Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)
1965-06-27 / 150. szám
8 nógrad W65. fúnlns 27. vasárnap SIMON LAJOS: Ó, lelkiismeret... O, lelkiismeret, te vagy. ki visszarántod ütésre lendült kézből a gyilkoló husángot. Mikor a torkos gyermek csak egyedül van otthon, csupán te gátolod meg. hogy kockacukrot lopjon. Hűsége karcsú hídján egyedül jár a hitves, nem néz utána senki, csupán te látod mit tesz. kerülgeti egy férfi, mohón lecsapna rája, őrökké titok lenne ... s ő mégis arcul vágja! O, Ielkiismeret, te vagy bennünk a lényeg. Engedd, hogy ez maradjál bennem is, míg csak élek. Hogy ne lehessek gyarló cinkostársa a rossznak, még akkor sem, ha érte busásan koncot dobnak, azért, hogy asztalomra nagyobb darabka jusson, ne engedj ütni máson, míg osztozunk a jusson, de add, hogy néhány ember majd sírdogáljon értein, ha már egy bíbor csillag miattam száll az égen. Csikasz István SZÁMADÁS SZÜLETÉSNAPOMRA Ugyanannyi év. Se kevesebb, de több se még. Hát lehet élni tovább... ? Van hozzá jog, elég... ? Van-e jogom a versre, szóra, s kire emlékezem ... ? Magamra most...? Vagy Balatonszár szóra, harminckét-évesen ? Mint a mormoták, magunkba bújva kérdezni kell: ELÉG ■ .. ? Vagy kétszer-ennyi még? Mit tettünk abból, amit Ö tett? Gyávaság, siránkozások, titovaság, előítélet: nem vagyunk igazi proletárok . ..1 Vagy ráolvassam durván a fejére, sértsem vissza öt, mint halála sértett minket: nem voltam oly szerencsétlen, hogy szerencsés legyek annyira: hogy mozdony-kerék csattogjon át a végtelenbe velem — — — — s harminckét-évesen én is most:---------M EGALLANEK...!? Szégyen ez? Vagy tán távol, a tudat alatt valami bűntudat... ? Ha volna ok rá, s volna cél vele: én is pusztítanék egy TELJES életet...? De nekem: még nem volt elég! Hát lehet élni tovább? Van hozzá jog, elég ... ? Ugyanannyi év. Nem kevesebb, de több se még. Óh drágám,J annyira örülök, hogy látlak. Aranyos tőled, hogy eljöttél — Jane, vegye el Nagvilághi- né kabátját, kérem — fáradj be. — Jane, vegye le a Nagy- világhiné kesztyűjét. Jaj, mennyire örülök, hogy látlak. Amióta visszajöttünk Európából, Charles majd meghalt, hogy megmutassa neked a dolgainkat (Emeltebb hangon): „Charles! Nagyvilághiné átjött hogy megnézze a régiségeinket Hót nem édes tőle...?” A dolgozószobájában van, nem is tudom hall-e minket. Egészen beletemetkezik az olvasásba. Tudod, Charles mindig olyan precíz volt, mint egy tudós, s ha új árjegyzéket kap, teljesen elmélyed benne. Dehát annyi mindent akarok mutatni neked, hogy nem is várom meg, amíg megiszod a teádat- Az az óra a hallban? Hogy régiség-e? De még mennyire! Hát nem káprázatos?! Salvoletile márka! Hogy mutatja-e a pontos időt? Micsoda ötlet! Természetesen nem! Egyáltalán nem mutatja az időt Nem jár, úgy tudom, sohasem járt. Ezért van olyan nagy kereslet a Salvoletile órák iránt. Tudod, ő volt ama nagy órakészítők egyike. Az ő órái közül egy se járt, soha. „Charles, volt olyan Salvoletile óra, amelyik járt is? Hogyan’ Csak az utánzatok. Köszönöm.-’ Látod, erről ismered meg a Salvoletile órát Ha valódi, akkor nem jár. Azt mondod, hogy nincs is mutatója? Te jó ég! Hét persze! Nem is volt soha, nem is kellene, hogy legyen. Egy furcsa kis zsibárus boltban találtuk Amalfi mellett, s az ember biztosított minket, hogy soha nem is voltak mutatói. Garantálta. Ez csalhatatlan jele a valódiságnak. Charles és én akkoriban — egészen odavoltunk az órákért, valósággal tanulmányoztuk őket és abban valameny- nyi forrásmunka megegyezett, hogy egyetlen valódi Salvoletile órának sem volt soha mutatója. Nézd csak mi áll ezen a kis eimkén’ Akkor ragasztották rá, amikor megvettük, s mi otthagytuk rajta. ..No 5661. X. Salvoletile falióra, nincs mutatója, nem is volt, nem jár, nem is fog, nincs ingája. — lelkes hangon félbeszakítja önmagát — persze ezt el is felejtettem, ingája sincs, s ez még értékesebbé teszt Az a repedés az oldalán? Igen drágám, látom, hogy azt nézegeted, nem is próbálok füllenteni— Az a repedt ol-=L .% VARSÁNYI PÁL: FIATAL ASSZONYOK É.NEKE , (JÓZSEF ATTILA) S árgul, sorvad a kupecvilág. Hiszen a lóvásártér helyén bogárhátú luxusautókra, robogókra, motorkerékpárokra áll az alku, mégis csárda maradt a vásározó csárda. Az ívópulton most is üvegfödél alatt van a zsemlébe ékelt fasíro- zotit, a töpörtyűs pogácsa, a zselatinnal fagyasztott kocsonya. És a tarka abrosszal leterített tizennyoJe asztalnál? Tizennyolcféle náció. Egy haloványképű szemüveges férfi kivételével többnyire vidékiek. Talán ezzel magyarázható, hogy alig-alig kerül egyetlen asztalra is a kocsonya, elszáradhat felőlük a fa- sírozott, elszikkadhat a pogácsa is az üveg alatt. Karácsony előtt, disznóölés után jár az idő, és ilyenkor füstöletlen még a hajdinás hurka, illatos még a tejjel sütött házitopörtyű. Legszívesebben talán még a bort is hazulról hozták volna, ha nem volna törvépye a csárdának. De van! Ezt abból is látni, hogy a két pincér pilanatra sem marad veszteg. Amelyik asztalon batyut bont a vendég, ott azonnal letakarítjik a korábban ott maradt ürespoharakat, lecsapkodják a morzsát, kiürítik a hamutartót, és már nyomják is oda az italjegyzéket. Persze vannak szegényebb asztalok is. Szegényebb, de tipikus asztalok. Ezeknél ülnek’ az alibi vendégek. Az Stephen Leacock; Ú JGAZD A RÉGISÉ dal az nem valódi, egy new- yorki szakértővel repesztettük meg, miután hazajöttünk. Ugye kitűnő munka? Látod, egészen úgy csinálta a repedést, mintha valaki rátaposott volna az órájra. Azt mondják minden valódi Salvoletile órára így szoktak rátaposni. A barátunk,| Kötőjel Tihamér, tudod, a hires szakértő, múlt héten megnézte az óránkat, s azt mondta, csodálatos. De hozzátette emlékszem, hogy a legjobb módszer mégis az, ha az ember kihajítja az órát egy negyedik emeleti ablakból. Tudniillik ilyen magasak voltak a házak Itáliában a tizenharmadik században— „A tizenharmadik század az, amire én gondolok, Charles? Charles! Ügy értem, hogy az volt az a bizonyos időszak, amikor az olasz órákat kihajigálták ’ az ablakon? — A tizennegyedik? Óh, köszönöm drágám!” — Mindig olyan kótyagos vagyok ezektói az olasz évszázadoktól. Persze láthatod drágám, hogy aki régiségekkel foglalkozik, annak egyszerűen muszáj tudnia az évszázadot, különben a legostobább bakot lőheti, A minap is egészen vad hibát követtem el egy kanállal : tizenkettedik századi kanálnak neveztem és valójában a tizenegy és feledik századból származott. S a háziasszonyom, a kanál tulajdonosa, — ugyanis gyűjti őket — egészen felháborodott Tudod, egy tizenkettedik századi kanál gyakorlatilag értéktelen. A nagy olasz kanálkészítők egyike sem született meg egészen a tizenegydik századig — azaz, hogy fordítva — no, mindegy, fő, hogy addig nem volt nagy olasz kanálkészítés, amíg a kanalak evés céljára készültek, és csupán a nagy kanálkészítő „Charles! Hogy hívták azt a nagy olasz kanálkészítőt? Kanalucci- persze, milyen bolond vagyok” — faragott olyan kanalakat, amelyekkel nem lehetett enni, s ekkor aztán a gyűjtők őrjőngeni kezdtek a kanalakért— Az az üveg-vitrin, az nagyon érdekes, ugye? Félek, hogy nem is látod jól őket nagyitóüveg nélkül. Tessék, próbáld ki ezt. Tudod, ezek JÓS egyik előtt órája ott áll érintetlenül a málnaszörp és a legnagyobb leki nyugalommal szuggerálja az esti lap apró- hirdetéseit. A másik asztalnál harmadnapos szakállal szólóban üldögél egy bőrkabátos, svájci- sapkás vendég, ö már valamivel őszintébb szándékú az előbbinél. A három decis pohárban kétujjnyira sárgálik az ital és a pohár fülét egy pillanatra sem engedné el. Az az ébresztő órája. Néha-néha lebiesaklik a feje, és amikor hozzákoccan a pohárhoz, fölijed és kortyol néhányat belőle. Igaz, így egy kicsit lassan fogy az ital, de a pincér is segít neki. Amikor elviszi mellette a tálcát, egy nagyon picit oldalbalöki a könyökével. De aztán finoman, diszkréten csinálja, mert egyszer sem fordult le tőle a székről a búbánatos vendég. Még két- három ilyen akció és majdcsak kiürül a pohár. Hiába, valamit tenni kell. Egyre többen topognak az asztalok körül az újonnan érkezők, azoknak is helyet kell szorítani. De lám, némelyik talponálló mégsem zavartatja magát, mint az a bokáig bun- dás férfiú sem, aki szemérmesen a falnak fordulva nyakalja befelé a féldecijét. Csak amikor kifelé megy és felteszi fejére a siltes zsinóros, sötétkék sapkát, akkor érteni meg a szemérmességét. Soha sem árt egy kis óvatosság. KüAGHNÉ, GG YÜJTŐ aláírások, bekeretezve, némelyik tökéletes. Az ott Erzsébet királynőé, persze az ember nem találná ki, ha nem tudja. De ha jól megnézed, akkor láthatod a nagy E-betűt... óh, dehogy, azt hiszem az első Péter orosz cáré, az igazán nagyokét az ember nem tudja megkülönböztetni. De Charlesnak van „kulcsa” hozzájuk. Van egy emberünk ,| a Hinghgaten, az gyűjti ezeket és mindig megmondja, kié az aláírás. Ez Napoleon. Hat nem csodálatos arra gondolni, hogy ez valóban az ő kezeírá- sa„ dehogy, bocsáss meg, hisz ez nem Napoleon, ez P. T. Bamum, ő Napoleon egyik tábornoka volt, azt hiszem. „Charles! P. T Bármim Napoleon tábornoka volt? A magántitkára, értem, természetesen.” Hogy belföldön vásároltam-e? Egek! Dehogyis' Ilyen dolgot itt nem kap az ember. Ami azt iMeti. egy kis oálin- kamérésben fedeztük fel. „Charles, hogy is hívták azt a helyet Hollandiában, ahol a pálinkamérés volt? Ober-micsoda? Igen. persze Obe-hel- landam.” Ezek a holland nevek olvan „festőiek”, nem igaz? Jártál Oberhellandam-ban ? Nem? Nos. a világ egyik legaranyosabb helye. Semmi különös, csak sok kis furcsa illatú üzlet. telis-tele a legragyogóbb dolgokkal, csupa régiség, és mind törött Garantálják, hogy semmi sincs az őrletben, amit már száz éve, vagy régebben össze ne törtek volna- Látod a címkét? Hoíl-mdui van. Tay poot — azt huzem ez hollandul teáskanna — thoret — ez annyit, mint törött, és vhen... "Charles, mit jelent hollandul az, hogy vhen, a teáskannára írták drágám, persze igen érdekes!” De hisz ez természetes. Hogy iő teaj készül-e benne? Azt hiszem egészen káprázatos lenne a tea. csakhogy szivárog, ez az egy dolog, amiről fel lehet ismerni- Ezt keresik a szakértők egy Swaatsnaachemél. Ha nem szivárog, akkor bizonyo san hamisítvány, még húsz éves sincs... Hogy ezüst e? K %— Ionosén, amióta feltalálták a véralkohol próbát. Aztán egyszerre csak előkerül valahonnan Lajoska. Mintha a falnak támasztott karácsonyfák erdejéből lépett volna ki a gyülekezet elé. Gyantaszagot, fűszeres erdei ózont hozott magával és furcsa balettszökellésekkel odalibegett a klozet ajtajához. Az volt a színpadja. Apró termetét még jobban összenyomta az irdatlan, csupa váll pu- fajka, amelyből vékonynye- lű, baltaformájú fej és két tátova egérszem vizslatta végig a publikumot. A kora is törpekor lehetett, mert a feslett kucsma alól bizonytalan vonalú, ködszínű, torzsos szemöldök szaladgált fel-le a kucsmaszegély és a két kusza pillogója között. Busó fejének mély ráncai sugárformában futottak le a két szem tájékáról és ott vesztek el valahol a pufajka gallérja alatt. A hogy megjelent a színen, azonnal szünetelt az italozás, A kifelé induló sofőrnek egyszerre nem lett sietős a dolga, és az alibi vendég is megropogtatta a derekát, két Ujjnyi bora melett. A szomszéd asztalnál egy sokác-féle ember éppen kifelé bontogatta apró elemózsiás batyuját, de csak az egyik csomót bogozta ki, a másikat hagyta ahogy van, csak az ujját szúrta beié. Ä piacér is megNem, ez nem annak a procá- ja. Az igaziak mindig ónból és a pálinkáshordók abron csajból készültek- Nézd, itt pedig egy régi ivószarv a kilencedik századból, a belseje! csodálatosan finom penész borítja, abszolút képtelenség ilyet hamisítani. Meg is kér deztünk egy szakértőt, meny- ryi ideje kell döglöttnek len- nia a tehénnek, hogy a szarvát régiségként használhas sák, azt mondta: ezt nagyon nehéz megmondani, de az biztos, hogy hosszú-hosszú évekig..; Azt a kis széket egy tehénistálló sarkában találtuk Loch Aberlochertyban- Fejőskor használták, s ott van két másik, ugye gyönyörűek. Bar az nagyon helytelen, hogy két egyforma szék legyen ugyanabban a szobában. Talán a ti zenötödik századból valók, talán nem..- Erről jut eszembe. levelet kaptam Janelől, Jane a nővérem. Talált egy asztalkát valahol egy balos kis bretagnei faluban, amely kitűnően illene a kártyaszobánkba. Azt mondja, hogv teljesen elüt mindentől, ami abban a szobában van, és egyébként is semmi köze sincs a kártyához. De hadd olvassam föl neked a levelet, lássuk csak innen: „...aranyos pici asztal. Valószínű hogy eretetileg négy lába volt és még most is van kettő, ami állítólag tvagy nyereség, mert sók embernek kell megelégednie eggyel. Az ember elmagyarázta, hogy oda lehet támasztani a falhoz, vagy felfüggeszteni a mennyezetre ezüst láncon. Az asztal egyik táblája hiányzik, de azt mondják, hogy ez nem jár semmiféle következménnyel, a bretagnei asztalok legértékesebb példányai áltállá ban hiányos táblával készülnek.’ Ugye elbűvölően! hangzik?) „Charles! Éppen most olvastam fel Nagyvilághinénak Jane levelét a bretagnei asztalkáról. Nem gondolod, hogy márts sürgönyöznöd kellene érte? — Igen, szerintem is ez a helyes. És Charles! Kérdezd meg tőlük, hogy mennyi felárat kérnek azért, ha kiütik az egyik lábát?” És most drágám igyunk végre egy kis teát. Különös fajta, igen régi tea, amelyet olajos hordóban rothasztottak, biztosan élvezni fogod. Fordította: Zilahi Judit adóan dugta zsebre a számlálóblokkot és diszkréten eltűnt a konyhaajtó mögött. Kezdődött a műsor. Lajoska a pflblikum felé fordult. Apró egérszemét a plafonra meresztette és lassan, szertartásosan felemelte a jobb kezét. Motyogott valamit, aztán hirtelen sarkonfor- dult és dobolni kezdett. — Először csak hármat a mutatóujjával, utána odaszorította fülét az ajtófélfához. És meghallotta. Az ajtó zöld máza mögött meghallotta azt a gyengécske, fémes csengést, amiben az ő igéző ereje rejtőzött. És lehullott a lába elé az első tízfilléres. Kicsit lehajolt, megnézte, de nem nyúlt utána. — Újabbért kopogott, és újra odahullott elé egy pénzdarab. — Dobolj Lajoska, dobolj! -- biztatta vihogva egv autóbusz-kalauz és egy félmarék ötfillérest hajított neki az ajtónak. Lajoska erre extázisba esett. Már nemcsak a mutatóujjéval, hanem a tenyerével, a két öklével verte a pénzesináló ajtót. Tombolt a publikum. Már jégeső módjára kopogott Lajoska körül a fillér és ő gyülladt szemmel, íjedezve jcapkodett utánuk, amikor egyik-másik elgurult a pult alá. Valaki megtréfálta Lajos- kát Olyanformán csinálta, mintha felkapná előle a pénzt Mégsem hagyta ott az ajtót. Tudta már, ha abbahagyja, megszűnik a varázslat. Meggörbítette hát a derekát és kinyújtott lábbal iparkodott maga elé gereblyézni a *•-
