Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
1955. július TS. vasárnap KÖGRÄD 9 Várkonyi Mihály: PÄKOLITZ ISTVÁN SEMMI KÜLÖNÖS Szterga ma megint bal lábbal kelt fel. Cifruss nem is szólt volna semmit, ha nem az egész műhely fülehalla- tára harsog. —Csupa okos van itt: És maga a legfőbb nagyokos! Szálljon le rólam, jó? Unom a csuda nagy eszét! — Na-na — krákogott Cifruss. Már mindenki őket figyelte: Bodnár még a padját is leállította, hogy ne csikorogjon az áttétel. — Nana! Mit kiabál maga itt? Ez nem a Rozsda utcai kóceráj! — Köpök az egészre, tudja? Engem ne utasítgasson: vagyok olyan szakember, mint maga! Cifruss az idegességtől úgy érezte: meglódul s mindjárt leesik a feje a nyakáról. Tovább nem is vitatkozott: sar- konfordult és csak úgy a válla fölött szólt vissza. — Állítsa össze azt a tengelykapcsolót, mert a délutánotok be akarják szerelni. — Micsoda zűr lesz itt délután! Még nem fordult elő, hogy Sztrega, ha magára hagyták, valamit is megcsinált volna rendesen. A munka végét mindig csak összecsapja. Dehát az ő baja, gondolta dühösen Cifruss. Én nem tartom a hátam érte. Még akkor is mérges volt, amikor egy fél óra múlva a mérnök felhívatta. — Én is normában vagyok — háborgott. — Ha folyton az irodába kell rohangálnom, ittmaradhatok estig, hogy valamit csináljak. — Űristen, de nehéz magukkal — nyögött a mérnök és úgy vágta magát a székre hogy az majd összetört. De aztán csak legyintett. — Másról van most szó. Valakit le kell adni a Tüzér utcai telepre; én arra a Sztre- gára gondoltam. Beleegyezik? a szája is nagy, meg... — Hát jó — sóhajtott Cifruss; pedig legszívesebben megcsókolta volna a mérnököt. A legjobb megoldás. De erről nem szólt semmit, A műhelyben is hallgatott: 1944-ben, a nyár elején elkezdődtek a bombázások és a járási főszolgabíró elrendelte, minden ház udvarán légoltalmi bunkert kell ásni, ennyi és ennyi centi mélyre és ilyen meg ilyen vastag földréteggel a tetején. Az emberek megásták a bunkerokat, de továbbra is az udvaron állva bámulták, hogy szállnak nagy kötelékekben észak felé az ezüstfehér repülőgépek százai, kondenzcsí- kot húzva maguk után. Később — ekkor már a Kárpátokban folytak a harcok — katonaság is került a faluba, messziről való katonák, s köztük egy, akinek civilben ács volt a mestersége. A tanító kapva kapott ezen az alkalmon. Ma már senki se emlékszik rá, hogyan ütötték nyélbe az üzletet, annyi mindenesetre tény, hogy egyik nap az ács féltucat másik katonával nekiesett a kopasz falak mentén felhalmozott épületfának. A szekercék gerendákat faragtak a fatörzsekből, a gerendákat erős kezek emelték a magasba, s alig másfél hónap múltán kész volt a tető- szerkezet. Már hozzáfogtak ahhoz is, hogy felszereljék a léceket, amelyre majd a cserepeket rakják, de ekkor egyik napról a másikra elvezényelték a katonákat... Télre a tanító öszekunye- rált tucatnyi ponyvát a gazdáktól, s ezekkel takarta be a tetőszerkezetet, nehogy megrongálja a gerendákat, léceket a téli csapadék. Elkeseredett, hogy most már talán sohase készül el az egy óra múlva mégis mindenki tudta az újságot. — Hallom, elsején túladsz rajta — hunyorgott a tízórai szünetben Bodnár Sztrega irányába. — Igazad van: mit jártatja annyit a száját. Cifruss csak a vállát rángatta; de amikor már a harmadik ember jött ugyanezzel, kényelmetlennek érezte a dolgot. — Nem adtam én túl senkin — magyarázkodott. — A mérnök jelölte ki, még tegnap: csak ma szólt miatta. Tudja, hogy nem nagy lumen ez a Sztrega. Tudjátok ti is. — Na, persze — bólogat tak: da Cifruss úgy látta, nem nagyon hiszik, amit mond. Mi ütött ezekbe — gondolta, Tudhatnák, hogy én nem vagyok olyan. Elintézem én magam, ha valakivel bajom van. S ha olyan lennék, hogyan csinálnám? Nincs nekem rokonom a minisztériumban. Meg is mondta. — Világos: ki beszél másról? — hagyta helyben mindenki készségesen, de Cifruss rossz érzése mégsem múlt el. Pedig megpróbálta túltenni magát az egész ügyön: dolgozott, mintha háromszorosára emelték volna a normáját. De a munka sem ment úgy, mint kellett volna: s valahányszor látta, hogy ket- ten-hárman összedugják a fejüket, mindig azt hitte, ezt az ügyet tárgyalják. Átment a hegesztőműhelybe Tarjánhoz. Amikor belépett, az éppen a salakot verte le a varratról: persze, a védőszemüveg nem volt rajta. — Hányszor mondtam, hogy ne salakolj így — sóhajtott fel idegesen Cifruss. — Megint belepattan a szemedbe, aztán nekem nyúzzák a fejem. — Igenis, cégvezető úr! — tréfálkozott Tarján, mint rendesen, — Alázatosan kérem, épület. De aztán tovább reménykedett. Egyszerre meglódult a front s nem telt el több idő két hétnél, már a szomszéd falut verette a tüzérség. A visszavonuló fasiszták a tanító falujában akarták megvetni a lábukat. De ehhez már nem volt erejük. Három maradék páncéltörő ágyújukat egy vörös csillagos repülőgép lőtte ki, még a határban, s ők kézi fegyverekkel szorultak be a falu házai közé. Ä tanító prepa kora óta nem beszélt németül, s ekkor is csak annyit értett meg a vezénylő fasiszta hadnagy ordításából, hogy valamit fel kell gyújtani. Utána látta, hogy a szürkészöld egyenruhás katonák ágakra csavart kóc- csutakokat mártanak meg egy hordóban, meggyújtják a csóvát és odatartják a legkö- zebbi ház eresze alá. Az egyik fasiszta az iskola felé futott, s kezében füstölve lángolt a gyújtó csóva ... A tanító eddig a feleségével együtt, a bunkerban volt. De most... A felesége sikított, ő azonban nem törődött vele. És nem törődött azzal sem,, hogy néhány száz méterrel odébb már közelharc folyik a fasiszták és az előrenyomuló szovjet zászlóalj között, s a falu házai előtt puskagolyók és géppisztolylövedékek röpködnek ijesztő siví- tással. ö csak annyit látott, hogy a fasiszta a fel sem csak most az egyszer ne mél- tóztassék megharagudni! — Megőrültél? ordított rá Cifruss: pedig tegnap még nevetett ugyanezen. De most a lába is remegett az idegességtől. Sarkonfordult, visz- szament a műhelybe: úgy állt a padja mellé, hogy minél kevesebbet lássa a többieket. Ma sokkal nagyobb volt a zaj, többet viháncoltak különösen a fiatalabbak: mintha megérezték volna, hogy úgysem szól miatta. Inkább az öreg Kertesit bámulta az ablakon keresztül, a tavaly nyugdíjba ment gyári kőművest, aki most az udvaron, egy gödörben dolgozott. Aztán végre háromnegyed kettő lett: átvette, s a raktár polcára tette az elkészült munkákat. Sztrega tengelykapcsolójához oda sem kellett tenni a sublert; szemmel látható volt, hogy az éket hullámosra reszelte. Ezt sem fogják beszerelni délután — gondolta Cifruss. Egy pillanatig tűnődött, szóljon-e; de aztán úgy döntött, hogy hallgat. Majd beírják a délutánosok a naplóba: ő nem vesződik ezzel a... Elég volt ez a délelőtt: még most is remegett a gyomra, ha rágondolt Mikor végzett, odajött hozzá Bognár. — Még van egy kis dolgom az irodán: megvársz? Megiszunk egy pohár sört. Le- kenyerezlek egy pohárral — nevetett. Cifruss csak nézte. Egyfelé laktak, máskor is előfordult, hogy meghívták egymást: de nem így. Vagy csak nem figyelte? Lehet, hogy olyannak tartják őt, akit egy pohár sörrel kell. . . Legszívesebben ordítani szeretett volna dühében. Hát igazán azt hiszik, hogy ő adott túl Sztregán? Nem volt kedve a többiek után menni az öltözőbe, kiment az udvarra, megállt az Öreg Kertes! előtt és nézte, mit csinál. — Maga miért nem megy épült iskola félé fut, odaér, s a csontvázként sárgáló tető- szerkezet sarkához tartja a csóvát. A gerenda száraz maradt a télen, s amikor elérte a láng, egyszerre végigfutott rajta a tűz, s belekapott a cserepező lécekbe is. A fasiszta már tovább rohant. Valahol az utca közepén érte egy golyó. Elejtette a csóvát és maga is rabukott. De ezt csak mások látták, a tanító nem. ö ekkor nem gondolkozott, csak az izmai dolgoztak. Felemelte a létrát, amely az öreg iskolaház padlására vezetett, és odacipelte az új épülethez. Felkapaszkodott a létra fokain s más eszköz híján, a puszta kézzel pofozta, verte a lángokat. Még feljebb lépett. S mintha a kétségbeesés megsokszorozta volna erejét, egyetlen rántással letépett három égő lécet a gerendáról, lehajította a földre s még magasabbra kapaszkodott. A gerenda! Ha a gerendán nem bírja eloltani a tüzet, pár perc múlva már fecskendővel is hiába ostromolják a lángokat..; De mivel, mivel oltsa?! Se egy fejsze ,se egy lapát ide- fönt! A falu utcáján már tankok robogtak, távolabb gépfegyverek kelepeitek, s néhány verej- tékes szovjet katona pilanat- nyi csodálkozással nézett fel az emberre, aki a magasban az égő gerendával győzködött. Aztán tovább futottak haza, Kertesi bácsi? — kérdezte aztán, hogy kicsit lecsillapodott. — Kétszer is lejárt már a munkaideje. Az öreg a vízóra aknáját falazta: hogy hallgatósága akadt, kiegyenesedett a gödörben s magyarázni kezdte, nagy körülményesen. — Hát tudod, már egyszer felfalaztam: és akkor nézem, hát hasa van alul a falnak. Le kellett az egészet bontani. — Nem kellett volna — mondta Cifruss. — Beton jön arra, hiszen tudja ... — Mondom: görbe volt — hökkent meg az öreg. — Ha nem is látja senki, én tudom. Márpedig az a fontos... Az öreg magyarázott, Cif- russnak pedig az jutott az eszébe: ha nem vész össze ma reggel Sztregával... akkor is olyan könnyen beleegyezik, hogy elvigyék? Nem tudta eldönteni, s ez nyugtalanította. Elköszönt Kertesi- től, visszament a műhelybe: még egyszer megnézte azt a tengelykapcsolót. Az ék rossz volt, az igaz: de az egész, úgy külsőre szépet mutatott. — Maga még itt van? — jött le a mérnök az irodából. — Hát, ha egyszer félnapokat kell ülnöm az irodán — morgott Cifruss. — Igaz is... elviszi azt a Sztregát? — Reggel már beleegyezett — szuszogott a mérnök idegesen. — A papírokat is kiállíttattam ... Egyszerre ilyen jóba lettek? Hallom, ma majd megették egymást. — Mi sem csókolózunk, mégis megvagyunk egymással — nézett Cifruss a mérnökre. Elég nehéz is magukkal — sóhajtott a mérnök. — Na, majd meglátjuk. De mi van magával? — Mi lenne? Semmi különös — mondta Cifruss, de már nem is figyelt oda. Azt az éket méregette: talán még ki lehet reszelni... a katonák, mert nekik rohamozniuk kellett, így szólt a parancsuk ... S ékkor, egy kétségbeesett lendülettel, ráborult az égő gerendára. Átölelte, rászorította magát... Érezte, hogy a lángok belekapnak ruhájába s iszonyatos fájdalom perzselte arcát, nyakát, karját, beborította a füst, de a láng elfulladt a teste alatt. Másfél óra múlva szabad volt a falu, s még aznap délután, egy viharvert teherautó robogott az eszméletlen- tanítóval a legközelebbi szovjet hadikórház felé... I Az iskola áll, j Tetején már megsötétedett az egykor piros cserép, amit a gerendákon húzódó lécekre raktak tizenöt esztendővel ezelőtt. Délben indult vissza a vonatom. Tizenegy óra után pár perccel értem az iskola elé. A tavaszi levegő utat kért magának: nyitva volt az iskola minden ablaka, s az egyik tanteremből vékony gyerekhangon énekeltek ki. Lopva benéztem az ablakon. Az igazgató ott állt a katedrán és éppen feleltetett. Csak félszemével figyelte a gyerekeket, mert arcának jobb felét az ablak felé fordította, azzal a megszokott tartással, amit már a vonaton felfedeztem nála. Pedig — ezt a falu embereitől tudom —, sem ők, sem a gyerekek, nem látják, hogy forradások torzítják el az igazgató fél arcát. Tengerparton A hold a tenger fövenyén nlvadozik. Mint Magdolna, ki épp azért nem lett enyém, mert könnyen lehetett volna. A hold ledobja felhőköpenyét s szembe velem a tükrös vízbe lép mezítelen■ Ami ölembe hull, hogy kezem se kell érte nyújtanom: mit ér? Hát ne is élje túl megérdemelt sorsát az alkalom. A tenger végtelenezüstje, mint ezernyi más: ha már elérhetem, volt-nincs a fényes látomás. A ritmus gyöngye hús fövenyre pereg. Szép bánatom avitt flótája panaszol perelve: mért nem vagy itt? PAPP LÁSZLÓ így kellene Talpra szökkenni virradatra és elfáradni alkonyaira Dolgozni, égni, mindig adni, a végső percig nem lohadni. Építeni, szép, tiszta hittel, együtt nőni az épülettel. Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot. Teljes erőből, mindkét vállal birkózni minden akadállyal. Mindig szeretni és remélni: így érdemes a földön élni. Pataki István: Sarokhág (Farkas András rajza)
