Nógrád. 1965. november (21. évfolyam. 262-285. szám)
1965-11-28 / 284. szám
I n N O C, R A n november ?ft. vnsnrrtap. Grozdana Olujics Szardellák — MEGÖRÜLTÉL!? — meredt rám az asszony, hogy közöltem vele szándékomat. — Se boldogabb, se gazdagabb nem leszel száz esztendő múlva sem, mint amilyen ma vagy. Mit változtatna tehát a dolgon? Mert íantáziatlannak véltem, legyintettem. S mert untam az unalmat és az örökös „fűrészelést” az irodában, illetve a tanáriban, no meg a szülői értekezleteket, a bizományi áruházakban való ácsorgásokat, hajlottam arra, hogy higgyek a fehérköpenyesnek, aki így érvelt: — Sokkal fiatalabban ébred majd fel, mint amilyen, f egy egészen más világban... Aláveti magát a kísérletnek? Bólintottam. Negyvenen túl mi mást tehet egy férfi, aki két világháborút megjárt? Lábujjhegyen követtem. Orvosnak véltem, de ő biológusnak vallotta magát. Több szó nem esett közöttünk. Hogy bezárult mögöttünk az ajtó, hallottam: zokog a feleségem odakint. Meglepett kissé. Hiszen gondtalan életet biztosító összeget kap ezért a kísérletért utánam. Hermetikusan záródó ajtókon haladtunk át. A termek szikráztak a tisztaságtól. S minden következő hidegebb volt az előbbinél. Az utolsó óriási hűtőszekrény benyomását keltette. Csillogó jégcsapok csüngtek a mennyezetéről, falai vakítóan tündököltek. Szardella-szcrűen berakva, a különleges plasztik hasábokon tíz, ötven, száz évre fagyasztottak várták az ébresztést. Arcuk mint az alvóké. Elfordítottam tőlük a fejemet. A meztelen lélek sokszor rémisztőbben hat a meztelen testnél. — Nos, felkészült? — mutatott a biológus a hasábomra. Szótlanul beszálltam. Mást is mondott, de azt már nem jegyezhettem meg: álom ömlött el dermedő véremen Ta nítványaim rúgták a labdát. Kipirult arccal, dacosan. Arra gondoltam, mi lesz ezekkel az arcokkal száz esztendő múlva, és gyomrom elszorult, mintha jéghideg sört hajtottam volna le. — Nem akarok élni száz éven át! — szerettem volna kiáltani, s talán kiáltottam is, de rámzárták már a fedelet, és lassú sistergés áramlott körül: a fagyasztás megkezdődött, s nem törődtek többé a klienssel. A fennmaradt jegyzőkönyvből kitűnik, hogy sokáig berzenkedtem az elalvás ellen, de végülis kellemes álomba szenderülhettem, merthogy boldog mosoly fagyott az arcomra. A fagytalanítás olyasvalami volt, mint a második születés. Fájdalommal járt, akár az első is. Különösen a légcsövemben és a gyomromban éreztem nyilalást MINT KÉSŐBB közölték, a fájdalmat az okozta, hogy nehezen szoktam meg a lélegzést. Bólogatva bizonygatták ezt a körülöttem állók, akiket roppant csúnyának véltem. Noha nem közöltem velük, azt mondták, az csak látszat lehet bizonyára. még udvaroltam is nekik. De mintha nem értettek volna Bizonyára nem tetszel nekik, gondoltam magamban, de később rájöttem, hogy más van a dologban: egyszerűen nem ismerték a szerelmet. A gyermekek kémcsövekben kezdték az életet. Alighanem eltávolították, gondoltam a méhüket is, mint szükségtelen szervet, de erről persze nem győződhettem meg. Kerültek, mint a bélpoklost. Végül is kívántam már a halálomat: az ilyen „pompásan” berendezett világban, ahol nem marad mit tenned, ahol se betegség, se könny, mi máit kívánhat az ember, ha nem akarja életfogytáig nyomkodni azt a gombot a gépén, vagy órákon át nézni tévén, hogy mások Is ugyanazt csinálják. — Adjatok nekem valami pilulát, amitől meghalok! És kérleltem őket, de csak bámultak rám, mint valami csodára. — Űjabb száz esztendeig akarod konzerváltatni magad — úgy gondolod? — kérdezték gyanútlanul. — Hogyisne, hogy valami hasonlóba csöppenjek?! — üvöltöttem. — Köszönöm, inkább a halált! — Halál nem létezik! — tárták szét karjukat. — Teljesen kiküszöböltük! — nyökögték és tanácstalanul meredtek rám: uramisten, mi lehet az a halál? VÉGKÉPP összeroppantam, letámolyogtam a folyóra. Ha azt hiszitek, hogy valóságos folyópart volt az, füves és füzeses: tévedtek. A vize plasztik mederben hömpölygött, de mégiscsak víz volt és ebben némi megnyugvást találtam. Leültem a meder tövébe és egy örökkévalóságot töltöttem el ott, amíg eszembe nem ötlött valami emberi. — És az állatok? — üvöltöttem fel, amint visszamentem a városba. — A kutyák, a macskák... Mi van velük? Hova lettek a lovak? — ragadtam meg főnököm karját. Érthetetlenül bámult rám. — Állatok? — hebegte — lovak? Te nem is tudod, hogy azok már nincsenek? Illetve azok most az, ami te voltál konzervál taté sód előtt — ragadott vállon, mert nem értette felcsillanó örömömet. — Egek ura, végre! — suttogtam. — Ne vegye zokon, ha felmondok, s elmegyek, hogy velük éljek! — téptem ki magam a karjai közül s már rohantam is, ügyet se vetve a túlzsúfolt házakra, amelyekben konzervált és csupa meghalni képtelen emberek nyüzsögtek, akik még a kíváncsiságot sem ismerik. A legelőn, ahol hogy, hogynem, de még nem sarjadt ki a szintetikus fű. ménesnyi ló mulatott s nevetgélve sütöttek valamit nyárson. — Szervusz, öreg! — köszöntek rám vidáman. — Gyere, tarts velünk! — Köszönöm! — a sültjükből kettőt is befaltam egyszerre. Arcom elkomorodott. — No, mi az? Nem ízlik? — kérdezték. — Pazar — mondtam —, de nyilván gyomrommal lehet valami baj. Át kell cseréltetnem. Dudás Kálmán fordítása Iványi Ödön rajza RÓNAY GYÖRGY Fedelesszárnyú Fedelesszárnyú, hova szállsz széttárva szárnyad fedelét? Alattad föld, fölötted ég. s te szállsz a két elem között a lég harmadik elemében, egyformán otthon földön-égben s a kettő közti könnyűségben. Fedelesszárnyú, legbelül, negyedik elemül mi űz, miféle tűz mikroszkópikns kis szivedben, mi késztet rá, bogy odahagyd fűszáladat vagy szirmodat s a hígan kéklő tengerekben ússzál, repülj, védtelenül a mérhetetlen végtelenben? Kalandvágy bajt, vagy szerelem? S nem félsz tőle, hogy hirtelen — Hogy-hogy látszat? — fordultam meg a fagytalanftó készülékben, s éreztem, hogy ropognak a csontjaim. Mulatságosnak látszhattam, de nem mulattak rajtam. Azt mondták, tíz milliárddal több az agyukban a kúpsejt, mint az enyémben, érthető hát, hogy a ki nem mondott szót is megértik. „NA TESSÉK: tömeggyártású zsenik világába pottyan- tam!” — gondoltam és közel jártam az igazsághoz, mint később kiderült. Hisz kémcsőben kezdte mind az életét és kész emberként lépett ki görebéből. Innen eredt hát kezdeti tévedésem. Mást beszéltem, mint amit gondoltam. De rajta vesztettem, ők előbb kihámozták, hogy mi az igazság, mint én. Most nemcsak azért voltam felelős, amit mondtam, vagy cselekedtem, hanem a gondolataimért is! Ez késztetett aztán arra, hogy agyamban valami olyasmit szervezzek meg és állítsak fel, ami hasonlítana az önellenőrző személyi rendőrségi apparátushoz. Hiszen a kortársaim is nyilván rendelkeznek ilyesmivel, merthogy rendőrség és börtön nem volt. Vagy talán azért, mert ki-kl önmagának rosszabb volt, mint a börtön. Próbálják csak meg: ellenőrizzék minden pillanatban, amit gondolnak és rá fognak jönni, mire célzok. És mégis: az étkezés tett leginkább próbára. Persze csak az első napon. Később ugyanis megszoktam a pilulá- kat, vagy legalábbis azt hittem, hogy megszoktam. A gyomrom eszméltetett rá arra, hogy nem, és hogy sohasem is fogom megszokni. Azt indítványozták: vetessem ki. Nem szolgál semmire és csak bonyodalmakat támaszt. Több mint zseniálisak voltak az effajta dolgokban. Kezdetét vette hát a nagytakarítás, miközben éppúgy viselkedtek, mint a feleségem egykoron; a gyomor nem feltétlenül szükséges, ki vele! A zsigerek nem feltétlenül szükségesek, ki velük! Az ilyen steril világban a szaglás teljesen felesleges, jobb ha mielőbb megszabadulsz tőle. A szív vagy tizennyolcad másodpercet késik, a mi tökéletes plasztikszíveink ezzel szemben függetlenek a te pillanatnyi hangulataidtól és pontosak, mint a kronométer! Hallgattam és szótlanul tűrtem. Azt hitték, azért nem tiltakozom, mert ziláltságomban képtelen vagyok odafigyelni, s azt indítványozták, válasszak magamnak szerveket az ön- kiszolgálóban ... Így kerültem aztán a vese-gyomor-szem- golyő és más szervek áruházába. — Két zöld szemet kérek! — mondta valaki előttem és bedobta az árát az automatába. A portás volt. Abban a házban, ahol egykor laktam. Hogy nem hallucinálok, annyi bizonyos, mert hol sárga, hol fekete szemmel látom őt azóta is: váltja a szeme színét, mint hajdan a ruhájukét a nők az én előző koromban. RÁÁLLT AM mindenre: ettem a pilulákat, légikerékpáron jártam sétálni, napi három órát nyomkodtam egy gép gombját, de ma sem tudom, mit gyártott az a gép. Mellettem egy pók egy másik gép karját nyomkodta, s amikor megkérdeztem, mit termelünk: csak rámmeredt. A kíváncsiság ugyanis ismeretlen volt náluk. Még a nők körében is, ami csaknem sokként ért. De csak pillanatnyilag, mert a nők irtózatosan csúnyák voltak azokkal az ormótlan fejekkel és pillátlan szemekkel. Hangjuk azonban megtévesztően kellemes volt. Olyannyira, hogy kezdetben Grozdana Olnjícs 1932-ben született szerb novellista és regényíró. Első regényével (Kirándulás az égbe) nagydíjat nyert, számos nyelvre lefordították és megfilmesítették. Második regényével (A szerelemre szavazok) szintén dijat nyert. Ez magyarul Is megjelent. Minden jelentősebb folyóirat közli írásait. Igen termékeny és népszerű író. rádcsap mohón egy másik védtelen és összetöri szárnyad? Vagy a szárnyasnak, míg van ég fenn, szállnia kell ahhoz, hogy éljen? Igazad van. Szállj csak, fedelesszárnyú. >> V.Ss. Hann Ferenc i! POKOLBA A Sánta Ember ,.az utolsó utcát járta. Nagy |' alföldi falun haladt keresz- ,. tül. Nemrég vánszorgott erre J |o marhacsorda. Ökrök láb- " nyomába illesztgette talpát •1füstölgőit utána a szürke por. ' | Rosszul ácsolt faláda volt a "hátán, két bőrszíj tartotta, ” belevágódva válla húsába. < < A Sánta Ember időnként el- 'kiabálta magát. Hosszú, arti- , ikulátlan hang szakadt fel "belőle. Nagyon mélyről, talán ! ',a gyomrából jöhetett. ' '1 — Drooóóóótos! Tooóóóó- [ 'dozni! Fooóóőódozni! ' | Hatalmas kőház elé ért. Egy pillanatra megállt a zöld 'vaskapu mellett, nekitámasz- ,. tóttá hátát a betonkapufélnek. 'Vállát nyomta valami. Meg- !,fordult. Egy domború, kiálló, "rézből vésett névtábla volt. | 'Az nyomta a vállát. A Sán- : 1 ta Embernek nagyon rossz "t>oIí a szeme. Nem tudta ki- • betűzni a nevet. , A kőházban asztal körül ült a család. Az asztalfón In- \! telligens Ember, a családfő. •Kerek, oroszlánlábú asztal ] | körül ültek. ‘; — Neobarokk — szokta ■ mondogatni alkalmanként az 'Intelligens Ember. 1 A gyermekek egyenesen ülitek, szalvéta volt a nyakuk- i■ ban, szappanszagot árasztott .finom, hosszúujjú kezük. Az ■ asszony ízléses, lágyszinü pon- ‘gyolát viselt, kontyba tűzte ihaját. mely tökéletesen egyezett a mélybarna ebédlő aszütal színével. Pikáns hajszálak VISZ A DROTOSTOT? szabadultak el nyakán, és ráhajoltak a pongyola gallérjára. A konyhából fehérkötényes nő jött ki. tálat hozott. Szó nélkül tette le középre egy ezüstös fémrácsra. Az apa kezébe vette a kanalat, majd az anya, és végül a gyermekek. Enni kezdtek. — Drooóóóótos! Tooóóóó- dozn i! Intelligens Ember összeborzadt. Abbahagyta az evést. Előkelő mozdulattal jelezte, hogy beszélni kíván. Neje és gyermekei várakozóan néztek rá. A tányérokban ludbőrzö zsírréteg reszketett az aranyló húslevesen. — Fooóóóódozni! — Mint egy beteg, megsebzett farkas üvöltése — mondta az ■ Intelligens Ember — a havasok között hallottam ilyet, hófúvásos éjszakákon. A fákon csillogott a hó, és megroppant, ha egy száraz gally ráhuppant, mely a súlytól szakadt le. A hegyi vadászok meseharangnak hÍvják, amikor éjfélkor felüvölt a magárahagyott, kiéhezett farkas. — Edényeket forraszt meg — szólt az asszony — mindenfélét, fazekat, meg vödröket. — A teknöt... ha lehetne... — próbálkozott újra a nő a konyhából. Az Intelligens Ember bosz- szankodva intette le: — Vigye be szombaton a városba! Ott helyrehozzák.. ■ A farkasok ritkán csavarognak egyedül. Csak az öreget dobják ki, magárahagyja « falka. Fehéren csillogtak — Kilyukadt a mosóteknó! kiáltott be a fehérkötényes í. Gyertyával tömtem be ár az utolsó mosáskor. — Svájcban hallottam utóira farkasüvöltést, s most t, ebben az átkozott faluin újra hallhatom. a házak falai. Minden ablaküveg kínzó tükör. Vakította a Sánta Embert. Fájt a szeme, mintha parazsat tartottak volna elé. A széles utca végén látszott a zöld legelő, és a távolban a földig csüngő ég függönyeMost egy leázott vakolatú, ócska ház mellé ért. Az ócska ház egyetlen szobából állott. A szobában sovány Fiatalember feküdt az ágyon. A falon homályos, foltos festmények lógtak. Néhány üres üveg kuporgott az asztal alatt. Pókok aludtak a sarokban, behúzódva a fal repedéseibe. A Fiatalember olvasott. Térdére támasztotta a nagy. nyúzott könyvet. Egészen sárgák voltak a lapjai. A Biblia cáfolata- Ilyen címet viselt a nagy, kopott könyv. A Fiatalember felállt, könyvét az ágy mellé állította nyitva a földre. Nyújtózkodva járta körül a. szűk szobát. — Drooóóóótos! Tooóóóó- dozni! A Fiatalember elvigyoro- dott. — Hiszen még egy lábosom sincs, amit foltozni lehetne — gondolta. A tükör elé lépett. Megnyúlt, szórpa- macsos faun-arc bámult szembe. — A mai nap — gondolta — éppen úgy masírozott el a múltba, mint a többi. Sok összeragasztott fakó fekete és szürke hajszálból áll az én életem. Jellegtelen, nemtelen hajszálak- Csak feketék, és csak fakók. A szőke, vékony selymes hajszálakat elvesztettem régesrég. Egyre halkulva hallotta az elmosódott kiáltást. — Drooóóóótos! Tooóóóó- dozni! — Mennyi kétségbeesés rejtőzik ebben a kiáltásban — mondta maga elé a faun-arcú Fiatalember. — És senki sem hívja be a hűvös szobába. Vajon hány embernek jut eszébe, hogy ez a kóborló hol tölti az éjszakát? Van-e, aki felriad éjjel, a meleg ágyban, mert dörömböl ajtaján az árokparton gubbasztó szegényes álma 7 Körülnézett, és az ajtóhoz sietett. Be kellene hívni azt az embert. — Igaz, hogy nem tudom megkínálni semmivel..- de talán... az asztal sarkán egy darab kenyeret pillantott meg. Kinyitotta az ajtót. Távolodóban egy bicegő embert látott, hátán ormot- lan faládával. Rongyos nadrág tekeredett vékony lábszárára. A Fiatalember gondolkozva álldogált egy ideig, aztán becsukta az ajtót, és visszafeküdt ágyára. Kezébe vette a nagy sárgalapú könyvet és továbblapozott benne. A Sánta Ember az utca vége felé közeledett. Már csak néhány ház volt hátra. Egyszerű. egyformára festett parasztházak. Nagyon fájtak már a lábai- Az egyik ház kerítése mellett deszkából összetákolt lócát pillantott meg. Még egy utolsót kiáltott.
