Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

v«»fl3 A D

9

1965, fflnfuR 2T. vasárna»

Sásdi Sándor

K é z f

Az állomáson szekér várt, rajta vadonatúj üléskosár. A gyeplőszárát gyérbajúszú, ősz- hajú ember tartotta. Amikor forogni kezdett a kerék, először azt kérdezte:

— Mi újság maguknál, a városban?

Én az időjárást firtattam; megtudtam, hogy a múltheti eső jót tett a kukoricának. A tisztára gereblyézett gabonatábla felett jóllakott madarak szálltak, szélén sorakozott a csaknem egymást érő sok búzakereszt. Azt mondja az öreg:

Holnap rámegy a traktor; kezdjük másodvetés alá a tarlóhántást.

Ahogy kifordultunk a hársfával szegett útra, megláttam az aratókat. A férfiak nagyrésze rövid klott nadrágban, a marokszedő lányok lábán gumitalpú szandál. Az elevensövény mellett, az árnyékon négy-öt süllyesztett, divatos gyerekkocsi. Az öreg, mintha tudná, hogy mire gondolok rákezdi:

— Azelőtt négy keresztlábra szöszvászon pokrócot feszített ki a szegény ember felesége, abba fektette a köly- két... Azelőtt... — elhallgat, leszáll kereket kötni, kérdezi: hallom-e a messziről úszó, furcsa zúgást. — Kombájn ... A negyvenkétholdas Vadi-alji táblán aratja a búzát. Ügy aratja, hogy mindjárt ki is csépeli; olyan tisztára, hogy öröm nézni... Sokfélét megértem életemben; egyszer olyan aratást is... Mondjam, vagy jobban szereti, ha hallgatok?

Belevág a mese kellős közepébe:

— Rossz volt az a búza nagyon. Nemcsak konkolyos, de vadlencsés is; az pedig úgy megdöntötte, hogy kaszás legyen, aki megbirkózik vele. Sztrájkba léptünk.

— Nem tegnap, nem tegnapelőtt történt. Ügy számítom, negyven éve lehet... Én voltam az aratógazda: ötvenöt kaszával, ugyanannyi marokszedővel álltunk belé a rendbe. Beszéljük az intézőnek, hogy szívlelje meg a panaszlásunkat, másítson javunkra a szerződésen, adja nekünk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az állunk ... A hosszú sovány káromkodik egy nagyot, felül a hintájára, meg se áll a

szendő kincset. Közbe révicsorított a tolvajra: — Te lopós! Enyém a pénz! Én kopogtam! Te lopós, te lopós!...

Már majdnem négykézlábra állt a nagy igyekezettől, amikor a sofőr, akinek éppen kézreállt, hatalmasat húzott az ülepére. Mint a keljfeljan- csi, úgy szökött talpra Lajos- ka és pltyergős csecsemőszájjal nyöszörögte tovább a magáét: — Te lopós! Te lopós!— Újra kitört a röhögés. A sunyi málnaszörpös, félretette az újságot és tudós képpel magyarázott a szomszédjának!

— Egyszer olvastam, hogy egy angol profeszor közös ketrecbe zárt egy betanított kutyát és egy ilyen idiótát. A feltételes reflexeket tanulmányozta és képzelje....

D

e a szomszédnak úgylátszik kisebb gondja is nagyobb volt az angol professzor kísérleteinél, mert könyökig a zsebbe véjkált és vihogva kotort elő néhány aprópénzt.

A publikum meg kórusban biztatta Lajoskát:

— Dobolj Lajoska! Dobolj! — és vastapssal idomították, verték a taktust a doboláshoz. A mulatság egyre vadabb szeánsszá változott. Úgy tűnt, mintha nem is Lajoskát biztatnák. hanem a pénzcsináló ajtót. Mintha annak szólt volna a sóvár taps.

Csakugyan. Hiszen az alibi vendég, meg az a sunyi málnaszörpös sem a tenyerét csapdosta már, hanem az asztal lapját és nem is a Lajoskát lesték, hanem a pergő, guruló filléreket kotorták lábbal maguk alá. De még nem

o g á s

kastélyig. Hogyan-mivel, rábírta az uraságot, hogy telefonáljon a városba, valamelyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azonnyom- ban, mert pereg a kalászból a mag.

Nem tudtunk minderről semmit. Vártunk, türelmesen vártunk a pusztán, mint jó- gyerek a cuclisüvegre. Heve- résztünk az akácos szélén; némelyik aludt, de a legtöbbje a tarisznyában kotorászott, unalmában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa felém a karéj kenyeret, rajta darabka túrót. Csakhát egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen akkor, amikor látom, hogy poraik a pusztára vezető út. Szép sorban, vállon a kasza, masíroz a katonaság.

Egyre jobban poraik a hársfával szegélyezett út, látják már a többiek is, s ha látják, tudják; kitellett a becsület, nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, cihelődünk, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk kiált a bamaarcú, kékszemű tizedes: „Hej, emberek, besózták magukat, hogy nincs maradhatnékjuk”? Tudakolja, melyik a bandavezér és már kiált is rám, néven nevezve: „Hajduska, ide hozzám!”

Így. Mint valami porosfülű bakának. Káromkodnék én egy nagyot, mert — úgy érzem már minden mindegy —, de rámnevet a szép kék szemével a sarzsi és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi vásáron összetalálkozik egyik falubeli a másikkal: „Egy tapodtat se innen, szükség lesz magukra”. Kérdem tőle: „Talán kalász- böngészőnek maradjunk?”

— Kézbefogta a kaszát utána a többi. Uramfia, úgy elkezdték pocskolni azt a búzát, hogy belémfájdult. Mit szóljon az intéző? A nagysza- kállú istent húzza lábánál fogva az égből, krucifikszezik kegyetlenül. Több se kell a tizedesnek, levágja a kaszáját, úgy, hogy élével fúródik a földbe; „Aki jobban tudja: csinálja”. Minek sza- porázzam a szót, a vége az lett, hogy az intéző odafordul hozzám, erősködvén, hogy megkapjuk a tizedik keresztet, ha azonnal hozzáfogunk a munkához.

volt mersz, hogy hozzá is nyúljanak. Tizennyolc asztaltársaság fizetett be a murira, túl nagy, túl veszélyes lenne már a tét ahhoz, hogy bankot üssenek.

Lajoska sem kapzsi már, egyre csüggedtebben veri a varázsdobot, s ha nem sürgetnék annyira azzal a veszett tapssal, biztosan abba is hagyná az igézést.

Egyszerre csak feláll az asztal mellől az a sápadt szemüveges ember és feltűnően. hogy mindenki lássa a szándékát, odalép Lajoská- hoz:

— Jó ember, itt egy tizes, tegye el! — És amikor látja, hogy Lajoska nem mozdul, újra biztatja: — Na tegye csak el. Ér annyit, mint ez a sok pelyva itt a padlón.

Lajoska bambán nézi az embert, nézi a papírpénzt, de nem nyúl érte.

A málnaszörpös szólalt meg először:

— Na, kopjon le a színről

apuskám. Ha nem tudná, Lajoska nem koldus. Lajoska a mi emberünk l

Az asztaloktól helyeslőén rikoltoztak, és újra felcsattant a vas taps:

— Dobolj Lajoska! Dobolj!

E

s amikor a szemüveges kifelé indult, valaki elkaszálta a lábát. Nem esett nagyot, de furcsa módon úgy nézett ki, mintha az aprópénzt akarta volna öss2enyalábolni a padlón.

Lajoska visítva kapkodott utána:

— Te lopós! Te lopós!

Pálinkás György

(Sá(/íf/rfaía

Gáspár aladar rajza

Fdbri Zoltán:

É

— Ember vagy te?

— Mi bajod?

— Ember?!

— Te megbolondultál.

— Tudod, mi vagy?! — Azzal ott hagyta a folyosón, a kis tanácsterem előtt

Az igazgató nem értette, mi történt Kenéz Boldizsárral, nem értette, miért támadt rá ilyen gorombán.

Gyermekkoruk óta ismerik egymást. Mind a ketten erzsébetiek; együtt kezdték a szakmát, együtt tanulóskod- tak a gyárban. Egyszerre emelték ki őket, ötven tavaszán. Annyi volt csak a különbség, hogy Kenéz Boldizsár nem vállalt semmiféle funkciót. „A gyárban is kell maradjon valaki” — ezt hangoztatta, amíg el nem eresztették.

Évekig nem találkoztak

utána, de a sors végül úgy hozta, hogy őt oda nevezték ki igazgatónak, ahonnan valaha elindult, s ahol közben Kenéz Boldizsárból gyárrészlegvezető lett. Nagyokat ittak a viszontlátás örömére; csapkodták egymás hátát, felidézték a régi emlékeket, s kacagtak, hangoskodtak, ha összefutottak valahol a gyám ban.

Most meg így nekihajt, mint valami részeg.

Az osztályvezetői értekezlet után lement a szereidébe, s megkereste Kenéz Boldizsárt. Behívta a műhelyirodába, az írnoklányt meg kiküldte vízért.

— Beszélj: mi bajod? — kezdte most ő, s fél testtel ráült az íróasztal sarkára; Az asztal recsegett, nyiszorgott.

— Ha nem tudod magadtól, minek mondjam.

— Csak nem amiatt a részeges miatt?

— Na, látod! — mondta

Kenéz Boldizsár, s hangtalanul nevetett. — Tudod te, ha akarod.

— Jó, jó, de —

— Nincs de.

Az igazgató bosszús lett. Lehajtotta vaskos fejét; az íróasztal foltos, barna lapjáról tompán verődött fel furcsa lejtésű hangja:

— Első a termelés.

— És az ember?

— Az ember, az ember — türelmetlenkedett, majd azt mondta: — Már aki ember.

— Ö is az.

— Az a fenét. Egy részeges . . . disznó.

Kenéz Boldizsár hirtelen előredőlt, két kézzel megmarkolta a szék támláját, s úgy kérdezte, egészen az igazgató arcához hajolva:

— De miért az? Miért?

— Mit tudom én? Az, és kész.

— Gondolkoztál már rajta?

— Más dolgom sincs. — Széles, erős tenyerével az asztalra csapott: — Az ilyen alakokat ki kell dobni. Nincs más. — Maga elé az asztal- lapra nézett, rajta tenyereid kezére, s észrevette, hogy az ujjal meg-megrándülhak. Bánta már, hogy lejött a műhelybe.

— Mi lesz vele azután? — kérdezte Kenéz.

— Az már az ő baja.

— Meg a miénk.

— Jő, hohgy azt nem mondod: az enyém. —: Gyorsan elhúzta az „é”-t.

— A tiéd is.

Alacsony, sovány ember volt Kenéz Boldizsár, csupa ideg, csupa mozgás. Az arca, akár a vízgörgette kövek, sima volt, ránctalan; csak halántéka két gödre sötétedett minden évvel mélyebbre, s szálkás haja lett ritkább,

őszebb.

Zsebrevágta a balkezét, s járkálni kezdett a szűk, üvegfalú irodában. A jobbkezével gesztikulált:

— Senkit sem küldhetünk el a Holdba. Senkit. Mindenkinek itt kell megélnie. Itt.

— Üzem vagyunk, nem szeretetház.

— De szocialista üzem, ha jól tudom.

Erre az igazgató nem mondott semmit. Tükörképét nézegette az üvegfal egyik poros, légypiszkos ablakszemében, s elmosódó arcmása mögött a nyüzsgő szereidét. A daru lomhán kocsizott végig a műhely fölött, horgán nem lógott semmi.

— Beszéljünk vele — mondta Kenéz Boldizsár.

— Beszélhetünk éppen, — kedvetlenül gyűrőgette válla tövében a mélyen árkolt, borostás redőt.

Behívatták.

Furcsa ember volt. Vékony

nyakán szokatlanul nagy fej ingott, s pergamentvékony arcbőrén szinte átdöftek a széjjel meredező, hegyes csontok. Mulatságos figura lett volna, ha szögletes csontSoós Zoltán

PARDON

Szép, belvárosi panoráma; pisla neonnal ékes este.

— Kézcsókom, nagyságos asszony!

Vibrál a fény, vibrál a drága prémbe bújt nők lakkozott teste.

Pardon.

Finom bébik, jótestű kávés

nők kelleme zsebemnek zárva.

— Júj szívem, hogy milyen hercig a kalapod!

— És a te teddyd, drágám!

Kozmetikázott múmiák és ügyesnyelvű pincsik világa.

Pardon.

Sznobok, szőrmék és kardigánok, s szavatoltan nyugati stílus,

— és, tudod, írt a Frédi, írja, hogy textilgyára van.

Kirakatokban: hatvány-számok; beljebb: ásító ktokodilus.

Pardon.

Üzlet az élet? — Komám, késik dühöd a felkent törtetőkre.

Uraságodnak olcsóbbat?

Sajnos, nem szolgálhatok;

talán az államiban szíveskedjen ...

Pardon.

Eszmélő szívünkön tenyészik dísznövényként a törpe Tőke.

Pardon.

Telt a zsebük, telt a tárcájuk; tokát növelni megvan minden:

— Helló! Székelykém!

Mizujs?

— Elkészült az új garázsom, nacsasa.sszony! S cirádás templom,ban ad rájuk

maszek áldást a maszek isten.

Pardon!

boltozatba zárt, apró szeme nem lett volna olyan ijesztően riadt.

— Tesék, velem parancsolni, állt meg szolgálatkészen az íróasztal előtt. A hangja vékonyan mekegett.

— Mit csináljak magával?

— nézett rá az igazgató; nehezére esett, hogy el ne nevesse magát.

— Kérem szépen, én, én megfizetem a kárt. — Olajos, izzadságszagú sapkáját gyű- rögette.

— Miből? Ml a fenéből?

Kenéz Boldizsár közbe kérdezett:

— Nem próbált még leszokni az italról? Vagy legalább is arról, hogy munka előtt igyon?

Az ember feléje fordult:

— Nem akarok én, Kenéz elvtárs, sohasem inni. Tudom* megárt rögtön; az első fél decitől a falnak megyek. Minden reggel megfogadom, amikor felkelek, de amikor veszem a kabátot, már az jár az eszemben, hogy a sarkon, Rózsi néninél felhajtok egy kevertet.

— Hányadik esete volt ez magának? — kérdezte az igazgató?

— Én megfizetem, kérem szépen, én megfizetem. — Kétségbeesetten rázogatta furcsa, nagy. csontos fejét. A hangja vékonyan hebegett;

— Tetszik tudni, a családom.

— Én törődjek a családjával?!

— Négy gyereke van — mondta Kenéz Boldizsár, s az igazgatóra nézett.

Az igazgató nem nézett visz* sza rá; megkérdezte az embertől:

— Hogyan is hívják magát?

— Nagy János, kérem szépen. De inkább csak úgy ismernek, hogy — nehezen mondta ki — Kecske.

— Kecske? — nézett rá az Igazgató, s nevethetnékje támadt.

— Igen, kérem szépen — mosolygott az ember. — Tetszik tudni, a fejem — mutatott az arcára —, meg, hogy a hangom. —

— Értjük — szólt közbe Kenéz Boldizsár. Megfogta a vállát, s az ajtóhoz tuszkolta: — Most menien szénen.

Az ember a nyitott, ajtóban, a küszöbön megállt, visza- fordult:

— Úgy gondolja, Kenéz elvtárs, hogy el? — Kapkodta a szemét egyik férfiről a másikra.

— Álljon vissza a pad mellé. Majd még beszélgetünk a dologról. — Megvárta, amíg az. ember elköszönt, kiment, akkor hirtelen utána lépett, s a műhely zaját túlkiabálva még azt mondta: — Mondja meg Biharinak, hogy az ÁS -1 délután kettőkor ki kell állítani próbára; jönnek a szer kesztésből is.