

Nincs időnk hiábavaló kísérletekre, ábrándok kergétekére. A valóság talaján akarunk járni, kipróbált tapasztalatokra támaszkodni, ami a minimumra csökkenti a tévedési valószínűséget. Ezért mindannyiunkat foglalkoztat az a kérdés, hogy mi a gazdag, tartalmas, értelmes élet titka. Mert bár sokfélék vagyunk és sokféle módon keressük, végeredményben egyet: a boldogságot

Igaza van az olvasónak, ha azt mondja erre, hogy ez a kérdés csaknem egyidős az emberiséggel. Vajon van-e értelme újra keresni a választ? Nemcsak van értelme, de kell is! Minden kor embere a maga módján válaszol erre a kérdésre, mindenekelőtt magatartásával, tetteivel, érzelmi világéval, elméleti gondolkodásával.

cites és állandóan növekszik a forgalomban levő pénz- mennyiség. A Fehér Ház nagy rosszallással fogadta a borúlátó megállapításokat. A képviselő ház bankbizottságának elnöke pedig a renegát Martin, eltávolítását követelte.

Komoly jelek mutatnak pedig arra, hogy a központi bank elnöke közel jár az igazsághoz. Hiszen még maga Johnson elnök is mindent megpróbált, hogy a fenyegető árnyakat eloszlassa a gazdasági tevékenység ösztönzésével. Kérdés azonban, hogy a jelenlegi költségvetési szerkezet mellett előre lehet-e jutni. Az új költségvetési javaslat már 6 milliárd dollár deficitre számít, a fegyverkezési kiadások csillagászati méreteket öltenek. A munkaerők 5 százaléka munka- nélküli és az Egyesült Államokban mintegy 35 millió ember, köztük 15 millió gyermek nyomorog.

Térjünk vissza ismét Európába. Méghozzá a „gazdasági csoda” hazájába, Nyugat- Németországba. Erhard kancellár kormányprogramjának jelentős részét képezte az „egy lvukkal beljebb a nad- rádszíjat” jelszó. Schiller professzor gazdasági szakértő pedig rámutatott: „1964

nyara óta alaposan megváltozott az NSZK-ban a gazdasági helyzet. A külkereskedelmi mérleg korábbi feleslegei leolvadtak. Az inflációt elsősorban a kormány mértéktelen költekezése erősíti. A veszély láttán pedig a kabinet most hiába kapkod a vészfék után”. Schmüc- ker gazdaságügyi miniszter elismerte, hogy őt is aggasztja az árdrágulási hullám. Majd ezután élesen szembehelyezkedett a szakszervezeti bérkövetelésekkel és hangoztatta, hogy azok a jelenlegi helyzetben felelőtlenek.

Külön problémát jelent az NSZK-ban a legnagyobb ipari komplexum, a Ruhr-vidék helyzete. A vidék egyik krónikása, Wilhelm Schäfär költő, a. Ruhr-vidék magvárói így írt: „Olyan ez, mint

Dante pokla. Körövezetekből tevődik össze: a külső úgynevezett fejlődési övezetekben még aránylag elviselhetőbb az élet. A középső övezet a 20-as évek elején alakult, itt már az ember, ha utólag is, rendszerbe iparkodott ‘ foglalni a tájat. A Ruhr-vidék magvában azonban nincs többé lehetőség arra, hogy változtassanak a viszonyokon. Itt már tervsze- rűtlenül nőtt városra város,

a bányák és gyárak közvetlen szomszédságában.”

„Dante poklában” már évek óta gyülekeznek a viharfelhők. A piacon megjelent az olcsó külföldi szén és ami még veszélyesebb, új energia- források szabadultak fel. Az olaj és a földgáz. Ez any- nyit jelent, hogy a bányászok fölött megkongatták a vészharangot. Aggályaikra, félelmeikre pedig Bonn csak hallgatással válaszol.

Íme, az ellentétek a fénysugarak és a fekete árnyékok között a legfejlettebb kapitalista országokban is feltűnnek. De mi a helyzet az elmaradott vagy gyengén fejlett tőkés államokban?

Szólnunk kell Spanyolországról, ahol a legutóbbi mezőgazdasági népszámlálás azt mutatta, hogy 52 ezer tulajdonos birtokolja a megművelhető földek 55,5 százalékát. Egyetlen fejlett ország sem nyújt ilyen képet. A spanyol monopolista fejlődés egy másik jellemvonása: a pénzarisztokrácia szövetségben van a földbirtokos / arisztokráciával. Tehát Spanyolországban a kapitalizmus és a feudalizmus közös erői nyomasztják a parasztokat és munkásokat. Vagy Törökországról, ahol a fővárosban 10—11 éves gyermekek gőmyedeznek ládák és zsákok terhe alatt. A legtöbb helyen nem veszik igénybe a málhás állatokat, mert az ember sokkal olcsóbb. Isztambul pedig már csak látszólag hivalkodik Bizánc egykori pompájával. A járdákon tolakodó, rosszul öltözött, fázósan siető emberek, közülük sokan a gombamódra szaporodó kivándorlási hivatalokba sietnek. A nincstelenek állnak sorban, a vendégmunkásoknak kijáró papírért.

K

özeledik az év vége.

Ilyenkor egyeseknek kötelesség, másoknál csak berögzött szokás a mérlegkészítés. A mérlegnek azonban pontosnak kell lennie. És amikor a nyugati világ fejleményeit vizsgáljuk, nem maradhat ki a számításból, hogy több síkon elhelyezkedő különböző fajsúlyú elemekkel van dolgunk. Hibát követ tehát el, aki csak az egyes, a felszínen mozgó, esetleg a távolból szembetűnőbb epizódokat tekinti. Hiszen éppen a súlyosabb anyag fekszik a mélyebb rétegekben és az mindenképpen lenyomja a mérleg nyelvét.

Sümegi Endre

A kései utódok dolgát megkönnyíti az előttünk járt nemzedékek tapasztalata, amely számos utat lezárt, megmutatva, hogy azokon nem érhető el a valóban boldog, tartalmas, értelmes emberi élet. Hány nemzedék keserű tapasztalata kellett, hogy meggyőződjünk: csak itt — a Földön — boldogulhatunk, életünk célját és értelmét ebben az egyetlen valóságos világban kell keresnünk. S mennyi újabb tapasztalat, kudarc kellett, hogy felismerjük: egyenként, külön-külön képtelenek vagyunk megfogni azt a kék madarat, amelyet boldogságnak hívnak.

S éppen ez a mi korunk haladó embere — a kommunista — válaszának, magatartásának alapja: „A kommunista ember csak úgy tud boldog lenni, ha minden dolgozó emberrel együtt lesz boldog”. Mindazok az anyagi, társadalmi — politikai és szellemi értékek, amelyek az emberek tudatában a boldogsággal kapcsolódnak össze, csak a közösségben és a közösség által érhetők el mindenki számára. Aki ezt megérti, az felismeri, hogy a boldogságot igaz úton keresni csak a közösség, a nép ügyének szolgálatában lehet a saját maga számára is. A közös ügyért való harc, az érte érzett felelősség, szükség esetén a nehézségek és áldozatok vállalása is — ez a mi korunk haladó, küzdő emberének az élet-programja.

*

És mindez nem önmegtagadás, lemondás sok mindenről, ami az emberi élethez tartozik, nem az egyén önfeláldozása a közösség oltárán?

Ez olyan ellentmondás, amit a polgári észjárás, de még a szocialista körülményekhez már többé-kevésbé asz- szimilálódott kispolgári gondolkodás sem tud megemészteni, mert állandóan ilyen ellentétekben mozog: vagy én vagy a közösség, vagy az én érdekem, vagy az állam, üzem stb. érdeke. De hogy a kettő egységet is alkot, egy is, és főleg, hogy a köztük még meglévő határt az egyén mindenekelőtt a közösség érdekében való odaadó tevékenységével lépheti át és segítheti az itt jelentkező ellentmondások leküzdését, ezt a mi kispolgárunk „vagy-vagy” gondolkodása, de méginkább mélyen az ösztöneibe ivódott önzése, individualizmusa, minden közös ügy iránti bizalmatlansága, közömbössége egyelőre nem tudja elfogadni. Sőt ingerlik azok, akik nem úgy élnek, gondolkodnak és éreznek, mint ő. Ingerlik, mert saját megszokott életformáját érzi veszélyeztetve áltáluk, mert nem érti az őket vezérlő gondolatokat és érzéseket, mert homályosan érzi, hogy ha ez így megy, akkor előbb-utóbb neki is meg kell változnia. Minthogy azonban fél a változástól, s ameddig lehet ragaszkodik lassan anakronisztikussá váló életfelfogásához és magatartásához, igyekszik „ellenérveket” mozgósítani az új emberi magatartás ellen, kétségbe vonni őszinteségét, humanitását, az egyes ember életét gazdagító voltát.

| Kispolgárunk |

nagyon szeret a humanizmusról szavalni, közben azonban éppen 6- és társai azok, akik végtelenül elszegényítik az embert, megfosztva őt a csak társadalmi-politikai tevékenység során elsajátítható olyan értékektől, mint: szabadság, haza, egyenlőség, alkotás; a szellemi élet értékeitől, mint műveltség, tudomány, művészet, s egyedül és kizárólag az anyagi javakra korlátozzák élete minden értékét, értelmét, célját. Vajon nem az emberi érzések rendkívül széles sutájának antihumanista leszűkítése-e az a szemlélet és gyakorlat, amely a szerzést, a harácsolást ismeri el az ember egyetlen igaz szenvedélyének? Vajon nem az emlber lehetőségeinek a pesszimista — és ezért: antihumanista — tagadása-e az a szemlélet, amely elfordítja őt a közérdekű tevékenységtől, az új emberi viszor nyok alkotásától?

Nos tehát: az embert, személyiségét nem a közösségtől kell félteni. A közösség ügyéért harcolva kiszélesedik látóköre, gazdagodnak érzelmi kapcsolatai, kifejlődnek mindazok a képességei, amelyek a magánélet — és magánérdek — tokjába bújva örökre rejtve maradtak volna. A közös ügyért felelősséget érezni és vállalni, kiállni és harcolni nemcsak, hogy nem önmegtagadás, önfeláldozás az ember számára, hanem az önmegvalósítás lehetősége, a képességek kifejlesztésének és alkotó kibontakoztatásának a lehetősége, ami minden ember nagy erőpróbája, de egyben életének tartalma, értelme is.

Az emberi önmegvalósításnak ezt a lehetőségét minden dolgozó ember számára, a szűk egyéni életkereteken túlmutató értelmet és humanista célját az ember életének, karunkban a kommunizmusért vívott harc nyújtja. Ezért a gyakorlati munka, a forradalmi harc ma is alapja az új ember nevelésének, világnézeti és erkölcsi megedzésének. Csak a szocialista közéleti harcban^ tevékenységben való részvétel személyes tapasztalatai képesek meggyőzni arról, hogy a közös ügyért harcolva az egyéni élet is tartalmasabb lesz. Enélkül a meggyőződés nélkül pedig egyre nehezebb lesz eredményesen tevékenykedni a társadalmi élet bármely területén. Ezt már a tapasztalat igazolja.

A világ.

s benne közvetlen környezetünk is gyorsan változik. Eligazodni a változásokban, reálisan ítélni emberekről és eseményekről, objektív társadalmi folyamatokról és vezetési döntésekről, állást foglalni és cselekedni, csak szilárd meggyőződés talajáról lehet magabiztosan és következetesen. A közvélemény, a közösségek is értékelik a szilárd személyes meggyőződést: tisztelik azt az embert, akinek elvei vannak s meggyőződését vállalja minden körülmények között. Ez a személyes politikai, világnézeti, erkölcsi meggyőződés fejlődésünk egyik legbiztatóbb tartaléka. Sajnos ez a tartalék olykor rejtve marad, nem nyilvánul meg a közvéleményt formáló harcos állásfoglalásban. A kispolgári életszemlélet és gyakorlat s más, a szocializmustól idegen eszmék és nézetek nem vonulnak el önként az idemógiai harc csatateréről, el kell őket űzni, hatásukat fel kell számolni. Ez hosszú, türelmes munka, hiszen ha az eszmék idegenek is tőlünk, az emberek, akikkel dolgunk van, dolgozótársaink.

Az eszmei harcban

tő fegyverünk a felvilágosító és bíráló szó, amelynek a szilárd személyes meggyőződés ad erőt és hitelt. Olyan fegyver ez, amely a harcban élesedik, csiszolódik, használatokon kívül viszont berozsdásodik. Nemcsak a díszszemléken kell hát büszkén parádéznunk vele, hanem a mindennapos harcban is önállóan és bátran, kell forgatnunk mindnyájunknak. Mert kommunista meggyőződésünk nemcsak az ünnepnapokra szól, hanem a hétköznapokra is. Amikor elfogadtuk — vállaltuk: minden napra.

Boros Sándor