Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)
1965-10-03 / 233. szám
1965- október 3. vasárnap N 0 a R A D Q Gereblyés László Vallomás Eveken át Párizs lakosa voltam S a Mona Lisa volt a kedvesem. £s napra-nap A Louvre lépcsőit róttam. Mosolya hívott, viU a szerelem. Egy éjjelen A Szent Mihály-tér táján, Lisa egyszercsak mellettem terem A bisztróban, Hol üldögéltem árván S mosolya táncba fog rejtelmesen. S pörög, pörög, Akár ördögpille szélben, Poharam alján Lisa mosolya, S egyszerre csak A bisztró kellős közepében Szétbontott hajjal Li sa áll oda Ropni a táncot Oly tűzzel, mint egy Cinka Panna, S mindenki ámul pajzán mosolyán, Mely rejtelem S tisztán csak arra fé nylik, arra, Ki megszerezte szerelem jogán. Vigyázz, vigyázz! Valaki mintha intett volna: Az ő helye a falon a keret!... Bűnbe viszed?... Sustorgott minden go molyogva, — S képzelet, vágy bennem dermedet' De ő táncol! Mitse törődve a világgal! S a bisztró, mint a lobbant képzelet Fölsistereg, S fölzúg a forradalmi táncdal A Carmagnol-t járják itt mindenek. F. Tóth Pál Búcsúzkodás Elfogytak már a sárga asztagok, csupasz helyüket zöld fű veri fel, vonat füttyöget messzire hangzón s rá egy kis kanász hahója felel. Néz a villanó nagy mozdony után a tanya végiből egy s zösake lány, arra gondolhat — őt i s ez viszi iskolába egy röpke hét után. Múlik a nyár, mert jó törvénye ez, s közeleg az ősz szép kesely lován, beért gyümölcs s tőkén a gerezd, meleg évszakunk búcsúfénye száll. Hegyi fal u (Iványi Ödön rajza) A hegy tetején, forgalmas út könyökénél, parányi lakatosműhely áll fészerféle házikóban, limlomokkal teli kis udvar közepéit. Figyelmes arcú, kunkori fehér bajszú, ap- rótemetü öregecske szösz- mötöl az udvaron, okuláré- ját madzag tartja. Valahányszor arra jártam, elácsorogtam házikója közelében, de soha nem láttam senkit betérni hozzá, valami ::irrlóval. Egy délután odaálltam kapuja elé és — magamban — igy beszéltem az öreggel... — Hohó... Cialafinta vagy, Nagyapám! Semmi hasznosat sem csinálsz. Azt hiszed, nem veszem észre? Csak kopogsz egész nap, mint valami harkály... — Elek. — Jó, jó, hogy élsz... De mi értelme van vénségedre a kalapácsolásnak? — Értelme?! Ember vagyok még én is, az ember meg dolgozni szokott... — Ez még neked kenyeret ád? Nem hiszem el! Ne lenne lányod, akihez unokát őrizni mehetnél? Ne is haragudj. ,. a munka a kezedben. .. mímelt dolog, nem egyéb... — Nem, nem öcsém. A Képzelt beszélgetés munka az sohase mímelt. Ha úgy végzik, már naplopás a neve. — Igaz, de akkor magyarázd meg, mit csinálsz? — Láthatod magad is. Ez műhely, itt satu, beléfog- va meg az anyag. Ennél többet, öcskös a dologhoz te nem értesz... — Még hogy nem értek? Csak jársz-kelsz a vasaid között, egyiket ma ide, holnap oda telepíted, fúrsz, faragsz — cél es értelem nélkül? Te ezt is munkának nevezed? — Munkának. Én pedig azt látom, gorombán beszélsz Munkának nevezem, mert az effajta dologhoz én jobban értek. Akárki vagy,. elhiheted, ha én mondom .. — Elhiszem, Apó.,. Nem akartalak megbántani. A kíváncsiság nem hagy nyugodni, az biztatott, hogy megszólítsalak... De hiába, hitetlenkedem a dolgaidban. Neked ez a munka már nem kenyered. Valid be, inkább csak emlékeid között kotorászol. .. — Nem kenyerem ez a munka? Meglehet, igazad van. Mert sokkalta több kenyeremnél. .. — Igazán? — Levegőm, pipám, orvosságom és pihenésem... — Szépen beszélsz... Mondd tovább, Nagyapám. — Nincs tovább. Mindent megmondtam. A többit megtudod majd, ha engedi neked az élet, hogy koromat megérd. És feltéve, ha dolgozni szerettél. — Kérlek! Beszélj! Apámat sem hallgatnám tisztes- ségtudóbbon. És bocsáss meg. ha tiszteletlen voltam hozzád az előbb. — Fiatal vagy. — Mondd meg végre, e sok rozsdás kacat között nap nap után mit csinálsz? —j Megmondtam: élek.. . Nincs mit magyaráznom... — Jó, de .. — Ha nem csinálnám, nem is élnék, Majd megtanulod: a munka nemcsak kenyér- nyugalom is, ha úgy hozza a sorja... De menj most már, feltartottál sokáig, pedig sietnem kell ezzel a... Máskor beszélgetünk még, ha kedved kívánja... — Jó egészséget, Nagyapám! Konsztantyin Pausztovszkij II legszebb ajándék Edvárd Grieg az őszt a Bergen környéki erdőben töltötte. Egy alkalommal barangolás közben egy copfos kislánnyal találkozott. Az erdész leánya volt. Fenyőtobozt gyűjtött kosarába. — Hogy hívnak téged kislányom? — kérdezte Grieg. — Dagny Pedersen, — válaszolta halkan a kislány. Zavarában beszélt halkan és nem a félelemtől. Nem félt, hiszen Grieg szeméből mosoly áradt feléje. — Milyen kár! — mondta Grieg. — Nem tudlak semmivel megajándékozni. Nem hordok a zsebemben sem babát, sem szalagot, sem bársony-nyuszit. Ide hallgass, Dagny, eszembe jutott valami. Egy nagyon érdekes dologgal foglak megajándékozni. De nem most mindjárt, hanem tíz év múlva. Dagny legyintett a kezével. — Óh, az nagyon soká lesz! — De az ajándékot először meg kell csinálnom. — És mi lesz az? — Majd annak idején megtudod. — Hát egész életében csak öt vagy hat játékot tud csinálni? — kérdezte Dagny. Grieg zavarba jött. — Nem, nem egészen így van, — vetette ellen, eléggé bizonytalanul. — Lehet, hogy az ajándékodat néhány napon belül elkészítem. De kisgyermekeknek nem szoktak ilyeneket adni. Én felnőttek számára készítek ajándékokat. — De én nem fogom elrontani. — mondta rimán- kodva Dagnv és kabátujjánál ráncieált.a Grieget. — Te még kicsi vagy, és sek mindent nem értesz. Tanulj meg türelmes lenni. Most pedig add ide a kosaradat. Alig bírod cipelni. Elkísérlek és majd valami másról beszélgetünk. Dagny sóhajtott és átnyújtotta a kosarat Griegnek. Amikor a fák között feltűnt az erdész háza, Grieg megszólalt: — No, most már hazamész magad is, Dagny Pedersen. Norvégiában sok kislányt hívnak úgy mint téged. Mi a neve édesapádnak? — Hagerup, — felelte a kislány. — Isten veled, Dagny. Grieg megsimogatta a kislány hajfürtjeit és elindult a tenger felé. „Zenét írok számára, — határozta el magában. — A kotta címlapjára rányomatom: „Dagny Pedersennek, Hagerup Pedersen erdész lányának tizennyolcadik születésnapjára.” Beköszöntött a tél. Hamarosan az első hó is leesett. Grieg több mint egy hónapig írta a Dagny Pedersennek szánt muzsikát. Az önfeledt gyermeki. boldogságról és gyönyörről szólt. Alkotása közben szinte maga előtt látta a kislányt ragyogó zöld szemével, amint fut eléje. „Köszönöm!” — mondja örömmel anélkül, hogy tudná miért hálálkodik. „Olyan vagy mint a napsugár, — viszonozta Grieg. Mint a langyos szellő és a harmatos reggel. Leéltem egy életet. Bármit mondanának is neked róla, hidd el, hogy csodálatos és gyönyörű, Öreg vagyok már, de egész életemet, munkámat, tehetségemet a fiatalságnak ajándékoztam ! Mindent. Ezért vagyok talán még nálad is boldogabb, Dagny, Olyan vagy mint a fehér éjszakák rejtélyes fénye. Te vagy a boldogság. A hajnal ragyogása vagy. Hangod hallatára megrezdül szívem. Áldott legyen minden, ami körülvesz téged.” így tűnődött Grieg és lejátszotta mindazt, amit érzett. Tizennyolc éves, korában Dagny befejezte az iskolát. Apja Krisztiániába küldte nővéréhez Magda nénihez. Hadd lásson világot, ismerje meg, hogyan élnek az emberek, és hadd szórakozzon is egy kicsit. Ki tudja mi vár rá a jövőben? Lehet, hogy egy becsületes és hű, de unalmas férj? Vagy elárusító lesz egy falusi boltban? Vagy talán hivatalnok egy bergeni, hajózási irodában? Magda színházi varrónő volt. Férje Nils ugyanabban a színházban dolgozott, mint fodrász. A szinház tetőzete alatt egy kis szobában laktak. Dagny gyakran járt színházba. Ez lebilincselő elfoglaltság volt. De az előadások után sokáig nem aludt, néha még sírt is. A megrémült Magda néni nyugtatta. Mondta, hogy nem szabad vakon hinni abban, ami a színpadon történik. Nils bácsi szerint viszont Igenis hinni kell a színháznak. Különben az embereknek nem volna szükségük rá. És Dagny hitt. Abban mindketten megegyeztek, hogy a változatosság kedvéért hangversenyre is el kell vinni Dagnyt. Meleg június voit. A fehér éjszakák ideje. A hangversenyeket a városi parkban, szabadtéren rendezték. Dagny együtt ment a koncertre szeretteivel. Fehér ruhát akart felvenni, de Nils szerint úgy kellene felöltöznie, hogy kiemelkedjék a környezetből és ezért a fehér éjszakában feltétlenül fekete ruhát kell felvennie és fordítva, sötét éjjel a fehér érvényesül jobban. Ezért Dagnv fekete selyembársony ruhát öltött. Amikor felvette, Magda is belátta, hogy ez a titokzatos bársony mindennél jobban árnyékolja be bájos arcát és hosszú aranyló haj- tonatait. — Nézd csak, Magda, — súgta Nils — Dagny olyan jól néz ki, mintha az első randevújára indulna. Megkezdődött a hangverseny. Dagny először hallott szimfónikus zenét. Különös hatást tett rá, az álmokhoz hasonló képek sokaságát idézte fel benne. Hirtelen Összerezzent és felemelte a fejét. Ügy tűnt. mintha a frakkos műsorközlő az ő nevét említette volna. — Te szólítottál, Nils? — kérdezte bácsikáját Nils csodálkozással vegyes elragadtatással nézett Dagny- re. Magda hasonlóképpen. — Mi történt? — kérdezte Dagny. Magda megfogta a kezét és ügy suttogta: — Hallgasd!! A frakkos bemondó így szólt: — Az utolsó sorban ülők úgy látszik nem értették meg szavaimat, elismétlem tehát. A következőkben Edvard Grieg híres zeneműve kerül előadásra, amelyet a szerző Hagerup Pedersen erdész, leányának Dagny Pedersennek tizennyolcadik születésnapjára komponált. Dagny olyan mélyet sóhajtott, hogy beleszúrt a fájdalom a mellébe. Ezzel a lélek- zettel akarta feltörő könnyeit visszafojtani, de ez sem segített. ^ Lehajolt és tenyerébe temette az arcát. Eleinte semmit sem hallott. Lelkében vihar tombolt. Később már hallotta a pásztorkürt reggeli dalát, és hogy hogyan válaszol rá a százhangú zenekar. A zene egyre erősödött, zúgott, mint a szél. vághatott a fák koronái felett, letépve a leveleket, hűsítő cseppeket vert arcába. Igen! Ez volt az ő erdeje, az ő hazája! A hegyek, a kürtök éneke, a tenger mor- molása! így tehát, az volt az a deres hajú ember, aki segített neki hazavinni a fenyőtobozzal megrakott kosarat. Edvard Grieg volt az a varázsló, a nagy muzsikus. íme az ajándék, amelyet tíz évvel ezelőtt ígért meg. Dagny örömkönnyeket hullatott. A zene betöltötte a föld és a felhők közti egész térséget. Az akkordok folyamán mintha ismerős hang ütötte volna meg a fülét: „Te vagy a boldogság! — A hajnal ragyogása!” MOZAIK (Vigny) Az állam felfegyverzett tör* vény. * Nincs az az évszázad* amelynek elmúltát a miénknek sajnálnia kellene. Ez a rugója minden történelem- szemleletnek. * Az ész minden vakbuzgóság szemében szálka. * Minden bűn és vétek gyengeségből ered. * A nyugodt kétségbeesés, amely nem káborog a dühtől, cs nem átkozza az eget, maga a bölcsesség. • Az unalom az élet betegsége. Akadályé kát állít Link magunknak, hogy átugorjuk őket. * Az unalom az élet betegsége. Meggyógyításához kevés kell szeretni valakit, vagy akarni valamit. * Aki látni tud, annak a számára n'ncs kárbaveszett idő. Ami másnak tétlenség volna, az neki megfigyelés és elmélkedés. * Szüntelenül átkozzuk az élet rövidségét, ds még minclig túlságosan hosszú, mert nem tudunk mit kezdeni vele. • A bosszúság arra k-nyszert1! az embert, hogy őszintén bsszéljsn. * Nem akadtam még olyas emberre, akitől nincs mit tanulni. * Az a sző. amelyet a nyelv minden szava között a legnehezebb illő módon kiejteni és elhagyni: én. Él A művészet a válogatott valóság. * Műveinknek az az egyetle* szép pillanatuk, amikor megírjuk őket0 Boldogok a színészek: di* csőségük felelősség nélkül való. • Csakis az utókorban vágyjunk népszerűségre, s ne a jelen időben. A zene elhalkult.. Felzúgott a tapsvihar. Dagny felállt és gyorsan kiment a parkból. Mindenki utána nézett Lehet, hogy né- hányuknak még az a gondolat is megfordult a fejében, hogy ez a fiatal leány azonos Dagny Pedersennel, akinek Grieg halhatatlan művét szentelte. „Meghalt! — gondolta Dagny. — Miért nem él már? Ügy szeretném látni! Ha most itt megjelenne, hevesen dobogó szívvel rohannék elébe, átfognám a nyakát, odaszorítanám könnyektől nedves arcomat az övéhez és egyetlen szót mondanék csupán: Köszönöm! — Miért? — kérdezné ő. — Nem tudom... — felelném. — Azért, mert nem felejtett el. Az ajándékáért. Vagy, hogy felfedte előttem azt. amiért élnie kell az embernek”. Dagny néptelen utcákon bolyongott. Nem vette észre, hogy Nils — akit Magda küldött — követte. Valami csodáról dünnyögött, ami hétköznapi életükben megjelent. Dagny kiment a tengerhez. A nagy víz mély álmát alud- ta. Dagny összekulcsolta kezét és feljajdult ennek a látványnak a lenyűgözően szép érzésétől. — Hallod, élet — mondta halkan —, szeretlek. Elmosolyodott, és széles tekintetével végígpáztászta a hajók fényeitől megvilágító!f tengert. Nils hallotta Dagny neve' sét és haza bandukolt. Most már nem volt nyugtalan miatta. Tudta, hogy az élere nem fog kárba veszni. Csongrády Béla fordítása
