Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)

1965-08-20 / 196. szám

1965. augusztus 20, péntek. nögrad 9 H. Barta Lajos Három érkezés A VONAT ÉJFÉLKOR be­futott az állomásra. Fél óra múlva a harminc­éves férfi, ballonkabátban — kezében orvosi táska és bő­rönd — megállt egy barna házkapu előtt. Recsegve nyílt a kapu. A küszöbön fiatal nő állt. A hangja közvetlen volt és vi­dám: — Jó estét... Hazaért vég­re? Régen láttam! — Aludni akartak a bete­geim. .. hazaküldtek. A fiatal nő a férfira mo­solygott és benyomta a Ka­put. A bérház folyosóján a férfi papírpénzt nyújtott a nő felé: — Ha már ritkán lát, kár­pótlásul — mondta. A nő keze a levegőben járt, kapkodott, de a pénz elugrott előle... A nő durcásan ajkát bigy- gyesztette, mint aki azt mond­ja; tedd el, nem is kell! Csak kis idő után indult el az or­vos felé. Megállt előtte. Halkan, alig hallhatóan mondja: — Szervusz. — Szervusz — szólt a férfi is, és lassan, szerelmesen csó­kolva. magához ölelte a nőt. A FIATAL Nö csók közben kirántotta a férfi kezéből a papírpénzt és nevetve szaladt az udvar felé. A férfi az udvar közepén érte el. Karjába kapta és csó­kolta, csókolta... A nő meg csak nevetett, ne­vetett: — Bolond! te bolond! feléb­red a ház.., Négy emelet sötétség és az ég nézett vissza rájuk — messziről. A házmester-lakás kisebbik szobájába alig szűrődött vi­lágosság az utca felől. Két gyerek aludt — két heverőn. A nagyobbik szobában fali­lámpa adott világosságot. A fiatal nő — az orvos felesége — a rekamiéra igazította a takarót. A férfi az asszony mellé lé­pett, magához emelte, orrát játékosan a felesége pisze or­rához ütögette. — Nagyon boldog vagyok, édes. Az asszony szeme megcsil­lant; fürkésző volt: — Mit tagadsz? — Titok! — Operáltál? — Vége — mondta az or­vos. Aztán nem bírta tovább: — Kineveztek. ÁTKAPTA AZ ASSZONYT — pörgette, pörgette, mint a szél... Lihegve megállt. Az asszony nézte férje bol­dogságát halkan szólt: — Akkor itt hagyjuk a ház­mesterséget? Hirtelen csengő berregett, követelőn. Az asszony a férfira nézett: — Azt hiszem. a részeg Koncz... Beengedem. A férfi nem engedte el az asszonyt, húzta magához: — Hadd várjon... Az asszony a férfihoz. a a nyitott kabát alá bújt. És a csengő hiába berre­gett. A gyárban hatalmas lemez­tábla dongott. Vaskalapács zu­hogott rá. Visszhangzott a szerelő- csarnok. Az orvos ballonkabátban a csarnok ajtajában állt. Te­kintete végigfutott az embere­ken és a tárgyakon. Elindult egy idős ember felé. Megállt mögötte, hangját torzítva, dörmögve szólt: — Megjött a vándormadár, jó reggelt! Az idős ember zavartan hátra kapta a fejét: — Sándor!... — Jó reggelt, apám. — Az öreg csak nézte: — Hát, megjöttél? — Meg. y' — Ez nem klinika, mi?! A kazán tetejéről nyakigláb ember kiabált: — Idegen' a műhelyben! — és már ugrott is lefelé. A darus nem szaladhat — csak integetett: — Höhö... professzor, régen láttalak! AZ ORVOS KÖRÉ jött az egész műhely. Kezét szorítot­ták, ölelték. — Az egész műhely nevé­ben köszöntőm birodalmunk­ban — szónokolt az egyik —, és régi szokás szerint üdvöz­löm önt... essen beléd a ménkű, ha nem tartasz ve­lünk! Nevetett az orvos, nyitott szájjal. Aztán az embercso­port szélén egy vékonyarcú öreg mellé lépett, magához kapta és ennyit mondott: — Megjöttem. A vékonyarcú öreg zavartan topogott, viccet erőltetett: — Tudod-e még egyengetni a vasat, ahogy tanítottam? Vagy már csak az injekcióstű­ket egyengeted? Az orvos körülnézett, mel­lette a satupadon kalapács he­vert, az apjára kacsintott, felemelte a kalapácsot, aztán a főidről egy görbe vaslemezt, és egyengetni kezdte. Zuhogott a kalapács. Ütötte a vasat Az emberek összenéztek. Zuhogott a kalapács... Aztán megállt. Az orvos felfogta a lemezt és odanyújtotta a vé­konyarcú öreg elé, aki vala­mikor a mestere volt. Az öreg az orvosra nézett, aztán a vaslemezre. Forgatta a lemezt, a fény felé tartot­ta... Jobbról nézte... balról nézte.. és csak ennyit szólt: — Hát ezzel megvagyunk. Az orvos ballonkabátja olajfoltos. • A klinikán fehér volt a tisztaság. A tizenkettes szobában fia­tal nővér dolgozott. A bejárati ajtó nyikorgá­sára felkapta a tekintetét. Az orvos jött az ajtó felől előre: — Jó napot. A nővér kicsit meghajolt: — Jó napot. Láttam, hogy már megjött. Mire beértem, itt volt a táskája. Az orvos kezet nyújtott: — Mikó... A nővér nézte az orvost: — Tudom, ismerem. — Engem? — Igen. Sokat beszélnek magáról. Az orvos tekintete a rende­lőben körbejárt: — Mit beszélnek? ... A nővér halkan, egyszerű­en mondta: — Hát sok mindent. — Ki­csit hallgatott. — Nem ilyen­nek képzeltem... Azt hittem, hogy szőke. — Miért? — Csacsiság. A tiszta nekem fehér... és a szőke majdnem fehér. Az orvos nem felelt, a sza­vakon gondolkodott. A NŐVÉR az orvos ballon kabátját nézte: — Olajos... — mondta — Kitisztítom... — és el is in­dult. Az orvos ránézett, mosoly­gott: — Köszönöm, majd magam. Levetette a kabátot, benzi­nes üveggel a vízcsaphoz lé­pett. A nővér a háta mögött állt: — Kérdeznék valamit. — Kérdezzen, kérem — mondta az orvos, de nem for­dult meg. — Igaz, hogy a felesége házmester volt, amíg maga tanult? — Igaz — mondta az orvos. — Még most is az. És kötődét rendezett a lakásban. — Ez azért szép. VÁLASZ NEM JÖTT: az orvos tisztítja az olajíoltokat. A ballonkabáton az olajfolt­nak ismerős szaga van. Ilyen szaga volt az apja keze simo- gatásának, mikor az orvos még gyerek volt. Arcához húzta a kabátot. Az olajszagon átüt a karból. VÁRNÁI ZSENI Jllint óriás keiujÁz Alkotmányunk sugárzó reggelén hazánk olyan, mint óriás kenyér, úgy mosolyog, és ontja illatát, szülöttei közt szétosztja magát. Búzakoszorú ékesíti őt, jelképezve a tág búzamezőt, piros pipacs, és kék búzavirág, mosolyog benne, mint az ifjúság. A föld szerelme: eső, és fény, itt ragyog most az ember kenyerén, s dicséri őt, ki szánt, vet és arát, mint a boldog, teremtő akarat. S hol nemrég még ellenség öldökölt, most százszorta virágzóbb lett a föld. közös erővel munkál rajt’ a nép, pacsirta szól, és zakatol a gép. De legszebb, hogy Törvénybe írva már; kenyér és munka mindőnknek kijár, márványba vésve őrzi a Jogot, az Alkotmány, mit népünk alkotott. Légy köznapon is boldog szép honunk, mi benned élünk, érted dolgozunk, mert minden égtáj más, és idegen, nekünk csak itt jó a te szíveden! CSUKA ZOLTÁN Örök szépség Fegyver és idő szétzúz, összemorzsol, erre tanít a bölcs tapasztalat; szépség, hogy féltlek a barbár gonosztól, ki porbaránt s feldúl egy perc alatt. S hogy féltelek, nézvén a kedves arcát, amint titokban egyre változik, idő és élet vívja rajta harcát, lassan morzsolva szét vonásait. S már azt hinnéd, hogy ez az élet vége és ez a törvény — mikor hirtelen eléd lobban egy friss lány tiszta képe daccal, erővel, győzedelmesen, hirdetvén, hogy hiába gonoszság, erőszak, fegyver s roncsoló idő benned s körötted él a szépség s jósig eggyéforrva, mint legfelsőbb valóság, őrök uralom s diadal is ő. M 'ir majdnem háromnegyed órája veszekedtek. Artikulálatlan hangok érkeztek a lakás túlsó vé­géből. Sophie varrás fölé görnyedve azon gondol­kodott, hogy vajon ezúttal miért van az egész? Leginkább a Nagysága hangját hallotta. Eles volt a dühtől, könnyes felháborodás remegett benne és áradó zu- hatagokban tört elő. Az XJr jobban fegyelmezte magát és mélyebb hangjatompább volt annál, hogy áthatoljon a zárt ajtón. A kicsiny, hideg szobában üldögélő Sophienak a veszekedés most is, mint máskor, úgy tűnt, hogy a Nagy­sága hosszú monológjait időnként különös baljóslatú csend szakítja meg. Bár olykor az Ur is elvesztette önuralmát és akkor nem volt szünet a hangzuhatageje között, hanem érdes, durva kiabálás. A Nagysága éles hangja sohsem hul­lámzott, megőrizte monoton dallamát, de az Ur hol hango­san, hol halkan beszélt, hirtelen kitörésekkel, amelyek szin­te robbanásszerűen hatottak. Egy idő után Sophie nem hederitett többé a veszekedők- re. A Nagysága egyik válfüzöjét javította, s a munka lekö­tötte a figyelmét. Nagyon fáradt volt. Kemény nap állt mö­götte, mint mindig. Minden nap kemény munkával telt és ő már nem olyan fiatal, mint régen. Két év múlva eléri az ötvenet. Amióta csak emlékezni tud, minden napja kemény nap volt. Eszébe jutottak a krumplis zsákok, amelyeket kis­lánykorában cipelt, amikor vidéken laktak. Lassan, lassan bandukolt a poros országúton, vállán a zsákkal. Még tíz lé­pés: annyit kibir. Csakhogy sohasem volt vége. Mindig új­ra kellett kezdenie. Fölnézett a varrásról, jobbra-balra ingatta fejét, hu­nyorgott. Egyszercsak táncoló foltok és karikák támadtak a szemem előtt, mostanában ez gyakran megtörtént vele. Egy kis ragyogó sárga pontocska ugrándozott a látómezejének jobb sarkúban. A sárga pont körül vörös és zöld csillagok keringtek, felragyogtak és elhalványodtak, egyik a másik után. Ott gomolyogtak közte és a varrás között, akkor is ott voltak, ha becsukta a szemét. Néhány pillanat múlva foly­tatta a munkáját. A Nagyságának holnap reggel szüksége lesz a vállfűzőre. De nehezen látott a kis sárga ponttól. A folyosó túlsó végén egyszerre felerősödtek a hangok. Az ajtó kinyílt, a szavak tagoltan, érthetően hangzottak. — ... nagyon téved barátom, ha azt hiszi, hogy én a rabszolgája vagyok. Azt teszem, amit akarok. — En is. — Az Ur élesen, vésztjóslóan felnevetett. Az­tán nehéz léptek zaja hallatszott az átjáróban, megcsörrent az esernyőtartó, majd az elülső ajtó becsapódott. Sophie újra a munkájára pillantott. Oh, az a pontocs­ka, a színes csillagok, s a gyötrő fáradtság, minden tagjá­ban! Ha csak egy napot ágyban tölthetne — ágyban, tollas, puha párnák között, egész nap... A csengő berregése felriasztotta. Az a gonosz darázs­szerű csengő. Fölkelt, munkáját az asztalra tette, lesimítot­ta a kötényét, megigazította a pártáját és kilépett a folyo­sóra. A csengő mégegyszer felberregett, dühödten. A Nagy­sága türelmetlenkedett. — No, végre Sophie. Azt hittem sohse jössz be. Sophie nem szólt, nem volt mit mondania. A Nagysága ott állt a nyitott ruhásszekrény előtt. Egy nyaláb ruha csüngött a karján, néhány másik pedig halomban feküdt az ágyon. i „Rubensi szépség” — így nevezte a férje, amikor éppen szérelmetes hangulatban volt. Szerette a ragyogó húsú telt­Aldous Huxley A szobalány magas nőket. A karcsú, hajlékony kis pipaszárak nem érde­kelték. Ma este káprázatosán szép volt. Arca kipirult, kék sze­me szokatlan fénnyel ragyogott a hosszú pillák alatt. Rö­vid, vörösesbarna haja vadócosan összeborzolódott. — Sophie, holnap elutazunk Rómába — mondta drá­mai hangsúllyal. — Holnap reggel. — Kiakasztott egy újabb ruhát a szekrényből, és az ágyra dobta. A széles mozdulattól kinyílt a pongyolája és látni engedte díszes fehérneműjét és egészséges, hófehér húsát. — Azonnal be kell csomagolnunk. — Mennyi időre, Nagyságos asszony? ■— Két hétre, három hónapra — honnan tudjam? — Nagy különbség, Nagyságos asszony! — A legfontosabb az, hogy innen el! Nem térek visz- sza ebbe a házba, azok után, amiket nekem mondott ma este, csak ha alázatosan megkérlel. — Jobb lesz. ha akkor a nagybőröndöt visszük, Nagysá­gos asszony. Megyek és hozom. A gardrób szoba levegője áporodott volt a portól és a bőrszagtól. A nagy bőröndöt begyömöszölték a legtávolab­bi sarokba. Le kellett hajolnia, hogy előhúzza. A sárga pont és a színes csillagok ficánkoltak a szeme előtt, szédült, amikor újra felegyenesedett. — Segítek becsomagolni Sophie, — mondta a Nagysá­ga, mikor a szobalány visszajött, maga után húzva a nehéz bőröndöt. — Ne fáradjon Nagyságos asszonyom — Sophie tudta, hogy sohasem érnek a végére, ha elkezdi nyitogatni a fi­ókokat és szétdobálja a holmit. — A Nagyságos asszonynak jobb, ha lefekszik. Későre jár. Nem tudna most elaludni. Annyira felidegesítette ma­gát. Ezek a férfiak... Micsoda elállatiasodás! Az ember nem az 6 rabszolgájuk! Az ember nem tűri, hogy így bánjanak vele. Sophie csomagolt. Egész nap ágyban, hatalmas, puha Agyban, olyanban, mint a Nagyságos asszonyé... De jó is lenne, az ember elszunyókálhatna, felébredne egy pillanat­ra, aztán szunyókálna tovább. — Ez az utolsó játszmája. — mondta a Nagysága fel­háborodva. — Még, hogy azt mondja nekem, hogy nincsen pénze. Hogy nem vehetek ruhákat. — Széttárta a karját. — Azt gondolja, hogy nem engedheti meg magának. Ez egy­szerűen képtelenség. De még mennyire megengedheti! Csakhogy zsugori, borzasztóan zsugori. Es ha egy kicsit tisztességesen dolgozna; ahelyett, hogy ostoba verseket forkál és a saját költségén adja ki őket, akkor még félre is rakhatna. Fel. alá járkált a szobában. — De Sophie! Miért csomagolod be azt a förtelmes régi kék ruhát? — De Sophie szó nélkül kitette a ruhát. Vajon ez a nő miért van ilyen szörnyű rossz színben éppen ma este? Az arca sárga volt s a foga kék. A Nagysága összeborzon- gott, olyan rémes volt a látvány. El kellene küldeni aludni. Dehát a csomagolást is meg kell csinálnia valakinek. Mit lehet tenni? Nagyon bántotta a dolog, jobban, mint máskor — Borzalmas az élet. — Sóhajtott, nehézkesen leült az ágy szélére. A finom rúgok gyengéden meg-megdobták egyszer-kétszer, mielőtt megállapodtak volna alatta. — Ilyen férfival élni! Nemsokára öreg és kövér leszek. Es sohasem voltam hűtlen hozzá. Erre, hogy bánik velem. — Újra fel­állt és céltalanul járkált körbe-körbe a szobában. — De most már nem bírom, — tört ki. Megállt az ál­lótükör előtt és csodálta a saját ragyogó alakját. Senki sem hinné el ránézésre, hogy elmúlt harminc éves. A büszke vonalai mögött ott látta a tükörben a szobalány sovány, nyo­morúságos alakját, a sárga arcával és a kék fogaival, amint a bőrönd fölé görnyedt. Valóban kellemetlen volt. Sophie úgy festett, mint azok a koldusasszonyok, akiket reggelenként lát az ember a csatornanyílás mellett. Ilyen­kor az ember elsiet mellettük s megpróbálja nem észreven­ni őket. Vagy máskor az ember megáll, előveszi az erszé­nyét, s ad nekik egy-két rézpénzt, néha még bankjegyet is, ha nincsen agyrója. De bármit tesz az ember, kényelmetle- rül érzi magát, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, hogy prémet visel. — Nem nézhetem tovább — szólt, s megpróbálta elhes­segetni magától a kékfogú, sárgaarcú koldusasszonyok ké­pét. — Nem nézhetem tovább. — Egy székre zuhant. Elgondolni is szörnyű, hogy az embernek lenne egy sárgaarcú, és kék, szabálytalan fogsorú szeretője! Lecsukta a szemét és megborzongott a gondolatra. Ebbe bele lehet be­tegedni. Ügy érezte, hogy újra oda kell néznie. Sophie szeme zöldes ólomszínt öltött, élettelenül csillogott. Mit tehetne vele? A nő arca csupa vád, szemrehányás. S ez a látvány őt egészen tönkreteszi. Ennyire ideges még sohsem volt. Sophie lassan, nehézkesen fölállt térdelő helyzetéből. Fájdalmas kifejezés torzította el az arcát. Lassan a fiókos szekrényhez ment és kiválogatott hat pár selyemharisnyát. Aztán visszafordult a bőröndhöz. Ez a nő valóságos jár­káló hulla! Borzalmas az élet, — ismételgette a Nagysága mély meggyőződéssel. — Borzalmas, . borzalmas, borzalmas... Meg kellene mondani neki, hogy feküdjön le. De egye- dűl sosem készülne el a csomagolással. Márpedig rendki- vül fontos, hogy reggel induljanak. Most majd megtanítja a férjét! Rómában találkozni fog Luiginóval. ‘Olyan bájos fiú és márki. Tálán... De nem tudott másra gondolni, csak Sophie arcára. Az ólomszínü szemek, a kékes fogsor a sárga, ráncos bőr. — Sophie — szólalt meg hirtelen. Alig tudta türtőz­tetni magat, hogy rá ne kiáltson. — Menj az öltözőaszta- lomhoz, találsz ott egy rúzst, Dórin 24-est. Tégy egy kicsit az arcodra. Es púder is van a jobboldali fiókban. S zemét elszántan csukva tartotta, míg Sophie el­ment. s hogy nyikorgóit alatta a padló — odalé­pett az öltözőasztalhoz, ott állt egy da-abig, zör- gött a tégelyekkel, s mindez örökkévalóságnak tűnt. Micsoda élet, istenem, micsoda élet! Aztán újra lassú léptek: kinyitotta szemét. Oh, így már jobb volt sokkal jobb. — Köszönöm Sophie. Most sokkal pihentebbnek látszol, rugalmasan fölpattant. — És most aztán siessünk! Ener­gikusan a szekrényhez lépett. — Te. jóságos ég! — kiáltott fel. — Elfelejtetted betenni a kék estélyi ruhámat! Hogy le hetsz ilyen ostoba, Sophie!? Fordította: Zilahi Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents