Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)
1965-05-23 / 120. szám
8 VÓGRÁD T965. május 23; vasámep. Felvételre jöttünk \ Katkó István: — mondtak a filmgyari portásnak. Vitek biztosra ment. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó homlokán pedig ugrándozott a sötétszürke Eden-kalup, amit erre az alkalomra vett föl. A portás meg sem lepődött, megszokta már a csodabogarakat. — Statisztajelentkezés B- épület, földszint három. Vitek dühös volt a portásra. Sajnálta tőle a mosolyt is? . Gadó azonban reménykedett. — Gadó és Vitek — mutatkozott be. A langaléta Vitek nem hagyta cserben társát. Hanyag mozdulattal rákönyökölt Gadó kalapjára és úgy álltak egy pillanatig mereven, mintha képeslapból vágták volna ki őket. Ez sem használt. — Mondtam, B-épület, földszint három — ismételte meg a portás. Mentek keresztül az udvaron és keresték a B-épületet. Egy különös térre érkeztek, a házak homlokzatán barokk ciráda, erkélyek az emeleten, az üzletek bejárata fölött régies cégtáblák. — Próbáljunk — mondta Gadó. Szembementek egymással a díszlet-tér járdán. Mind két szórakozott járókelő egymásba botlottak. Létrával egy villanyszerelő jött, a kapcsolótáblát nézegette, ahová a kábeleket bekötik. — Maguk meg mit csinálnak itt? — A B-épületet keressük. A villanyszerelő mosolygott — Arra... Vágtattak végig a díszlet- járdán. Vagy harmincán álltak a folyosón. Egy lisztarcú, vékony férfi rájuk szólt: — Érkezési sorrendben, tisztelt kollégák. Álltak. Mi ketten együtt | fogunk szerepelni — mondta Gadó közlékenyen a fehérar- cunak. Az csak vállat vont. — Attól függ, a rendező hová állítja a kollégákat. Gadó és Vitek — Mt ketten mindenkit hóiáira tudunk röhögtetni. A statiszta végigmérte őket. — Azt hiszik, hogy szavas szerepeket kapnak? — Mi némán is feltűnünk majd — szólt most Gadó és mozgatta homlokán a kalapot. Ebben a pillanatban fekete pulóveres fiatalember haladt el a várakozók mellett A lisztarcú köszönt: — Jónapot Rábai kartárs. Gadó és Vitek úgy néztek rá, mint a bennfentesre. — Ez a felvételvezető volt ók azt sem tudták, mi a felvételvezető. A múlt héten kapták a válaszlevelet a filmgyárból: „Jelentkezésük alapján közöljük, hogy próbafelvétel március 10-én lesz.” Gadó és Vitek a szerelőműhelyben mindenkinek megmutatták a levelet, a szaktársak pedig sorba gratuláltak nekik. Ok voltak a kettes motorszer elde jópofái. Érdekes, ha külön-külön voltak, egyiküknek sem jutott eszébe a bolondozás. De együtt— A mindennapi műsor az öltözőben kezdődött. Ki tudná felsorolni, mennyi gyerekes ötlet jutott az eszükbe. Egyszer, mintha csak véletlen történt volna, kicserélték egymás munkanadrágját, Vitek- nek a térdéig ért, Gadón pedig csüngött társa nadrágja. Máskor labdát hoztak és faarccal fejeltek az öltözőben. Aztán Vitek bezárta a szekrénybe Gadót, aki úgy állt bosszút, hogy másnap egy marék hintőport tett barátja cipőjébe. Aki csak elhaladt a két barát munkapadja mellett, mind tett valami tréfás megjegyzést. Elvárták a vidám visszavágást, vagy a komikus fintort, amelyen jót lehetett nevetni. Amikor Szántó szüleSERFÖZÖ SIMON: Mit törődtök fi magatokkal. egészségetekkel, arcotok ráncaival, mi táj valahol a testben, ti szülők, otthon az égre akasztott szentkép falvakban, városok legszélén, ti magatoknak sohasem ráérők, a munka gyönyörű folyosójában nyakig elmerültek, loholtok, viszik arcotok a szelek, megye-városokba hajtjátok a tehenet, bőgnek vissza a dérlepte istállókba, gyerekekre sikít az asszony a honyhák hajnali kunyhóiban, vályogot mentek verni,. kapálni, cséplések zivatarában bukdácsoltok a porták lomjai közt, műhelyekben vesztek el, s aztán a mennyekbe kanyargó esték porában az épülő házacska darabjait szedegetitek, mint a rozsé kis hajszálait, vinnyogva léptek szilánkokkal, tüskékkel boltozatos talpatokban, miket kiszedni is csak a vasárnap erdőszélén értek rá, ti szülők, pacsirták rokonai, ti múltakkal összeesküvők a vasak harcterein, lám mi ruhapróbákra járunk, körmünk alját kaparjuk fehérre, mielőtt elindulunk, ráérően nézgelődünk a kirakatok előtt, teli vagyunk presszók füstjével unalomban' szétrágott fogpiszkálók szálkáival az ínyünkön. és messziről megismernek a rendelők fehér-ruhás papjai is, ó, nem c modern kényelmesség hervadt rózsáját kérem számon ázott zubbonyotokról, csak kiáltanom kell értetek haza: élni is akarjatok, szisszenésnyi kórok ne vigyenek el váratlan az akácosok közül, ne tűnjön cl életetek csillagképe, amely alatt hazatalálunk. tésnapja volt, ők ketten köszöntötték vasforgács-cso- korral, melyet szépen selyempapírba burkoltak. És énekeltek egy szemtelen, vaskos nótát. A szöveget Gadó találta ki, a dallamot Vitek kereste hozzá. Aztán elérkezett | az a nap is, amikor ott ko- médiáztak az üzemi színpadon. A kultúrotthon igazgatója kérte fel őket. Amikor fel- lebbent a függöny és a széksorokból megpillantották a két figurát, akik kissé félszegen várakoztak a jelenet kezdésére, máris kitört a taps. A főhajtás is olyan gyámoltalan volt, hogy majd megszakadtak a nevetéstől. Különben egy rövidke jelenetben kifigurázták a művezetőt, a raktárnokot, sőt magát az igazgatót is. Az igazgató nem sértődött meg, az előadás végén odahívta őket az asztalához, ahol néhány meghívott vendég is ült: a főigazgatóságtól és a minisztériumtól. Elérkezett a pillanat, amikor Gadó és Vitek úgy érezte, hogy csodálatos képességük van, amivel az embereket meg tudják nevettetni. Ez a hír úgy rajuk tapadt, hogy nem tudtak többé szabadulni tőle. Egyszer Gadó szólásra jelentkezett komoly arccal a gyári termelési értekezleten, de már amikor nyújtotta a kezét, a teremben elkezdődött a kuncogás. Az alacsony férfi ekkor méregbe gurult, „Komolyan beszélek” — kiáltotta, s ettől még nagyobb lett a derültség. Aztán valaki azt mondta nekik, hogy ők ketten akár a színpadon, vagy a filmen is megállnák a helyüket. Először csak legyintettek, de csak beléjük fészkelődött a gondolat. Igaz is. Mi lenne, ha megpróbálkoznának a filmgyárban? í.tszen ezzel a csodálatos képességgel nagy sikert érhetnének előtt álltak tehát a folyosón a statiszta felvételre várakozva. A tisztviselő megkérdezte a nevüket, közben észrevették, hogy a sarokban egy fényképezőgép áll, mögötte egy barnaköpenyes férfi várakozik rájuk. — Ktüön-külön, kérem! Gadó odaszólt: — Mi együtt lépünk fel Egyébként Gadó és Vitek vagyunk. A név semmi hatást nem tett a fiatalemberre. —• Tessék a gép elé állni. Vitek közelebb lépett. A rendező, vagy akit annak hittek, kérdően nézett a fényképészre. Az beleegyezően bólintott. A két barát villámgyorsan munkába kezdett, megismételték azt a néma jelenetet, amit az előbb a díszletváros járdáján próbáltak. Amiltor már két perce kergetöztek- bolondoztak, egyszerre csak megállította őket a fiatalember: — Ez a maguk nagy száma? — Van más is — szólt Gadó reménykedve. — Elég. Nekünk még sok dolgunk van. Álljon oda a függöny elé. Gadó Vitekre nézett, majd odasétált. Komoran, egykedvűen nézett a lencsébe. Akt tanulmány Mosolyogjon — biztotta öt a fényképész. Gadó tehetetlenségében el- vigyorodott. — Kétezer-háromszázhetes szólt a tisztviselő. — Vitek nézte a barátját és nem mozdult. — Maga jön — szólt türelmetlenül a fiatalember. — Én leszek a kétezer-háromszáznyolcas 1 — kérdezte a langaléta slatisztajelölt. — Igen — mondta a tisztviselő az irataiból felpillantva. Vitek vállatvont. — Akkor nem megyek. Csodálkozva bámultak rá, de ő karonfogta a barátját. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó pedig felvette a sötétszürke Eden-kalapját és homlokán ugrándoztatta. — Az én nevemet is kihúzhatják. Aztán kinn a filmgyár udvarán mégegyszer találkoztak a villanyszerelővel. Megálltak mellette. Vitelt azt mondta: — Vigyázzon öregem, mert ebben a vasoszlopba könnyen kóboráram kerülhet. A szerelő feltolta a sapká- j-- a homlokára. Egyszerre kariak a gép — Maguk talán szaktársak? elé állni, de a fényképész in- A két ember bólintott, az- tett; tán elindult kifelé. RADIOS ISTVÁN RAJZA András Ida: ciz a oirág a íi eggen B olondul fájt a fogam. Nem tudtam aludni. S csakugyan ezért nem tudtam aludni? No, nem egészen. Nem hiszem. Sédig ha elmondom miért, semmi az egész. Mindennapos ostobaság. Mégis történt valami. Beszélni nem tudok róla, nevetséges lenne, hiszen százak, ezrek járnak így naponta. Azt hiszik, becsapták őket, azt hiszik, csalódtak. Pedig nem. Csak egy álomból ébredtek, csak egy kicsivel lettek okosabbak, mint az elmúlt percben, pont amikor kábultan volna jó járni, tudatunk csigaszarvát behúzva. Ha szóvátenném, nevetségessé válnék — gondolta keserűen Anna — joggal mondhatná, gondolhatná rólam: — óh, a szamár, hát ez féltékeny! Valóban most, amikor mesz- sze van tőlem, amikor nem hunyorít rám lopvaszabott keskeny szemével és cakkot dobó vékony szája nem húzódik el, ha vizsgálódó tekintetem látja: gondol kozhatom és bevallhatom magamnak: — leányzó, vagy ha úgy jobban tetszik, öreg leányzó, míg te ni hóidét. ieazsattad. más valaki fényes tollával vonult el előtte. Csakugyan ez történt? Nem! Állítom nem! Fortélyos csábítás, pávás külső nem lop meg. Mégis fáj itt felül, mert azt érzem, úgy jártam, mint aki csak álmában éri el a csodálatos norvég soeler hegyi rétet és rátalál a páratlan virágra, amely csak ott, háromezer méter magasan terem meg a sielene acaulis és a kőrontó fű között. S felébredve már csak az illatát érzi, kezében nincs semmi. Pedig ez a virág a zord íjordok hazájában él, pompázik. Smaragdszerűen áttetsző, csillogó zöld csomócs- ka, tölcsére világosbarna, ösz- szecsavart, végtelenül finoman csipkézett zöldeliő levélkéi tömörültek, szinte eggyé olvadnak díszes rozettában. A virág szirma hófehér, por nem éri, kelyhe mélyen belül bíbort játszik. Rózsára, narancs- virágra egyaránt emlékeztető fanyar és törékeny illatot ad. Csak a tiszta levegő, meg a hó visszfénye képes újra és újra megszülni fogamzás nélkül. » Azt hittem, eljutottam ide, almodozhatom sokáig a sóderén. Vele. Olyan magasan vagyok, hogy megszűnt a külvilág iránti remegésem, mert a meredély alattam egyébként is olykn mély, nem is látom, hol ér véget. A soeler lett a világom. Közelemben a csend, meg az égbolt kékje, egységes látóhatárrá tágult minden. Egyszerre hallottam a Duna játékát, a fellegek futását, gyárkémények izgató hangját, dölyfös istenek szertelen karneválja élt képzeletemben. Mondom, szavakkal ki nem fejezhető, ünnepélyes örökkévalóságban éltem. Ide hozott ő engem, túllépve mindenen... Nem én voltam az első életében, de azt hittem talán az utalsó leszek. így gondoltam. így éreztem. Óh ... tunyaság, bolond képzelődés! Csak egy kis dunai szél, fogfájás és földeci konyak kellett ahhoz, hogy egyszerre lent a földön, a macskaköveken lépkedjem. Vasárnap este bolond idő, tavaszt hozó komisz szél lopta be magát a Nagykörútra. Mégis. legalább annyira sétái mint a legpajzánabb júniusi ocfélíö» Andrisnál elegáns. bőrhuzatú esernyő volt Nálam semmi. Karoltam, másik kezem meg zsebredugtam. Andris beszélt Én, meg csak hümmőgtem. Először játékosan, mgrt fájt a fogam, ha friss levegő érte, aztán meg azért, mert istenigazából el- kenődtem. M a délután fél háromkor találkoztunk Andris magnetofonbolond barátjánál, végig hallgattunk vagy húsz tekercset amelyek között volt sok érdekes. Élvezhettük Hamlet nagy mondását a lenni, vagy nem lenni-t több nyelven, Peer Gynt és Solveig dalát, Beatüesék világból kiugrató twisztjét. Közben rr.ég mindig ismerkedtünk, beszéltünk múltunkrái, noha már jó pár hónapja együtt járunk. De Andris minden gondolatának vége a magnó volt. A magnó, hogy az ördög vinné el! Csak arról nem beszéltünk, amiért lényegében találkoztunk. A rajzokról, amit készítettem és odaadtam Andrisnak. hogy nézze át segítsen javítani. A rajz elkészítésének semmi köze hivatali munkámhoz, csak úgy, merészet gondolva, magamnak készítettem. Egy hete elmúlt hogy elvitte. Akkor Ígérte lelkesen: három este átnézi az első vonástól az utolsóig és ahol kell, majd javít rajta, bízzam csak rá nyugodtan.
