Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
8 nögrad T965. július 1?. vasárnap SALDI JANOS: Önéletrajzom hátlapjára Összegyűjtők mindent a világból: limlomot, fűt-fát, lányok mosolyát, égkék szemeit, őszi esték töredékét, a patak beszédét kint a réten, gyárak zúgását, teherpályaudvarok csikorgását, a jégvirágok ékszeres ragyogását, az öröm szent viharát, barátaim szavait,biztatását, egy-két rezedát apám lapos sírjáról, a sóhaj és merengés lehulló, sárga leveleit, a fémszálak ingó bozótjait, az atommáglyákat, a csillagokat, e szétszórt, égi hangjegyeket, a naprendszerek gyönyörű koszorúit, a sohase múló, zord fény-viharo'tat, fény-zokogásokat, álmokat, amelyek kinőttek az óriási kövek alól, fogalmakat, amelyek az értelem tüzében megtisztultak, virágokat, amiket gyertyalángként oltogat el az ősz, porszemeket és érchegységeket, könnyeket és vasbeton bástyákat! Ö, véget nem érő, gyűjtő vágy, ó, szív örök mohósága, mérhetetlen szenvedély Am, ne higgyétek, hogy egyszer is az önzés vezet. Édeseim, csak értetek porlik a szivem, csak értetek szakad szét az agyvelőm, csak értetek kell e sok anyag, csak értetek nyúlok tűzbe, sárba, jeges vizekbeA ti számotokra gyűl a sok-sok holmi, tárgy és tény. Fölépítem belőlük a Szépség új városait és falvait, fölépítem a ti számotokra, virágból és vasbetonból, igaz szavakból és hűségből, sugarak zúzalékéból és acélgerendákból. S ti itt éltek majd a mosoly futórózsáival arcotokon, nem ismerve a hiúságot és kegyetlenséget, alumínium-napraforgókat ültetve a tájba, és ha kell: kölcsön adjátok, sziveteket társaitoknak. M ost negyvenegy évesek vagyunk, felnőttek, meglett emberek. Némelyikük családapa. Az én kisfiam éppen annyi éves, mint amilyen korban mi, tizen barátságot kötöttünk Gyöngyösön. Tíz hétéves gyermek, akiket az utca, a patakpartja, s a betűvetés nehézségei hoztak össze, akik ettől az időtől együtt voltunk jóban, rosszban. Az úszó és teknőző versenyeken, a Tokaj- pataki „műkorcsolyázásokban”, a moziba-lógásban, az inas csínyekben, együtt léptünk meg a leventéről horgászni a Kettős Csárdához, megmászni s solymosi Cserkövet. Rogy tudtunk örülni egymásnak, s ha kellett, szenvedni egymásért. Véd- és dacszövetséget kötöttünk az „egész világ” ellen, — nem előre megbeszélve, de ha kellett, vérrel pecsételve. Hogy sodródott össze ez a tíz gyerek, s azután mi tartott bennünket össze, szinte egy életen keresztül? A város „jobb” emberei megvetettek bennünket — mi meg őket. Kitaszítva éltünk a gyermektársadalom perifériáján. s a polgárság, nyilván, velünk ijesztgette parfüm-szagú gyerekeit, nem egyszer elrettentő példaképp állhattunk előttük. A lakkeipős. fehérzoknis gyerekek. éDpen ezért irigyeltek bennünket, felnéztek ránk; csavargóknak tartottak ugyan, de érdekesnek, izgalmasaknak. Nem ijedtünk meg sem a felnőttek, sem a gyerekek úri világától, nem hátráltunk — sőt! Ez volna a felelet arra a kérdésre, mi tartott bennünket össze. Nem szégyeltük szüleinket. Drága jó apámra is csak azért haragudtam, ha néha napján azzal hencegett szegény, hogy „nertuba” került egy városi tanácsossal. Barátságunk a bennünket ért megvetéssel egyenes arányban erősödött. S az évek során nemhogy szétesett volna. de újabb számkivetettek találtak nálunk menedéket, megértést — szövetségest. Az egykori tíz gyermek, tizenöt-húsz felnőttre szaporodott. S a 40-es évek eleién, amikor összejöttünk tréfásan névsorolvasást tartottunk, s ha ilyenkor hiányzott valaki. közülünk, órákig azon meditáltunk, hol lehet, mi van vele? Aztán jött a háború, s mindannyian elmentünk katonának vagy munkaszolgálatosnak. Némelyik közülünk megszökött, s otthon várta meg a felszabadulást. A névsorolvasásnál eleinte nagyon kevesen voltak. Aztán szép, csendben hazaszálingóztunk, k’ fogságból, ki a flekktifuszos ‘óborból. 1945 végére újra itthon voltunk, egy ember sem halt meg közülünk. Azóta eltelt húsz év, barátságunk pedig több, mint negyedszázados. • Kezdjük mo®t is névsorolvasással. Tóth Sándor: — jelen. Egerben pártmunkás. Oláh György: — jelen. Gyöngyösön vállalati igazgató. Zsiska László: — jelen. Gyöngyösön szabó. Czékmány László, Izsó Ferenc: — jelen. Gyöngyösön a Kisker. Vállalatnál. Schwartz Zoltán. ő nincs jelen. Elment Zoltán Jumival Izraelbe, azt hive, hogy ott boldogabbak lesznek. Pataki János: — jelen. Gyöngyösön a tanácsnál. Ma- tyasovszky Imre — jelen. Miskolcon az Állami Áruház-nál. Szabó Ferenc: — jelen. Gyöngyösön, azt hiszem éppen egy lagdarúgómérkőzést vezet. Tőzsér István: — jelen. Gyöngyösön rajzoló. Tórád! István: — jelen. Budapesten ezredes és én is jelen vagyok! Suha Andor: egy fehérköpenyes segédúr, emígyen szólt hozzám: te lettél az első kis Suha? Én — válaszoltam boldogan. No látod, tudsz úszni, mint szüleid az adósságban, s otromba viccén kajánul elvigyorodott. • Ezért nem szerettem a fűszereshez járni. Egy szép nyári vasárnap délelőtt a fellocsolt Fő tér kellős közepén egy csinos 15—16 év körüli kislány a nagy templom előtti kanyarban kerékpárjával együtt elterült. Én a pádon ülve néztem, s ahogy próbált íeltá- pászkodni, szeme segélykérőén rámtekintett. Odaszaladtam, de olyan szép volt és olyan finom, hogy bátortalanul, ügyetlenkedve alig mertem talpra állítani. Megköszönte segítségem, rámmosolygott, bemutatkozott, de én csak álltam, s hallgattam zavaromban. Mi, barátok Együtt vagyunk? suk. FolytasÁ Gondolatok könyvéből Ne rágalmazzuk a szenvedélyeket. Minden nagy tett, amit ezen a földön művelnek, az ő művük. Mi volna az élet sivatagja gondolataink káprázatos délibábjai nélkül? A szép mozdulat a szem zenéje. Az ember a természettől függ, de a természet is függ tőle. A természet alkotta őt; ő pedig átalakítja a természetet. Szüntelenül újjá teremti egykori teremtőjét, s olyanná formálja, amilyen nem volt őelőtte. • A múlt az egyetlen emberi valóság. Mindaz, ami van, az múlt. Ne veszítsünk el semmit se a múltból. Csakis a múlttal alkotjuk a jövendőt. Hadd kezdjem magamban, úgyis az én kezemben a toll. Szegény anyám minden évben újra próbálkozott a kosztadással. Aztán ha már nagyon sok adósságunk volt, elment egy-két évre, nagykonyhát vivő úriházakhoz, meg ki Mát- rafüredre a panziókba szakácsnőnek, hogy így segítsen rajtunk. De álmáiról, hogy önálló üzletet nyit, soha sem mondott le. Ml gyerekek, akkor örültünk, ha szakácsnő volt, bár sajnáltuk, de ezekben az években nem kellett a fűszereshez, meg a henteshez járnunk, akiknek rendszeresen tartoztunk. Veszekedésbe, pofonokba került, míg engem rávettek, hogy menjek el Kovács Jakab üzletébe. Nekem erre megvolt a külön okom, de titkom soha sem tártam fel. Tizenegy évesek voltunk, „nemzeti viseletűnk” a glottgatya, „hazánk” a patak. Az elrekesztett patakban az iménti úszóverseny győzteseként éltettek a fiúk. Boldogságtól repesett a szivem: legyőztem Zsiska Lacit is, aki akkoriban jött haza Pestről, már pedig ott igazán megtanulhatott úszni! Gyermeki boldogságomnak egy gonosz hang vetett véget A partról Szilvási Lajos: Egy héttel később gyümölcsös ládákat szögeltem, javítgattam egy kereskedő udvarában. Tíz óra felé a nyitott üvegfolyosón megvillant egy szőke fej, egy fehér habköny- nyű ruha, s ismét láttam a szép kék lányszemeket, ö is észrevett engem. Megindult felém. Közben megjelent a házi kisasszony is. Évi — szólította — hová mész? ö bizonytalanul felém intett. A másik megfogta kezét, füléhez hajolt, suttogott valamit, mindketten kuncogtak, aztán elmentek. Egy hétig dolgoztam még ebben az udvarban. Piszkosan, izzadtan vertem a szögeket a ládába, őt is sokat láttam. Az Öreg úréktól megtudtam, hogy pesti rokon, s most náluk nyaral. Sokat láttam, de ő többet sohasem nézett rám, — valószínű félt a kezemben lévő kalapácstól. * Azt a szót, hogy kommunista, életemben először Zsiska Feri bácsitól hallottam. Sajnos tőle is csak olyankor, ha egy kicsit bepityókázott. Ilyenkor beszédesebb és merészebb lett, eszébe jutott 19, amikor ő is ifjú kommunista volt. Az öreg nehezen hacolt a mindennapiért, reggeltől estig hajtotta a varrógépet, mégis sokszor paprikás krumpli volt az ebéd is, meg a vaA Xólarcú EMBER csora is. A fiát, Lacit, hat elemi után magához vette segíteni. Mi nagyon szerettünk náluk lenni, esténként hallgatni az öreg beszámolóit Néha, ha jobban felöntött a garatra: megcsikorgatta a fogát, megjelent egy-két könnycsepp a szemében, s szép bariton hangján énekelgetett. Először szerelmeseket, később olyanokat, hogy „El jön majd drága ünnep, amikor csak nekünk dalol a kalapács.” Meg, hogy „Fel, fel ti rabjai a földnek.” 1942-ben Horthy István kormányzóhelyettes lett. Zsiska bácsi ezt már nem bírta. Azt sem várta meg, hogy este legyen, csak úgy napközben, józanul az udvaron, egy-két káromkodással megtépázta a kormányzói örökös tekintélyét. A házigazda feljelentette, az öreget estére már el is vitték. Másnap az egész családot kipakolták az utcára. Ott szégyenkezett a szegényes bútor, az országút járdáján, a nyári napsütésben. A szalmazsák, lavór, paprikás doboza varrógép, repedt tükör, meg ágydeszkák — nem foglalt nagy helyet az utcából. Vagy két éjszakát a szabadban töltött az apa nélkül maradt család. Végül is egy sóraktárt utalt ki a polgármester számukra. Mi barátok, hónunk alatt, vállunkon hordoztuk a szegényes putyerkákat a városon keresztül, s estére, mikor beköltöztek, velük együtt örültünk a kjutalt sóraktárnak. Rengeteg apró esemény, élmény tolong az agyamban, jó volna mind leírni, hogy ők beszéljenek helyettem. Hiszen nem írtam még az éjszakai munkáimról, melyet a Her- mann-féle fatelepen és a Krausz-féle faszeggyárban végeztem. Arról sem tudtam szólni, hogy ti résztvettetek a Galya nagyszálló építkezésén. Nem jutott hely arra sem, hogy elmondjam, hogyan éltünk egy páran Budapesten, s hogy babfőzelék volt a fő eledelünk, annyira, hogy már álmunkban is lidércnyomásként üldözött bennünket. Hallgattam a cserfakéreg aprításról, amelyet Vinai úrnál végeztünk a vasútállomáson. Hát még azokról, melyek most hirtelen eszembe sem jutottak. N ovember 7-én beszédet kell mondanom az egyik üzemben. Megkaptam az előadás anyagát is- Két beszédet nem tarthatok. Gondoltam az egyiket megírom. A másikat majd elmondom. dett, kubikolt, döngölt — a többi önkéntessel. Az öreg A férfi. aki szemben ült velem a vasúti kocsi fülkéjében, kellemetlen vplt- Bőrét arcának jobb felén, homloka tetejétől a nyakáig, s gondolom, azon túl is, ahol már az ing takarta — forradások torzították el. Mintha leforrázták volna, s a' forrázás okozta sebeken a többszöri plasztikai műtét sem volt kepes segíteni. Neun akartam megismerkedni vele, s annak is örültem, hogy csak a legritkábban pillant rám, és eltorzult jobb arcát nem mutatja. Hogy mégis megismerkedtünk, annak a kalauz volt az oka. Kérte a jegyeket, s megkérdezte, hová utazom. Megmondtam a falu nevét, ahová tartottam — a község bányászairól akartam riportot írni — s ekkor észrevettem , hogy a falunév hallatára utitársam is felfigyel. — Jobban tette volna — szólalt meg rekedtes hangon —, ha a gyorssal utazik... Valahogy így elegyedtünk beszédbe. Megtudtam tőle, hogy ugyanabba a faluba tart, ahová én megyek. Ott is lakik, ö az igazgató az általános iskolában •.. A faluban — amikor az emberekkel beszélgettem — egyszer önkéntelenül szóvá tettem, hogy együtt utaztam a vonaton az iskolájuk igazgatójával. S akkor hallottam a történetet... A dolog úgy kezdődött, hogy a falu öreg iskolája 1941-ben már nagyon rozoga állapotban volt Üj iskola kellett volna, de nem volt rá pénz. A falu emberei akarták az új iskolát, s amiikor látták, hogy senki más nem segíthet szükségükön, csak ők maguk, az elöljáróság úgy cselekedett, ahogy cselekedhetett. Ami kevés pénzt az adóból félre tudtak rakni az iskolaépítésre, „forgatni” kezdték. A bíró értett az üzletkötéshez, s ha már — tőke híján — a maga javára nem űzhette, az elöljárók jóváhagyásával tette a falu javára. Aztán fát vásároltak az erdőn, felvágták, beszállították a városba. Amit nyertek rajta, kölcsönadták a kocsmárosnak, aki új vendéglőt akart építeni, s mi tagadás — jó ká- matot kértek. Így gyarapodott lassacskán az összegidővel összejött az épületfa, az alapozáshoz a kő, a malterhoz a homok ... De teltek az évek. s 1943-ra még mindig csak az alapozási munkálatokkal készültek el. Pedig a tanító maga is együtt dolgozott — cipekeiskolaházban lakott a feleségével, s az új iskola az öreg ház mellett épült. És egyre keservesebben épült, mert a faluban hónapról hónapra fogyott a férfiember. Vitték őket a frontra, katonáinak, s odahaza jobbára csak az öregek maradtak. 1943-at írtak akkor. Sokan elvesztették már a türelmüket, de a tanító nem. Azt mondogatta az embereknek: húsz éve dűledezik már az öreg Iskola, hát ennyi idő után már igazán nem számít, hogy egy évvel korábban, vagy későbben épülnek fel a falak, s kerül tető a házra. És bár csigalassúsággal, mégis felnőttek a kőből, téglából rakott falak. Ekkor vitték el a frontra a falu ácsát. Ettől fogva az emberek nem törődtek a felhúzott falakkal, amelyekben vakon ásítoztak az ablakok és az ajtók nyílásai. Ott járt el a falu naponta — a mezőre menet, meg a munkából jövet — a leendő iskola előtt, de mindenki csak bosszúsággal tudott ránézni a félben- maradt alkotmányra. Jött a tél és a tanító ócska deszkákkal fedte be a falak tetejét, nehogy kárt tegyen bennük a téli fagy, az eső, a hó. S valaki ekkortájt azt mondta róla a kocsmában, hogy kezd megbolondulni. Az iskola miatt. „„
