Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)
1965-08-01 / 180. szám
1965. auguszfas f. m&uiß IfóGRAD 9 Barát Endre Számonkérés Maron István közvetlenül a íelszabadulás után került vissza a falujába. Keserves volt az ifjúsága: inas-élet, restelkedés a rossz ruha miatt, szidalmak és pofonok. Később városi hányódás, tüntetés... röpcédulák.. Detektívek, verés, börtön... Áztán háború— Behívás, büntető század- Ukrajna, szökés, partizánfábor— Röviden ennyi az élete. S most itthon van. Amikor elment anyjához, az aggodalommal fogadta; szinte nem is örült neki. Nohát, titkár lett a fia. Hatalma van, néki, aki a semminél is kevesebb volt. Ez nem lehet természetes dolog, ez valami különös félelmetes ünnep, olyan, ami naptárban nincs; olyan, aminek igen keserves lehet a böjtje. Saját maga miatt is rettegett, hiszen ha őt nein is bántják, de biztos, hogy a régi helyeit elveszíti: elzavarják az úri házak mosóteknői mellől. Maron István negyven felé járt már; sovány, kissé hajlott elakja, barna, himlőhelyes arca, betört nyergű orra volt — s valahogy mégis szinte szépnek hatott Homlokába hulló sötét haja s átható nézésű, okos szürke szeme telte kellemessé az arcát Csüggedten nézett anyjára: — Mit akar maga, miért gyaláz minket? Ne haragudjon, én tisztelő fia vagyok, de tönkretesz az efféle beszéddel! Ránézett a fiára, keserűen, féltőn és mégis, szinte gyűlölettel: — Hát te... Nem felfordult világ ez, ahol tégedet polcra tesznek?! — Te börtön lakója voltál... — Tudhatja, hogy én nem loptam, nem raboltam. Tudja ugye, tudja anyám. — Én azt tudom. — Hát akkor mi bűnöm volt? Maronné tehetetlen mozdulattal felelt: — Valami volt, mégis, ha már becsuktak. A jóért nem csuknak be senkit. — Hátha anyám— — nagy lélegzettel kezdte s máris abbahagyta. — Szegény anyám — suttogta. S valami hirtelen rátörő szánalom, mely felháborodását, keserűségét váltotta fel, arra késztette, hogy megragadja anyja kezét és megcsókolja. És elment. Maronné fejcsóválva s jóleső kis elismeréssel nézett utána. — „No hát, ezt fizették is, bár ő nem kért fizetést. Tudták róla, hogy hadnagy volt, — de azt is, hogy megszökött, otthagyta ezt a hadnagyságot Javára írták ezt — s igazolták; szemére sem vetették már soha tiszti rangját a Horthy-hadse- regben. „Legalább néki volt esze” — így ítélték meg a cselekedetét — Anya, mi van? Otthon valami baj van?! Az asszony elsírta, mi történt. Most nagyon bízott a fiában. Biztos, hogy hallgatnak rá, törődnek vele s kedvéért apját kiengedik. Már ebben Gál Csaba nem volt annyira biztos. Megdöbbent — s fájt, hogy apját elvitték s azon méltatlankodott magában, hogy miért éppen őt? Hiszen az öreg semmit sem csinált, igazán, még a semminél is kevesebbet. — Menjen haza mama— máris indulok, elintézem... Ment a Főtér felé: a pártház felé, hogy a titkárt kement, urak meg nem vitték, egy-egy táncra csupán. Persze, nékik másra is kellett volna... Csaba is hívta már, sétálni este, a fasorba, — öthat éve ennek, de gyűlölettel utasította el. Már a köszönése miatt is. — Kisztíhand— így szólott ez akkor a fiatalemberek ajkáról, így volt — Azokat hívja a fasorba... műjét, gyönyörű fehér ingeit. - mondta akkor Csabának Még ma is azokban jár rahídegen — akiknek kezétcsó- kolommal köszön! Lehet, hogy erre gondolt a fiatalember, a régi elutasítás, a sértődött és kihívó leányhang csapott felé a múltból — s ezért változtatta most meg a köszönést? Dehát a kisztidivat, — ha nem „igazi” úri- hand amúgyse járja már. mán hogy eltanulta az urak- resse, hogy apja szabadságától.. Az figyvédné zihálva sietett fiához, hogy tudassa vele, mi történt hajnalban. Gál ügyvéd urat letartóztatták— Gál Csaba éppen valami mozgalmi dalt tanítót be az énekkarnak. Ábrándosszemű, hoszú fekete hajú fiú, erős, jótartású, ért könyörögjön. Régi emlékek villantak fel benne: az ügyvéd-apa képe— a haráesolás mohó ösztöne, a gyanús ügyek vállalása, becsapott kisparasz- tok. birtokátírások, pörök el- nyújtása a végtelenig... Mindez néhány hónapja még nem számított bűnnek— — Kezét csókolom... Éppen maga, aki egész életé- bár kissé hízásra hajló. Jól ben mosta a szennyesüket De azért annyira se becsülték, még a gyerekeik se- Hogy köszöntsék— Maga mondta el, Csaba úrfi, akit dajkált— Az is, hogy felnőtt, észre se vette már— érezte magát, megbecsülték, hívták mindenhová, — ’ünnepségekre, táncra, zongorázni s még amellett énekkarokat tanítani. S ez nem volt egészen társadalmi munka, — — köszönt az előszobában a titkárnőnek. — Maron elvtársra várni kell— — mondta a sovány arcú leány, ö már régebbről ismerte Csabát; Falus Margit, a postamester nagyobbik lánya, büszke, lefojtott, sértő- dős. Harmincesztendős lehetett, kérője akadt volna, de rátarti volt, — iparoshoz nem lánynak, úriasszonynak köszöntek, hanem az asztalos lányának, az útmester lányának, a péknének, a csizmadia-kisasszonynak, a boltosné- nak— S azok sorába tartozott Margitka la. hogy nem megyek? Kitalálok valamit — Vacsorát veszek, meg a postán levelet adok fel — mentegetőztem. _ Elkísérünk. Végig hajtatjuk a Fő utcát, mint tanítás után. A Jánossal sétálsz előttünk, s kiügyeskedj ük, hogy bemutasson bennünket. Figyeld meg, hátha szaporodott a szókincsünk, s a gyakorlatban is benne vagyunk még. Most lehet, szabad, a házi sárkány otthon maradt — mondták nevetve. — Otthon? Én haza igyekszem! — szólt az a belső hang ismét, csak a szám nem nyílt ki és bólintottam a fiúknak a játékba belegyezve. Elindultunk vásárolni. Egyik üzletből ki, a másikba be Kerestük a múltat, a régi diákélet, hamvát, üdeségét. Vettünk zöldpaprikát, hegyeset, mert Tóth Laci azt szerette, kiló cseresznyét, séta közben meg is ettük és magjával jó hosszúkat lődöztiink előre. Kenyeret, sajtot, retket, tíz deka zsírt, kolbászt két forintosat, meg kamillateát is, mert a szegény prepa gyónás előtt az intézetben csak azt ihatott víz helyett. Tele lett a szatyrom. Ketten hozták. Bementünk a a postára is. Kíváncsian várták, kinek írok? Képeslapot küldtem Andrisnak, csak azért, hogy tudja: itt jártam. Gondolok rá, mert eszembe juŰtunk visszafelé a kórház mellett vezetett el. Nem vettem volna észre, ha erős klórszagot nem érzek. — Gyerekek, nekem mennem kell. Várják a vacsorát — szóltam, szinte kiáltva — Jó, rendben. De nagyon siess! Éjfél körül megszökünk. Átszaladunk kicsit táncolni a Koronába, a sárga terembe. Emlékszel még rá? Aztán majd visszalopjuk magunkat, hogy az osztályfőnök észre ne vegye. Még sokáig jártam a várost este. Majdnem éjfél lett, mire húgomékhoz becsengettem. Riadtan kérdezték: — Hol jártál? Mivel jöttél? — Késett a vonat — feleltem, s egy szóval sem érdeklődtem, hogy van anyám. Ezt olyan fölöslegesnek éreztem. Reggel korán készülődtem a piacra — Ne vegyél semmit — szólt húgom —, az ebédhez bevásároltam mindent. Mégis mentem. Végignéztem vagy négyszer az őstermelők sorát, gyönyörködtem a friss zöldségben. A halaskofához is elmentem, meg a gombások asztalához. Régen, a jó virágvásár után — mert ő azt vitt a piacra — anyám fél puttony vargányát, vagy gadambgombát vett. Nagyon szerette. A halaskofától meg a békacombot, mindegyikünknek öt. párat. Úgy örült neki, a piaci nagy út után Is jókedvűen, szinte percek alatt nv^m s sokat, egy cigányasszony kínálta erősen. Jó kilós csomóját csak forintra tartotta. — Adjon belőle — tam csendesen. tott, hogy a múltkor csapot- rsp'ot otthagyva a legközeleb- főzte meg. hí vonattal utánam utazott, Találtam vargányát piikor megtudta, hogy hazajöttem. ajnos nem találkoztunk. Harmadnap tudtam meg, hogy ott járt, amikor üdvözlő lapja megérkezett. Bejelentette: jót ivott az egészségemre. Mosolyogtam, míg a. nagy- keresztes, bazilikás képeslapot címeztem. János féltékenységet mímelve toporgott mellettem és olvashatatlanul fir- k-mtofta nevem mellé nevét.. E jól sikerült játékért a cimborák egy kör „Leánykát”’ ígértek. szól— Melyiket? — Mind az egészet' — Mindet? — nézett rám hi. tétlenül. — Ch, a devla áldja meg! Alig fért kosaramba. Még epret vettem magamnak, hogy szomjúság ellen 'megegyem. Aztán csak mentem tovább, minden cél nélkül. Eszegettem az epret, cipeltem a gombát. A kórháznál vettem észre. Nem tudtam tovább várni, nem tudtam elmenni előtte. Benyitottam. A portás ridegen közeledett — Kérem... itt van anyám. A sebészeten. Látni szeretném. Messziről jöttem ide. — Mutassa a személyi igazolványát — szólt ridegen, mert olyan gyanús volt neki gombával teli kosaram, meg tudja jól, hogy a kisvárosba ilyenkor nem érkezik vonat Miután jól megnézte hol lakom, enyhülve közölte: — Első emeleten jobbra. Ott van a sebészet. Míg fölérteim, ez az idő kiesett emlékezetemből. Csak arra eszméltem, anyám ágyán ülök. Fogom a kezét, fogom erősen. Simogatom, csókolom. Az józanított ki, hogy nem fogja vissza kezem, nem simogat, nem csókol. Ernyedten fekszik előttem. Szeme sem rebben. Súgom neki csendben, kétségbeesetten. — Mama! Én vagyok itt! Ismerj meg! Nézd, mit hoztam. Gombát. Cepegombát! Azt főzünk ebédre. Epret is hoztam. Nem szólt, mozdulatlan maradt, olyan, mint amikor még nem ültem mellette. Hízelegtem, ahogy gyermek szokott az anyjának, és beszéltem hozzá komolyan, mint anya a gyermekéhez. Igyekezetem nem jutott el tudatáig, bármennyire akartam, sürgettem. Aztán a csapnál megmostam a maradék epret. Egyenként a szájába tettem. Szerencsém volt. Az elfáradt test megrezzent. Az első íz után villanásnyi értelem gyűlt szemébe. Szólt hozzám, ő kérdezett. — Már érik. De finom. Idén sok lesz. Szedjétek le mind gyerekek. Szivembe hasított a kegyetlen felismerés. Szegény anyám azt hitte: neki szedtem, a mi kertünkből való. Szó nélkül etettem. Az utolsó szemnél már látszott: alig birkózik meg vele. Szemét lehunyva közölte: — Ejnye! De jó leve»! — Aztán nem sóit többet. Be- temetkezett magányába. Elérhetetlen mélybe, ahová hangom már nem tudta követni. — Ne, még ne! Anyám! Szólj hozzám még egyszer értelmesen — akartam kiáltani. Dacosan. Sírva. Kérni alázatosan. Búcsúzni fájón. Hirtelen ötlettel pénztárcám kerestem. Gondoltam: dug- segélyemmel parányi értelmet még vásárolhatok, hiszen úgy örült neki mindig. Megfogtam kezét, kisimítottam az ujja- kat. A buksza tartalmát beleöntöttem. Majdnem az egész havi fizetésem. Vártam, hogy ujjának tapintása, tenyerének érzékenysége, az én szavam visszahozza őt addig arra a pár percre. Azt a pillanatnyi időt, amíg várakoztam, nem felejtem el. Néztem őt kétségbeesett fájdalommal, tehetetlenségem miatti dühhel. Tekintetem jajongott és szuge- rálta belé az értelmet. A forint szélének recéje, a papírpénz rezgése nem jutott 'el tudatáig. Kezéből kihullott. Mind. Le a földre. Szétgurult az éjjeliszekrény, meg az ágy mellett. Megszégyenülten szedtem össze. I A háromórási látogatási időt nem tudtam megvárni. Haza sem mentem. A kis kanadai házat diófáival együtt messze elkerültem. A gombát a kosárral együtt elhagytam. Hol? Nem tudom ... Már a déli vonattal utaztam vissza Pestre. A főváros felé közeledve egyre többet jutott eszembe: — Sietnem kell. Haza. Az én otthonomba, mert Andris bizonyára már vár engem... — Várni kell— — mondta Margit szomorú hangján a hervadás feléje nyúlt már — és ő bánta talán, hogy büszke volt. elutasító... s hogy a fasorba mást vittek sétálni, olyat, kinek fülét nem bántotta annyira az a kiszti- hand... Egy-két perc múlva kinyílott az ajtó, odabent ketten is voltak, búcsúztak, elmentek. Gál Csaba felállott, belépett. — Tessék leülni? — széli- __ _________ t óttá fel udvariasan a mosó- áag’ltet'hete küldték a fővá: Ián. Es sohase köszönt neki. („Elég, elég, mi ömlött ki belőlem? Hát azért ültettek engem ide? Hogy ezt felhánv- torgassam?... Nincs nagyobb bűnük? Ezt kérjem számon. éppen ezt, hogy nem köszönt?") — Hát én most... Mit tegyek? Mit mondjak? Igazsága van — de mit tegyek? Bocsánatot kellene kérjek. Megteszem. És apámért kö- nyörgök... C nem bűnös, nem volt fasiszta, nem követett el bűnöket. Hangja elcsuklott. A párttitkár restelkedve félretek intett. Hát ezt tanulta ő? Így kell bánni az emberekkel? — Igaza van, — hallotta a feldúlt fiatalember hangját. — Mivel is védekezzek? Ez így volt, ilyenek voltunk. Akik ránk dolgoztak, azokat semmibe néztük. KI gondolt arra, hogy a „semmi” végez el mindent. Most, csak most gondolok erre. De sajnálom apámat — Rendben van, — a titkár, a maga fülének is idegenül hangzóan mondta — bánom, hogy felhoztam ezt a dolgot. Elmúlt... Én is csupán. .. — zavarbaj ött, legyintett. — Szavamra, szégyellem. Az ember annyit szenvedett és éppen ez a kis emlék, ez a semmiség.. . Szóval, nem tudtam megállni, hogy elhallgassam. Valósággal védekezett. S erre máris rádöbbent. — Kérem ... — mondta ismét keményen, sietősen — ez az ügy nem rám tartozik. De azért... Megpróbálom. Szólok az érdekükben. Ezt mondta és közben a fiúra pillantott, akinek arcán most már az elutasítottak sértettsége látszott — Köszönöm-.l — mormolta csüggedten s kiment A postamester lánya lopva utánanézett. De a fiú most meg se látta már. „Biztos, hogy nem tesz érte semmit...” — gondolta — „hiszen gyűlöl minket...” A főjegyzőhöz ment — az idegen volt, s tájékozatlan. né fia. — Köszönöm. En._ Azzal kezdem mindjárt, hogy az édesapámat bevitték. — Gál doktor urat? — Letartóztatták. Éppen őt. Nincs talán nála bűnösebb? Ismerte jól ön is.» („...ismertem én; igaz, mindig rendesen öltözött. Sohase láttam részegen. Az anyám napszámjával sem maradt adós...”) — Dehát... Mi is jól ismerjük egymást. A titkár elvtárs édesanyja.» — Igen, igen.» — hirtelen támadt izgalmában egészen elrekedt — édesanyám húsz évig mosni járt magukhoz. rosból; az sem tudott mást mondani, csak annyit, hogy majd informálja magát. Aztán elment Kelemenhez; az jegyző korában, egv-két hónapja, apjának így köszönt: „Alázatos tiszteletem!’” Hatalma nincs már semmi, persze, de ügyes, okos, — lám máris hivatalt kapott. A volt jegyző Gál Csaba támadást érzett; rossz érzéssel, szorongva hallgatta a titkárt. — Magam is jártam valamikor, Gál ügyvédéknél. Jók voltak hozzám. A kisasszony nem egyszer megkínált, tányér levessel, ebédmaradékkal. Nohát, nem azért mondom, jó ételekkel. S az én anyám szerette őket És önt is. Csaba úrfi... A másik most már mégiscsak közbevágott. — Bocsánat... Most miért mondja így? Én arról igazán nem tehetek, hogy olyan világ járta. — Persze, hogy nem... — Maron hangja halkabb lett szavai lassúbbak, s nyomasztón súlyosak. — Persze, hogy nem. De azért». — Nem?!.» — Tudom, hogy szerette magát, otthon is emlegette s dicsérte, hogy milyen szép, milyen helyes fiú. S maguknál, ha tehette, az ölébe kapta, szavamra mondom, engem sohasem becézett így.» Megvetette öt? — Megvetettem?.» — Igen. De én, szavamra, csak — csodálkozom. S valahogy... fáj is egy kicsit. Maguknak minden szennyesét 6 mosta... hosszú esztendőkön át. A maga minden fehérnemeghallgata, fejcsóválva, résztvevőén, s egy kis ijedelemmel. Hát, ha az ilyen csendes, eléggé passzív embereket lefogják, akkor még őreá is sor kerülhet. — Az üygvéd úr ártatlan — így biztatta Csabát. — Lehetetlen, hogy ellene vádat emeljenek. Menjen el a rendőrségre, ott megtudja talán, történt-e feljelentés..; Aztán oda is elindult Csaba. De a rendőrségig nem jutott el. Mert apa és fia összetalálkozott. — Mi történt, apa? — mármár megölelte. De szégyenkezés fogta el. Álltak egymással szemben. , — Semmi, fiam. Csak éppen ... Valami információt kívántaik És azért hítvak be. — Azért? De hisz bekísérték .. ; — És ha bekísértek? Tévedés volt. Maron István interveniált miattam. De te ... Mi az? Máris bűnösnek tartod apádat! („Lehet, hogy bűnös vagy. apa ... Mások baját, gondját, elhurcolását láttad, tudtad, hallottad és te békén, jólla- kottan jártál a kaszinóba. Udvarias voltál, kedves modorú, engem is jól neveltél, csak azt nem bántad, hogy keresetűin ezek a mosónén, meg a fián, — aki most kiszabadított ...’”)
