Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-31 / 261 (257). szám

1965. október 31., vasárnap NÖGRAD 3 A gyorsaság- nem boszorkányság... A GYORSÜTEMÜ techni­kai haladás következtében, szinte naponta „elhalnak” és „születnek” gyártmányok. Ami tegnap még korszerű volt, tökéletesnek kiáltották ki, az ma már viszonylag el­avultnak tűnik. Ebben a ver­senyfutásban, amelyet gyűj­tőnevén gyártmányfejlesztés­ként emlegetünk, megyénk gyáraink műszaki és fi­zikai dolgozói tehetségük­höz mérten részt vesznek. Egyes gyáraink termé­kei — így az Öblös- üveggyáré — majdnem kizá­rólag a piac divatigényeinek van alávetve. A divat pedig gyorsan változik. Ehhez kell igazodni, méghozzá gyor­san. Mert ismert dolog, hogy a világpiacon az „elhalási”, illetve „születési” ütemnek megfelelően variálják az árakat. Tehát akkor dolgoznak jól megyénk exportáló üzemei, akkor használják ki jól ter­melési kapacitásukat, akkor helyes gyártmányfejlesztési programjuk, ha akkor bizto­sítják a termékek piacon va­ló megjelenését, amikor azoknak ára magas színvona­lon van. Ez utóbbi kívánság vonatkozik az Acélárugyárra is, ahol ugyancsak elég gyak­ran változnak a külföldi igé­nyek, ugyanakkor mégsem kisért annyira a piac divat­jellege. E JELENSÉGEK birtoká­ban az előbbi említett gyá­rak vezetői a gyártmányfej­lesztésben határozott lépést tettek előre. Az Öblösüveg­gyárból és az Acélárugyárból kikerülnek olyan termékek is, amelyből a jelenlegi kí­vánságokat nem tudják ki­elégíteni, ugyanakkor gyárta­nak még olyan árut is, me­lyet csak nagy nehézségek árán, esetenként csak kisebb- nagyobb árengedménnyel tudnak értékesíteni. Mindez azt hangsúlyozza, hogy a gyártmányfejlesztésben a gyorsaság nem boszorkány­ságot jelent, hanem üzeme­inknek életrevalóságát. Két okból érdekes ez: egy­részt a folyamatos termelés biztosítása céljából, másrészt a népgazdaság érdekeinek szempontjából. Ennek fon­tosságát megyénk üzemeiben többé-kevésbé megértették. Ez példázza az a sok új gyártmány, amely a második ötéves tervben került ki üze­meinkből. Ha a termékek lis­táját, összetételét vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy igen gyorsan változnak, tehát a mérce az iparmedence gyára­iban és üzemeiben más, mint mondjuk a gépiparban, a műszeriparban, vagy másutt. Vagyis a gyártmányfejlesz­tésben nekünk erőteljesebb tempót kell diktálnunk. E munka meggyorsításának egyik fontos feltétele a szel­lemi bázis szélesítése, a meg­lévő szellemi kapacitás he­lyes elosztása, felhasználása Mi a helyzet e téren? ÖT ÉV ALATT megyénk üzemeiben több mint duplá­jára növekedett a mérnökök száma. Ez igen örvendetes dolog. De nem kevéssé izgal­mas az a kérdés, hogyan sár- fárkodunk a meglévő szak­ember állománnyal, hogyan használjuk fel meglévő szel­lemi értékeinket. E tekintetben sajnos ugyanaz a helyzet, mint a? ország más részében. Mérnö­keink döntő többsége a napi feladatokkal, a termelés azonnali' tennivalóival foglal­kozik. Az öblösüveggyárban tevékenykedő 13 mérnök közül csak kettő foglalkozik kísérleti és kutató munká­val. Ezzel szemben a távlati feladatokon tíz diplomás mű­szaki dolgozik. A ZIM Salgó­tarjáni Gyáregységében majdnem ugyanez a helyzet. Sőt a műszakiak egy részét bevonták a rekonstrukció előkészítésébe, amikor csak közvetve szolgálja a műszaki fejlesztést. A Síküveggyár­ban 12 mérnök közül négyen foglalkoznak a termelés köz­vetlen irányításával, hárman pedig a kutatással, kísérlete­zéssel. A Salgótarjáni Bánya- gépgyárban egy műszaki fog­lalkozik kutatási feladatokkal. Az Ötvözetgyárban ketten, a Salgótarjáni Acélárugyárban pedig nyolcán tevékenyked­nek a kutató és kísérletező munka területén. Ez is jól példázza: a gyártmányfej­lesztést megteremtő kutató és kísérleti munka, amely alap­vetően határozza meg egy üzem kiegyensúlyozott fejlő­dését, még csak részben kap­ta meg az őt megillető helyet gyáraink, üzemeink életében. Pedig a világban éppen el­lenkező folyamat zajlik le. Az utóbbi másfél, két évtizedben bizonyos mértékig megválto­zott a mérnökök szerepe. Mind többen dolgoznak a műszaki fejlesztés területén és mind kevesebben a termelés irányításában. Ez összefügg azzal, hogy a mérnöki mun­kát újabban a műszaki alko­tással azonosítják. HIVATALOS ADATOK szerint az angol iparban dol­gozó mérnökök és termé­szettudományos végzettségű szakemberek 44.5 százaléka a kutatásban és fejlesztésben tevékenykedik. Nem túlzunk ha azt mondjuk: gyárainkban a jelenlegi helyzet egy régeb­bi állapotot tükröz, amikor gazdasági életünk középpont­jában a mennyiség fokozása állt, a műszaki fejlesztés fel­adatai bizonyos mértékben háttérbe szorultak. Pedig a Központi Bizottság múlt évi decemberi határozata a mi­nőségi mutatók előtérbe he­lyezését szorgalmazta, illetve annak teljesítését helyezte a munka középpontjába. Ez irányban folyik ’ a vita a gazdasági életünk korszerű­sítését illetően is. Ezért csak egyet lehet érteni az olyan törekvésekkel, ahol a koráb­ban mérnöki munkahelynek számító termelés előkészítést mind nagyobb számban fel­sőfokú technikumi, szaktech­nikusi képesítésű szakembe­rekkel oldják meg. Ez össze­függ azzal is, hogy a tudo­mány szerepe tovább nőtt a termelésben, továbbá az gazdasági megfontolás, hogy a mérnökök képességeit a kutatásban és fejlesztésben lehet a legeredményesebben gyümölcsöztetni. Az acélárugyári az öblös- üveggyári, a síküveggyári a vasötvözetgyári példák vi­szont azt mutatják: a gyárt­mány fejlesztés igen jó be­fektetés. Ezért ezt az utat járva gyárainkban érdemes az eddiginél fokozottabban erre a fontos feladatra kon­centrálni az anyagi és szelle­mi adottságokat. EBBEN AZ IRÁNYBAN ösztönöz több intézkedés is. így például a műszaki fejlesz­tési alap, a gyártmányfejlesz­tési korrekció, az exporthi­telek, újabban a fizetési mér­legünket elősegítő gyorsan megtérülő beruházások, majd pedig a jövő évben beveze­tésre kerülő új premizálási rendszer. Mindezek nagyobb önállóságot és kezdeménye­zést bátorító intézkedések. Mert a gyorsaság nem bo­szorkányság, hanem megyénk gazdasági élete fejlődésének fontos emeltyűje. Venesz Károly TIZENEGY GYE viskó rálapul a földre, hátsó traktusával a domboldalnak támaszko­dik .Ennek ellenére nem kíván neki az ember nagy szelet, vagy pláne vihart, hogy álljon még egy darabig. Meddig, ez a hepehupás falú, deszkával és bádoggal foltozott tetejű épület?... Mi­nél tovább, csak minél tovább, mert körülötte egész gyerek­sereg gomolyog, és mindre egyetlen vékony, alacsony asz- szony kiabál. Fakult, viseltes kendője alól kibuggyan holló­fekete haja, de nem törődik vele, csak osztogatja a fenye­getéseket, dicséreteket, és megrovásokat, melyiknek, mi­kor mi jár. Ha nagyon mérges valame­lyikre, akkor magyarul szidja, ha viszont babusgatni, vagy nyugtatni kell, azt cigányul teszi. A legkisebb még nem tud járni, most lesz egy éves. — Hány gyerekük van? — kérdem. — Tizenegy! — mondja ki­csit kihívóan, de közben mo­solyogni is próbál, amit a fá­radt arcvonások eltorzítanak. — Es hány éves házasok? — Hány? Hogy mi hány éves házasok vagyunk 7... Ajaj, honnan tudjam én azt! — Hány éves maga? — Húszon ... izé... huszon­kilenc. — Es a férje? —i Hogy a férjem?... Azt meg ő tudná... — Tavaly nem gondolt ar­ra, hogy ezt a tizenegyedik gyereket esetleg már nem lett volna muszáj megszülni? Értetlenül néz rám: — Már hogy ne lett volna muszáj, ha egyszer terhes let­tem vele? — Ha jelentkezik az állami bizottságnál, ott bizonyára be­leegyeztek volna, hogy a kór­házban elvetesse... — mon­dom, de belémfagy a szó, mert az arca eltorzul, hátrálni kezd tőlem, miközben gyere­keit igyekszik egy bolyba, maga köré gyűjteni: — Jézus ... Devla... Má­ria! ... És tovább egyetlen értelmes reflexiót sem tudok nála ki­váltani, hiába beszélek akár­mit. Szinte megdermedt, meg­meredt, csak a két szemét for­gatja az ég felé, és a gyerekei fejét szorítja magához. — Szomora Béláné? — mondják a kisterenyei taná­cson. — Volt olyan év, hogy kétszer jöttek az anyakönyvbe születést bejelenteni. A férje a bánya alkalmazásában áll, de — ugyanúgy, mint ő — aprótermetű, vékonydongájú ember, ezért uraságiban dol­gozik, és szokott betegeskedni is. Keres havonta ezeröt-ezer- hatszáz forintot, a családi pót­lék meg ezerháromszázhúsz. És Szomora Béla még a job­bik eset. Mert ő elég becsüle­tesen jár munkába. De több olyan családfő van a cigányok között, akik meg is mondják: miért törjék magukat, a csa­ládi pótlékból is kijönnek. * Üjra nekivágok a falu ci­gánylakta részének, s akkor érdekes megállapításra jutok: a gyerekek száma egyenlő arányban csökken attól függő­en, hogy milyen nagy és új a lakás, hogyan van berendezve, látni-e a konyhában mosógé­pet, fridzsidert. Az új házzal rendelkezők legtöbbször már nem is ezen a falurészen építkeztek; s portájukon, házukban a rend, a tisztaság nemigen üt el a szomszédokétól. Ha ezek a családok vasárnap délután mennek valahová, legfeljebb három gyereket visznek ma­gukkal, akiknek ruhájuk, or­ruk és fülük olyan tiszta, mint a többi falusi gyereké. S a pedagógusok között ál­talános a vélemény, hogy az ilyen cigánycsaládok gyerme­kei jobban tanulnak, óráikon jobban odafigyelnek és átlag­ban jobb osztályzatokat érnek el az elmaradott családban élő társaiknál. Miért? A válasz kézenfekvő: a régi életmódból kitört ci­gánycsaládok gyermekei ott­hon rendszerint már nemcsak rádiót hallgathatnak, hanem tévét is nézhetnek, s nem egy­nek az apja, vagy anyja vele egy időben jár általános isko­lába — csak ők persze este. S még egy: az ilyen családok­ban a gyerek már nem csu­pán misztikus, babonás mesé­ket hallhat, hanem a felnőttek, Drégelypalánk tovább lépett Nógrádban már korábban is a legjobban gazdálkodók között emlegették, a csaknem három éve tartott VIII. párt- kongresszus óta azonban or­szágosan is közismert lett a nyugat-nógrádi kisközség, Drégelypalánk közös gazdasá­ga a Szondy György Tsz. Ez a szövetkezet kitűnően alakí­totta, alkalmazta gazdálkodá­sát a természet nyújtotta le­hetőségekhez, gyorsan és ru­galmasan bevezette a tagok anyagi érdekeltségét kifejező részesedési formákat. Gazda­godott az egyén és a közös­ség egyaránt. A falvak átalakulását, fej­lődését elemezve a kongresz- szusi beszámoló Móricz Zsig- mond Drégelypalánkról kelte­zett egykori panaszait idézte: „Hogy él a nép? Nagyon ne­hezen, nagyon keservesen. Van legalább 30 család, ame­lyik ősz óta nem látott ke­nyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol már évek óta nem vág­tak disznót, és semmi zsirozó- juk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, ha­nem kukoricán. Megfőzik a szemes kukoricát vízben, és azt eszik reggel is, délben is és vacsorára is.” Az 1930-as évek óta Dré­gelypalánk persze sokat válto­zott. Móricz Zsigmond törté­nelmi korrajza elévült. Ezt a változást, fejlődést idézte szo­cialista építésünk történelmi fordulóját deklarálva a VIII. kongresszus. — Drégelypalánk ma terme­lőszövetkezeti község — foly­tatja a kongresszusi beszámo­ló. — A termelőszövetkezet­nek ötmillió forint értékű kö­zös vagyona van. Egy terme­lőszövetkezeti tag évi átlagos jövedelme 15 ezer forint. Nem csak zsírozóban nincs hiány, hanem a cukorfogyasztás is többszörösére nőtt Ma az egy lakosra jutó évi cukorfogyasz­tás a községben 41 kilo­gramm. A falu 480 lakóházá­ból 186-ot a felszabadulás óta építettek. Jelenleg ebben a kétezer lakosú kis községben 386 rádióelőfizető és 20 tele­vízió előfizető van. összesen 193-an járatnak újságot A falunak 1961-ben épült fel a művelődési otthona könyvtár­a család jövőjére vonatkozó terveket, elképzeléseket is! Az új lakásban, új bútorok között élő cigánycsaládoknak már vannak egzisztenciális tervei — hiszen éppen ez a feltörek­vési vágy hozta ki őket a még mindig régi, roggyant viskók­ban lakó társaik közül. S most fordítsuk meg a té­telt, hogy a probléma teljesen körüljárható legyen: a civi­lizáltabb környezetben élő cigánycsaládok azért felvilá­gosultabbak, a világ dolgaiban jártasabbak, mert ezt számuk­ra az anyagi felemelkedés le­hetővé teszi — de éppen azért léptek erre az útra, mert ele­ve meg volt bennük a fel­emelkedési vágy! Egy példát: B. Gy.-nének a férje vájár, ő maga az építők­nél dolgozik. Ketten négyezer forint körül keresnek havon­ta, és van két gyermekük. Az asszony kis vonakodás után bevallja, hogy volt már az ÁB előtt, és az bele is egyezett a műtétbe. „Akkor még nem volt ez az új lakásunk — mondja. — De ha egymás után szültem volna a gyere­keket, akkor nem is lenne még ma sem!... Három gyerek un­tig elég” — teszi hozzá olyan stílusban, mint egy pesti ér­telmiségi asszony (csak az esetleg egyet mondana). B. Gy.-nétől tudom meg a tizenegy gyermekes anya nagy rémületének indokát is: ral és 220 személyt befogadó mozival. Az egykori két települést, Drégelyt és Palánkot nem is olyan régen még fahíd kö­tötte össze. Most vasbetonhíd, családi és társadalmi kapcso­latok, egységes falutelepülést reprezentáló új utcasorok jel­képezik a nevében is kifeje­zett közösséget: Drégelypalán­kot. És amikor az utóbbi három év fejlődését firtatjuk, falu- szerte ismerve az indítóokokat, így felelnek: — Ó! A kongresszus adatai már elöregedtek! Tovább lép­tünk. Hogy mennyire számon tartják a drégelypalánki nagy család, a termelőszövetkezet ügyét, azt az is mutatja, hogy a tanácsházán, a postán és a szövetkezet központi irodáján naprakész grafikonok, szám­sorok halmazával válaszolnak az érdeklődőknek. A posta például közli, hogy 1962 óta kétszázzal nőtt az újságot elő­fizetők száma. A három év előtti tv-előfizetők száma het­vennégyre emelkedett. Négy­száznegyvenkét rádió-előfize­tő van a községben. A tanácson nemrég vették nyilvántartásba a kongresszus óta épült harmincadik lakást. Az új lakások természetesen kétszobások, fürdőszobával épülnek, összkomfortosak. Va­lósággal villák, nem is szólva berendezésükről. S ebben az óriási ütemű fejlődésben természetesen új vonással is találkozunk. A kongresszusi beszámoló még nem említette, ma azonban már büszkén újságolják, hogy „hangosabb” lett Drégelypa­lánk. Negyvenkét motorkerék­pár és hét személygépkocsi tulajdonosa is lett azóta a községnek. Ami tehát a termelőszövet­kezeti családokat illeti, van „kenyerük” és „zsirozójuk” is a drégelypalánkiaknak. De hogyan áll a termelő­szövetkezet a közös vagyon dolgában? A most már külföldön is keresett drégelypalánki mál­na, eper és íeketeribizke az idén csaknem négymillió fo­rintot jövedelmezett Az egy A cigányoknál — mint min­den, a természethez még kö­zel álló népnél — a legna­gyobb bűnök közé tartozik, ha valaki bele akar avatkozni az élet természetes menetébe. Ugyanakkor bennük még job­ban megvan a gyermekhez való ragaszkodásnak egy ba­bonákkal, kilátásba helyezett túlvilág! büntetésekkel fűsze­rezett ősi, ösztönös formája. • — És még egy — teszi hoz­zá mindehhez dr. Nádasdy Béla orvos. — A vadember is milliószor jobban fél az injek­ciós tűtől, mint civilizált társa. Bólogatok, és ahogy megyek kifelé az állomásra, egyszerre eszembe jutnak azok az újon­nan bevonult cigánylegények, akiket csak lekötözve lehet megnyírni. Pedig annyit ők is tudnak, hogy az fizikai fáj­dalmat nem okoz. Akkor miért üvöltenek, mint a fába szorult féreg? Pontosan azért, amiért Szo­mora Bélánénak fennakadt a szeme a beavatkozás említé­sére. Nem csupán a még elmara­dott helyzetben levő cigány- családok anyagi helyzetének megjobbítására kell tehát as­pirálnunk, s még a velejáró műveltségi szint emelése sem hoz teljes megoldást. Figye­lembe kell vennünk azokat a lelkekben meglevő életszemlé­leti maradványokat is, ame­lyeket nagyon mélyről — ge­nerációkon át — hoztak ma­gukkal. Kunszabó Ferenc tagra jutó tiszta jövedelem 22 591 forint volt tavaly, s re­mélik, hogy az idén sem lesz kevesebb. Van tehát mibő! építkezni, vásárolni a drégely­palánkiaknak. S ami ezeken felül különösen figyelemre­méltó, a termelőszövetkezet közös vagyona is rendkívül gyors ütemben fejlődött a leg­utóbbi évek során. 1962 végén ötmilliós közös vagyonról adott számot a kongresszusnak a tsz. Most, alig három évvel később a közös vagyon alakulását mu­tató grafikon már tizenkét­milliónál tart. A múlt év vé­gén 9,4 millió forint közös vagyonnal zárt a termelőszö­vetkezet, s az idén — két hó­nappal az év vége előtt további kétmilliós közös va- gyon-növelést jelez a köny­velés adatait rögzítő grafikon. Drégelypalánk tehát való­ban tovább lépett. Három év alatt több mint kétszeresére növelte közös vagyonát a Szondy György Tsz. S amire valamennyien büszkék va­gyunk, társadalmunk egésze is rendkívül nagy eredmény­nek tartja1 szövetkezeti ala­pon lettek gazdagabbak a családok, épült és szépült ma­ga a község is. De a fejlődés nem áll meg. Utak, járdák további építésén kívül egy ötvenszemélyes új óvoda épí­tése is szerepel a jövő évi községfejlesztési tervben. Csupán erre 1,2 millió forin­tot költenek majd. A szövet­kezet illatos gyümölcséből is mind több terem, mind na­gyobb lesz a terméshozam és természetesen a jövedelem is Drégelypalánkon. Nagy Ferenc Egy öregemlier újságot olvas Az espresso dél tájban ki­halt. De a sarokban, mint minden nap kopaszodó, szürkén öltöző férji ül. Törzs­vendég. akit még soha nem láttam mosolyogni. Rövid fél­órácskára szokott csak betér­ni. Mindig egyedül. Megissza a kávéját, szódával, átböngé­szi a Népszavát, fizet és las­san elballag. Soha más lapot még nem láttam nála. Furdal a kíváncsiság, mi fűzi hozzá szorosan? Mellé ülök. Megkérdezem. — Talán valami emlék? Meglepi a hirtelen kérdés, de magához térve halkan, las­san válaszol. — Emiéit?! Hát igen. De nem valami kellemes. 1940- ben ballagtam a Váci úton Angyalföld felé, s közben Népszavát olvastam. Nem vol­tam szervezett munkás, nem tudtam, hogy veszélyes ol­vasni, csupán kíváncsiságból lapoztam bele. Egy csendőr meglátta, adott olyan pofont, hogy beleestem egy járda melletti víztócsába... — Azóta Népszavát olvasok. Másnak talán szimpla kis történet ez, de nekem az életem kerekét jorgatta el. ötször tartóztat­tak le, a halál mindig körü­löttem ólálkodott. Hogy mégis megmaradtam? Tíz testvérem mind elvitte a második világ­égés. Ügy, mint apámat es anyámat az első. Persze mi­nek is panaszkodom? Maga fiatal, nem tudja, hogy mi is volt az. Hangja emelkedetté vált, homlokát gyöngyöző veríték lepte el, keze ökölbe szorult. Néma tiltakozás, szoborrá me- revülve. Közben vidáman szól a muzsika. De ő csak az utcán felbuk­kanó, majd a nagy üvegablak mögött eltűnő embereket né­zi. Lassan felhörpinti kihűlt kávéját és komótosan elbal­lag. Közben rágyújt egy Munkás cigarettára. — R —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents