Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-31 / 261 (257). szám

1965. október 31., vasárnap o Jankovich Ferenc Szőlőlopók Kala-bala... E kalimpáló szókkal jellemzem zagyva hangulatom: míg lebúvok négykézlábra a holdban, hogy föl ne tűnjön alkalom. Kala-bala... A hús húsú tavasz rügy-tűzre s virág-lángokra ha nem gerjedez: biztos, hogy jégcslpejtt az, — de már elnyílott hirtelen. Kala-bala... A lelkem nem üres, sőt nagyon is zsúfolva kong: izgalmak egymásra hányt halmaza elrendezetten peng, sikong és minden levél-zlzzenésre a többi cserép-hangon felesel — Kala-bala... Egy szállongó sóhaj virág-hangon elmorzsolva, fesel. Tavasz-őszön a holdvilág pillangó zenét szúr reád: bástya mögéből míg lesed, hogy leereszkedik a hold az árokba, mint jegyesed — és jönnek a szőlőlopók, botladozva a haraszton: s a hold-szűz és a föld-asszony kis hugocskái megfejik a tőkék duzzadt tőgyeit. Iva% Davidkov* \ ÉJFÉL Ejféli óra. lassan közelegsz. A csüggedt pillák álomra csukódnak. Párjukkal csak a villamossínek beszélnek csukló hangon utcahosszat. Ki érti hangjukat? A szótlan vezető a sötétből fénybe lép ki s a vihar, amely künn tovább rohan, kerekek közül az árnyat kitépi... Két súlyos, szinte óriási kéz. Kocsiszíntől a végső forduló kig az öröm és emberi szenvedés felmérhetetlen terhével bajlódik. Ezért térnek a villamoskocsik most hallgatagon haza — a remízbe, hol a kígyózó sínű csarnokig mindent szálló hó és verejték föd be? SZILY ERNŐ fordítása ♦ 1926-ban született bolgár költő. Bokor István Dérhulláskor H. Barta Lajos FUSER MARADOK Ide oda oda ide órainga billenése Szép tavasz nyár ősz eleje vörös rozsda szőlő szemen egy évre találkoztak. Csak úgy véletlenül. A kettes vil­lamoson futottak össze. Zsófi nem tudta hirtelen: elfordul­jon-e, hogy Lipót ne vegye észre. Mert óh, megint pityó- kás volt bizony szépen. S, ilyenkor látni sem bírta — mert élete rosszra fordulá­sáért mindig a szeszt átkoz­ta, hogy beszéljen hát így vele ? Ám, Lipót meglátta őt. Sze­mébe öröm villant, s dülön­gélve sietett feléje. — No, ugye, nem is gondol­tad, hogy találkozunk? — kér­dezte szégyenlősen, nevetve. — Nem. — Látod, látod! Ilyen a vé-. letlen! Mond, miért ittál megint ennyit, Kisöreg? — kérdez­te válasz helyett Zsófi ked­vesen. Keze simogatásra len­dült, kicsit anvásan, de fél­úton megállt, az elfojtott in­dulat görcsbe rántotta. — Emlékszel az egyezsé­günkre? Azt mondtam, ha ve­led találkozom, akkor nem iszom. Nem tudhattam előre, hogy jössz. Ebben igaza volt Lipótnak. Ám, már annyira vitte, hogy számára a delériumos nappa­lok és éjszakák összefolytak, józan léttel nem Is tudta, mi­kor van reggel és mikor es­te? Most is, hogy nézett ki. Zsó­fi szinte belereszketett. A fájdalomtól, a szánalomtól. Ha nem az ő embere lett volna, undorral fordul el. A kocsi középső ajtóját támasztotta Lipót, roggyant térddel. Nad­csurran-csöppen érett nedve must bor óbor aszú leve dérkoszorú ezüstszálú fáradt dísz a homlok partján. rágja korca ágyékig csúszva, inge kibuggyant belőle, a köl­dökét csak a nylon alsó ta­karta el. A pantaló foltos, va- salatlan, zakója összegyűrve, s olyan furcsa, fakó fekete. Zsófi nem is emlékezett rá: mikor vettek ilyent. S hogy jobban megnézte, akkor lát­ta: a nyári szürke tropikált festette be, amelyet egy na­gyobb tudósítás alkalmával vásároltak, hogy Lipót ele­gáns legyen. Hirtelen az ju­tott Zsófi eszébe: bent a gyárban ilyen ruhát a se­gédmunkások is már csak gép mellé vesznek fel. ^Szandálja is a régi. Formátlan, szét­taposva, úgy áll benne, mint­ha kérge volna a sarka. Arca puffadt, szeme szür­ke guvadt. Kesernyés izzadt­ság csap fel róla. Erőlködve nézi Zsófit, egész teste bele­lendül igyekezetébe, mégis úgy tűnik, mintha fogócskát játszana az asszony előtte. Hol eléri tekintete, hol kilométer­re szalad tőle. Zsófi jól látta ezt a küzdelmet, szívébe féltés telepedett. Majdnem rákiáltott, sírva. — Lipót! Mi lett belőled? A nagy szabadság, az ihletet adó sok ilmény ezért kellett? Ezért? Térj észhez! Megállóhoz közeledtek. Mi­előtt szólt volna, Lipót této­vázó mozdulatot tett. Olyant: mennie kell, de szívesebben maradna tovább is a villamo­son. Zavartan kö^lte: — Pajtikám! Én itt ledo­bom magam. — De nemso­kára kereslek. Otthon leszel? — Igen. A FONÓGYÁRBAN a vil­lanyszerelő műhely vezetője bemutatott a munkatársaknak, kijelölte a satupadom, és a kezembe nyomta az első mun­kadarabot. Félórája dolgoz­tam már, amikor észrevet­tem, hogy alig öt lépésre tő­lem az az őszhajú szaki, aki­nek a nevét nem értettem a bemutatkozásnál, egy villany- kapcsolót piszkál ujjaival éi közben rajtam felejti a te­kintetét. Néz. De nem en­gem, hanem a kezemet, a reszelőt nézi. Csak a válta­mat rántottam és fütyülve dolgoztam tovább. Egyszer csak megállt a reszelő. Vala­ki megfogta a végét. 0 volt. — Fuser vagy, fiam — mondta. — Nem így kell csi­nálni... Olyan hullámos ez, mint a Balaton szélviharban. Lecsaptam a szerszámot. Rám sandított, fogta a resze­lőt és nekilátott, hogy a hul­lámokat kivegye a „Balaton­ból”. Alig telt el pár pilla­nat, az orrom elé nyomta a munkadarabot. — Látod, fuser... Így kell ezt csinálni! Hüvelykujjával megsimogat­ta szürke bajuszát és elment. Így lettem én fuser, és így ismerkedtem meg Péter bá­csival. Az első időben nem szív­leltük egymást, de aztán ösz- szebarátkoztunk. Minden reg­gel magával vitt, végigjártuk a fonógyárat, megvizsgáltuk, rendben van-e minden. Ilyen­kor megállt a gépek előtt, rá­fektette tenyerét a motorhá­Egy óra múlva csengett a telefon. Lipót volt. Zavartan, s hogy félszegségét leplezze, aprókat nevetett. Duruzsolt, majdnem, hogy becézte. Zsó­fi azt gondolta: bizonyára randevúra sietett, azért nem szólt egyezségükről, s most majd kirukkol vele. Talán így: lejárt az egy év. Csomagolj. Gyertek vissza. Kérlek. És fe­lejtsd el bolondságom. Ám, ha ezzel kezdi, elkésett. Mit mondjak majd — gondolta Zsófi kissé riadtan? Nem tud­nék válaszolni. Most nem. De Lipót mással kezdte: — Pajtikám! Baj van. Egy kis baiocska. Elfogyott a pén­zem. Tudod, nem sokat ka­pok, mi az a háromezer ha­vonta? A lakás, a tv-részlet, a takarítónő... telefon... ez, az... s már nincs is. Adj köl­csön elsejéig másfélezret! Jó? Hallgatott Zsófi. E különös bejelentés azért meglepte. Mondani akarta: Nekem sincs. Itt az ősz, az iskola, sok minden kell a gye­reknek, meg a fűtéssel is el­maradt pár hónapig, ma hoz­ta a póstás a felszólító leve­let: ha nem fizet, végrehajt­ják. Mit is vinnének el — né­zett szét vizsgálódón a szo­bájában. Csak a televíziót, az az ér­tékes. Hirtelen villant a gondolat. — Nincs más hátra: el­adom a Carment. Ügyis a „csakazértis” miatt vettem. An­nak pedig már semmi értel­me. Lipót türelmetlenül kérdez­te: — Mi van, miért nem vá­laszolsz? Egyszer kérek lő­zakra. és csodálatosképpen az ujjai hegyével, a rezgésekből megérezte a hibát. Kullog­tam utána szorgalmasan, s aiig győztem elraktározni a tudományt, amit belém akart tömni. Év végére aztán annyira megkedveltük egymást, hogy elhívott egy pohár sörre. Nagy szó volt ez, megválogatta, Ki­vel iszik együtt. A második pohár után felém fordult: — Ide figyelj. Mától kezd­ve már nem vagy fuser... Ér­ted? Rászolgáltál. Megveregette a vállam és odakoccintotta poharát az enyemhez. Olyan boldog voltam, hogy szólni sem tudtam, és hogy zavaromat kergessem, rendel­tem még két pohár sört. S ez volt a baj, mert hideg volt az idő és hideg a sör. Péter bácsi reggelre megbe­tegedett. A közelben laktak, munka után átmentem meglátogatni. — Alig vártalak — foga­dott mosolyogva, leültetett az ágy szélére aztárj lelökte nya­káról a meleg sós zacskót, és fejét előre nyújtva fag­gatott. — Mi van a gyárban? Men­nek a gépek? Hát a kismo­torok hogyan viselkednek? Miután megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben, mérgesen rácsapott a nagy hasú dunnára: — Itt lopom az időt... Ku­tya bajom! Ti meg belesza­kadtok a munkába. — Hallgass csak! — ripa­led valamit, azt se teszed meg? — De, de — válaszolta halkan Zsófi. Csak számolok. S elhallgatott megint. Gyor­san összeadta adósságát. Ci­pó kell, hozzá kabát a gye­reknek, s még marad is. Nem ezeröt, csak ezer. — Segítsek, Szlvi? — szolt kedélyesen Lipót — Köszönöm, már nem kell. Ezret tudok adni. Jó lesz? — Fösvény vagy Nyuszi... Felszaladok érte. S ha aka­rod, még beszélgethetünk. Jó? A vonal túlsó végén nem válaszolt mindjárt Zsófi. Döntött. Erez­hető nehezen. — Nem. Ne gyere. Reggel táviratilag póstára' teszem — szólt búcsúzón. Mert már tudta, hogy az egy év várakozási idő csak arra volt jó, hogy csendben magában gondolkozzon és be­letörődjön mindenbe. Ezek- után kérdezze meg tőle: Mi lesz a gyerekkel. Vele? Mi lesz velük? Kezdhet-e új életet, ha a régit nem zárta le tisztességgel? — No, Zsófi, most légy erős, hogy a feleletet kérdésedre magad add meg! — biztatta magát halkan, hangosan, majdnem kiabálva és aludni készült, mert kint már szür­kült, szürkült erősen, csiko­rogva fékezett a villamos, s az ablak párkányán rendü­letlenül, egyhangúan kopogott az eső. A csúf őszi eső. kodott rá a szekrénynél szösz­mötölő felesége. — Beteg vagy, és kész!... Megy az a gyár nélküled is. Azután sósvizet hozott és gargarizáltatta az öreget. Másnap én jártam végig a fonógyárat, és sorra tapogat­tam a motorokat, úgy, ahogy ő szokta. A kártológépek nagymotorja veszettül rezgett. s egy óra múlva be is ful­ladt. Kezemmel dühösen csap­kodtam a levegőbe. Húsz kár­tológép állt le. A nagymotor hajtotta mind a húszat. Itt p negyedév vége, szűkén va­gyunk az idővel, és most ez is közbejött. NYOLCÁN egész délelőtt a nagymotor javításán dol­goztunk. Szédszedtük, össze­raktuk, de nem működött. Megint szétszedtük. Már tető­től talpig olajosak voltunk, mégsem sikerült megjavítani. Délben a művezető megfogta a karomat, és félrehúzott: — Ugorj át Péter bácsihoz, kérj tanácsot... Lihegve értem a szobába. Amikor szuszogva elmondtam, hogy bedöglött a kártoló nagymotor, Péter bácsi ijed­ten felkapta a fejét a pár­nák közül és rávert az éjje­liszekrény szélére. — Asz...! Most húsz gép áll. mi?! Lerúgta magáról a dunnát és rám kiáltott: — Dobd ide a nadrágom! — De maga beteg... Csak tanácsot akartam — dadog­tam. — Add ide a nadrágom, ha mondom! Odaadtam. Pillanatok alatt magára rántotta a ruhát, az­tán felém fordult. — Vetkőzz le! Csak bámultam rá. — Vetkőzz le, ha mondom Bújj az ágyba! Húzd ma­gadra a takarót és csak szu­szogj, ha jön a feleségem. — De hát úgyis észreve­szi... — hebegtem. — Vásárolni ment. Mire hazajövök, megint elmegy — mondta, azzal sarkon fordult és otthagyott mint Szent Pál az oláhokat A ház előtt felpattant a biciklijére és elkarikázott a gyár felé. Én meg ott totyogtam tanácstalanul a szoba köze­pén. Örök harag, ha nem teljesítem a kívánságát. A fe­leség meg bármely pillanat­ban visszajöhet. Nem volt választásom. Alsónadrágra vetkőztem, az overált az ágy alá dobtam, a dunnát gyor­san felráztam, aztán magam­ra húztam és szuszogni kezd­tem, Pont jókor. Máris hal­lottam a felesége ismerősen koppanó lépteit. Egyik sze­memmel kikukucskáltam a dunna alól, Sári néni jött, le­rakta a kezében tartott tö­mött szatyrokat, aztán az ágy felé sandított Alszol, apjuk? — kérdezte. Egy darabig feleletet várt. aztán a szekrényben kezdett kotorászni. Egész idő alatt meg sem moccantam, csak szuszogtam tovább, és néha a lábammal észrevétlenül felbillentettem a dunna szélét, hogy levegőt kapjak. Egyszer csak úgy éreztem, hogy valami irtó­zatosan csavarja az orromat, igyekeztem visszatartani, de nem bírtam sokáig, s olyat tüsszentettem, hogy belere­megett a szoba. Sári néni felnézett a lá­basok közül, aztán az ágy fe­le fordult és mérgesen fel­csattant — Nézd csak, nézd! Hogy megfázott és még be akart menni! Csend lett. Aztán hallot­tam, lépked az ágy felé. Meg­állt az éjjeliszekrény előtt és felkapta á sóval teli zacskót — Ezt meg levette! — s'- pított a hangja es dühösen megrázta a dunnát. — Ap­juk!... Apjuk!... Azonnal kösd fel! ÜSZTAM a verítékben, de mozdulatlanul szuszogtam to­vább. Ebben a pillanatban Sári néni lerántotta fejem­ről a dunnát majd felsikcl- tott, és beesett a háta mö­gött álló székbe. Én meg, mint a bolond, alsónadrágban, kezemben az overátlal, ro­hantam ki a szobából. Útköz­ben öltöztem fel. Mire beértem a gyárba, már zúgott a nagymotor, fo­rogtak a gépek. Amikor Pé­ter bácsi meglátott, elsápadt és összecsapta a kezét. El­mondtam, mi történt. Hogy tüsszentenem kellett. És ez okozta a galibát. Péter bácsi hallgatta egy darabig, aztán rámtámadt: — Hát nem tudtad vissza­tartani? Te, te fuser...! A NAGYMOTOR még ma is úgy van, ahogy összerak­ta. Kiválóan működik, for­gatja a húsz kártológépet, fé­süli a gyapotbálákat, de én azóta is csak fuser vagyok. Egy spanyol író hitvallása Antonio Ferres könyve „Az életben, a napban és a szélben, az emberben, a szeretetben. s a hajnali, holnapi fényben nincsen okom, hogy kételkedjem’’ — írta López Pacheco, spanyol költő egyik versében, melyet Antonio Ferres a polgárháború „legyőzöttjeiről” szóló regényének mottójául választott. Asunción, a vidéki tanítónő a férje nyomait keres­ve érkezik Madridba, a negyvenes évek elején. Ismeret­len ismerősök segítik lépteit, anyák és nővérek, hozzá­tartozójukat sirató emberek, a „.legyözöttek" nagy csa­ládja. Útja végét Guadalarreal jelenti, a börtön, ahol férjét kivégezték, s ahol férje harcostársa raboskodik. Fede­rico, az orvos a rácsok világában sem engedi, hogy úrrá legyen rajta a reménytelenség, hogy társai megfélem­lítve, tehetetlenségre kárhoztatva beletörődjenek sorsuk­ba. Mit tehet egy rab a szuronyok, a börtönfalak ár­nyékában? Egymagában semmit. De ahogy a külvilág­ban sem hagyják el egymást a „legyözöttek”, úgy a fogházbeliek is megtalálják a módját, hogy az össze­fogásban újra felismerjék a maguk erejét. A határokon túl fegyverek dörögnek, egyre közeledő, győzelmes fegy­verek, és Spanyolország népe reméli, hogy számára is elhozzák a szabadságot. Ez a remény-sugár is elegendő ahhoz, hogy a mozdulatlanná dermedt emberek újra éledni kezdjenek, izmaikat próbálgassák­Juanitó, aki gyermekként vészelte át a madridi ost­romot Frederica és bajtársai oldalán, most is megtalálja a cselekvés útját: a partizánokhoz csatlakozik. Don Mi guel, a hivatásos katonából vedlett börtönőr csalódottan veszi tudomásul a riasztó híreket, az ő egyéni sorsa ban a kiábrándulás jelzi a közelgő fordulatot- A rabo pedig, az Ítélet nélkül elit élt vesztesek éhségsztrájkba lépnek. Az emberek megint megtalálják a közös nyelve egy célra törekszenek, s ennek érdekében félre tudjál: tenni a vélt vagy valódi ellentétek választókorlátjait; kö­zös akaratban, erőben egyesülve messzire elhallik sza­vuk. (Dankó Éva fordítása, Kossuth Könyvkiadó, 1965 . H. Gy. RADIOS ISTVÁN: UDVAR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents