Nógrád. 1965. április (21. évfolyam. 77-101. szám)
1965-04-25 / 97. szám
T'T.’ 1965. április 25. vasárnap NÖGRÁD 9 Az orvos fáradtan 1 és kicsit fásultan emelte szemét a következő betegre. A rendelési idő órája végétért, de odakint a váróban még öten vannak, mondta a nő- s vér. Ketten álltak eléje; egy I alacsony, sovány, idős nő, J, valamiféle egyenruha volt ú rajta majdnem feketébe már- ' tott kék posztózubbony és bő nadrág. Az asszony maga elé állított egy nyolc-kilencéves sápadt fiúcskát. Azon is csak melegítő naSdrág volt, s egy erősen megkopott, foltos, de egyébként tiszta zakó. — Melyikük a beteg? — kérdezte aztán az orvos. — A kisfiam, főorvos úr, kérem! — felelt az asszony. — Mi bajod, fiam? — Az orvos fáradt tekintetéi a fiúra emelte. — Viszket neki, főorvos úr.. — És hol viszket, fiam? Az asszony mondta. — És csak olt viszket? Máshol nem? — Az orvos szeme most már valamivel élénkebben csillogott. Kíváncsiság volt a tekintetében. — Csak ott szokott viszketni neki. Máshol még nem mondta. Az orvos felállt, előjött az asztal mögül, leült egy másik székre. — Csüccs le ide, fiam! — ■ T mutatott maga elé egy zongoraszékre. A fiú eleven mozdulatokkal leült és várakozóan nézett az >rvosra. Nagy, világos szeme olt, cigánybarna arcában, a „oromfekete sz&mpilla és szemöldök keretében idegensze- rűen hatott ez az északi szem. Vékony, hosszú kezét •ovány, csontos térdére fek- ette, vastag, széles ajkát konokul összezárta. Az orvos lehúzta a fiú szemhéját, egy pillantást vetett rá, nMjd azt mondta: — Nyújsd ki a nyelved!.. Még... És mikor szokott legjobban viszketni, mondd csak? — Inkább éjszaka, főorvos úr, kérem! — sietett az anya a válasszal. — Meg leginkább is hajnalban!... — Te nem tudsz beszélni? — fordult a fiúhoz az orvos. — Már ne tessék érte haragudni, de ilyen nehezen beszélő gyerek !... Épp most voltam az osztályfőnökénél is, mert év eleje óta csak az egyeseket hordja haza! Megvizsgáltatta pszichológussal Is, és az azt mondja, hogy nem javasolhatja gyógypedagógiára, mert nincs vele semmi baj. minden kérdésére okosan megfelelt... — Hány éves vagy, fiam? —Leintette az ismét felelni készülő anyát. A fiú elnézett az orvos feje mellett és nem válaszolt. — Tizenegy, főorvos úr kérem!. ,. Most jár ötödikbe. Az orvos keze idegesen megrebbent, még kérdezni akart valamit, de aztán visz- szaült a helyére, írni kezdett az aszisztensnő által kitöltött receptlapra — Igen... Igen... — mormolta. — Kutya, macska van a háznál? — Van, főorvos úr. kérem- szépen!... Egy macska! — Tessék azonnal eltakari- lanl! Azonnal, különben sose szabadul men a fia a gilisztáitól! ... Ezt az orvosságot szedje hét napon át, naponta háromszor két szemet! Étkezés előtt mindig kezetmosni, körmöket levágni, külön törülközőt tartani a gyereknek. Elhagyták | az orvosi rendelőt, az autóbuszmegállót. A fiú hónaalá szorította szíjjal összekötött iskolaszereit, kezét zsebbe dugta. Havat ígérő hideg szél fújt — Nem fázd? — kérdezte az anya. Hogy nem kapott választ, hozzátette: — Kicsit kilépünk, és mindjárt hazaérünk. Befúitünk, Noszkó bácsi biztosan meghozta az öt mázsa szenet, nagyon a lelkére kötöttem. Megmelegszünk, aztán hámozunk krumplit, csinálunk finom hagymás, dinsztelt burgonyáit, azt szereted!.... — Végre elhallgatott, s akkor a fiú megszólalt: — Megölöd Vcülát? Az asszony félretaposott, nehéz bakancsai súlyosan csattogtak a nyirkos aszfalton. — Nem, mondta. — Nem ölöm meg. Mikor a sötét domboldalból felmagasodó templomhoz közeledtek, amely mellett állt a lebontásra ítélt hosszú, földszintes vén ház, egy csillogó szőrű, nagy fekete macska futott elő. Átvágtatott a ház előtti lámpa fénykorén, s egyetlen lendülettel felszökött a fiú vállára, és szőrös kis pofájával boldogan törleszke- detit a gyerek hideg arcához. — Sicc! sicc le onnan! — riogatta dühösen az anya. — Takarodj a gazdától, míg jó dolgod van! Ucula elbizonytalankodva leült az út középára, onnan bámult a fiú után. De amikor a házban megvilágosodott egy ablak, felszökkent és ő is benyargalt. Az anya _____| k iöntötte a lavórból a vizet az udvarra, a cínvödörből tiszta vizet töltött, közben folytatta zsörtölődését. — Persze már elmentek a moziba a fiatalurak!... Da a lavórban a piszkot azt otthagyják maguk után... Tizenhárom, tizennégy éves fiúk, de még most is kiszolgáltatják magukat... Nem is tudom, az őrület környékez, ha arra gondolok hogy a jövő héten be kell mennem arra a műtétre... Mi lesz veletek, n&m is tudom! — Tehetetlen keserűséggel felsóhajtott. — Gyere, mosd meg azt a macskás kezed! A fiú sokáig mosakodott, háromszor is szappanozott. Miután megtörölte a kezét, meglátta Uculát. amint megszeppenve, de reménykedő várakozással ott áll mellette és felles rá. — Mama!... Elviszed innen Uculát? — Nem vlsz&m el, ha megígéred, hogy ezután beszélni fogsz?... Legalább az iskolában! Látod, mennyi baja lehet az embernek, ha nem beszél! Még elvittek, volna intézetbe ha a pszichológus előtt is hallgatsz!. .. Mit tudhatja azt más az emberről! .., No fogsz beszélni? A fiú elővette a stelázsi alól az ócska kosarait, leült a kisebbik sámliraj elővette bicskáját, és hámozni kezdte a krumplit. — Jó, mama — mondta ki nehezen. A macska is megmozdult, lassan közeledett, de a fiú rászólt — Maradj ott Ucula!.'.. Hallod?!... Nem ülhetsz az ölembe!... Többet nem is alhatsz velem! Az asszony visszatért a tűzhöz, mert el kellett rejtenie a meghcmályosuló szemét. Igen, azelőtt keményebben tartotta magát. Nagyon sokat elbírt sokat elviselt. Felnevelt négy gyereket, mindegyiket más apától szülte, mert a fárfiaknak ő csak arra kellett. Egy sem érezte meg, akiknek 6 is megfelelt, egy se értette meg, mennyire imádja 6 a gyerekeket, menynyire vágyódik a családra, otthonra, szeretetre. A négy fia közül is csak ez az egy, ez a kis cigány, ez lát bele a leikébe, ö biztosan kitalálta, hogy tudna ö más lenni, egészen más is ttédna lenni, ha könnyebb volna a sorsuk... Négy férfi volt az életében, az négy gyerek. Nem állhatott rajtuk más bosszút; sosem beszélt róluk a fiainak. Meg sem mutatta őket a gyerekeknek soha. Miért is mutatta volna; még a tartás- dijat se fizeti egyik se. A macska panaszosan, kér- lelően elnyávogta magát, és két lépéssel előbbre settenkedett. — Feküdj le a helyedre, Ucula! — mondta lágyan a fiú, s kinyújtott ujjúval mutatta is a tűzhely mellett a ronggyal kibélelt kis cukros- ládát. S hogy a macska nem bírt beletörődni az érthetetlen változásokba, és még jobban hozzáférkőzött, hangosan dobbantott a lábával. •— Hát nem értesz, te kis buta?! — engesztelte meg gyorsam, becéző szavaival. A macska végül megadta magát. Leült a földre, szembe a fiúval. A fiú keze [ serényen járt, de oda-odapil- lantott Uculára. Aztán a keze megakadt, szeretette, cirógatásra éhesen nézte a néma állatot, majd merev arcán megjelent egy parányi mosoly, és fejével bólintott is, mintha azt mondaná: na látod! Hát csak jobb igy mindkettőnknek! Az anya az etemttlarpos asztalon vágni kezdte a krumpli alá a vöröshagymát, már a második fejet is felvágta. Az egyetlen helyiségből álló lakás megtelt a csípős, maró illattal, hogy az asszony szeméből sűrűn potyogtak a könnyek, de le sem törölhette a hagymás kezével. lakozott otthon, ö nem akarta. hogy lovat vegyenek. Azt mondogatta: ..leéltük mi le nélkül is azt. ami még hátra van.” De Károly bácsi így akarta. És minden oénzt ösz- szeszedtek. hogy fussa a *ó árát. A szövetkezetét is sürgette. hogy mielőbb hasítsák ki földiét a közösből. Ez a vágya is tel.iesüit. Károly bácsi a munkákhoz készülődött. Ezen a napon is kovácstól jött haza. Laposvasat élesíttetett. hogv másnap hozzáfogjon a szántáshoz. Itatási időre ért haza a kovácstól. Bement az istállóba. Egyszerre feltűnt neki. hogy nem nyerít a ló. Mert amióta oekö- tötte az istállóba, mindig így szokta üdvözölni úldonsült gazdáiát. ha nyikordult a rozsdás aitó. Most azonban még csak fel sem kelt a friss alomról. Károlv bácsi odament az állathoz, és megpróbálta felkelteni. Nem sikerült. Látszott. hogy nincs ereje felkelni. hc-gv szenved. kínlódik. Csak annyira futotta erejéből, hogy gazdáiéra emelte hókás felét, könnyező szemeit mutatva: lássa meg más is az ő fájdalmát. Csak a ló. ez az okos állat képes érzéseit így kifejezni. Károly bácsi meg is értette. De mielőtt még segíthetett volna, elnyúitott keserves hang jött ki szegény pára száján és feie erőtlenül ráesett az alomra. Az asszony nyugtalankodott a konyhában. Nem szokott az ura ilven hosszú ideig itatni. Indult is az istállóba, mert sokszor a szelídnek látszó állat is kárt tesz az emberben, ha megbokrosodik. Károly bácsi a ló mellett feküdt. Éppen olvan mozdulatlanul, mint a szürke. Az asszony nézte az öreget és a lovat. Nem szólt egy szót sem. csak állt. Károly bácsi tudta, hogy mögötte van az asszony, de meg sem mozdult. Talán köny- r.yeit szégyelte felesége előtt, mert őt még soha senki nem látta könnyezni. Szemét a kihűlő ló nyakához szorította és úgy törölgette könnyeit a szürke szőrében. Sokáig tartott ez a szótlanság. Aztán fürgén felkelt az öreg. de még mindig nem nézett az asszonyra, csak a bajusza alatt nyögte. — Ez volt a sorsa... — Ez — keseregte az asz- szony és szipogva folytatta: — Aztán most... most... — kitartott. mert nem tudta iól beszél-e — most mit csináljunk? Károly bácsi feleségére emele tetoimtetétt. Mint megriadt nagv fekete hernyók, úgy mozdultak félelmetes szemöldökei. Ilven kérdésre, mindig káromkodva szokott válaszolni. Most azonban mikorra kinyitotta száiát. sikerült magába foitarri a düht és csak ennyit mondott: — Mit csináljunk? — meredt maga elé. mintha nagyon gondolkodna a válaszon. Aztán széttárta kezeit és nyomban le is ejtette azokat. — Hát mit csináliunk? A felesége nem faggatta. Van abban valami igazság, hogy a paraszt asszonyok a legjobb pszihológusok, mert minden szóból és minden mozdulatból értenek. Hált ezért, nem firtatta tovább. Látta az urában végbemenő elkeseredett harcot, amelyet most önmagával kell megvívnia. Egész éjszaka nem aludt Károly bácsi. Gondolatai denevér szárnyon csapomgtak. Az jutott eszébe, hogy legszívesebben elköltözne a faluból. De hiába, ehhez már öreg, meg aztán mihez kezdjen? Reggel mintáz élő halott úgy tántorgott be a szövetkezet irodájába és megállt az elnök előtt. Az elnök nem tudta mit akar Károly bácsi, hiszen kielégítették. Meg amikor kilépett a csoportból olyan nagy haraggal ment el, hogy azóta nem is köszönt. Az öreg megbökte kalapját és az elnök is biccentett, de nem szóltak. Sokáig néztek egymással farkasszemet. „Bár csak ne jöttem volna ide” — gondolta végig Károly bácsi az egész históriát. Arcán keserves és oktalan szemrehányás terpeszkedett. Mintha ezt kérdezte volna az elnöktől: „No örülsz? Örülök, hogy megdöglött”. S a paraszti gőg elhatalmasodott raja úgy, mint amikor a vásárba ment. De ez csak egy pillanatig tartott, mert a valóság kijózanította. — Tudom, hogy ha rágsz o- tok — kezdte. Aztán lesütötte szemét, nem tudta folytatni. Ilyen erőlennek, még sohasem érezte magát. — Csak te haragszol —válaszolt az elnök. — Mindenkinek joga van a maga útján járni... Nem bánt ezért senki sem. Károly bácsi mély lélegzetet vett — Igaz, tf nem bántottatok. .. Csak a sors! — Ml bajod a- sorssal? — szólt az elnök. — Ver! — és felszakadt belőle a keserves tehetetlenség. — Ver engem!... Az utambam áll! Kínoz! Érted?! A keserves istenit az életnek! — Beszélj egyenesen? — szólt közbe az elnök. — Beállítasz ide. szidod az életet, de nem mondod meg miért? — Azért, mert gyenge vagyok. — A magad akarata szerint lettél az. De ha már ide jöttél, akkor öntsd ki magadból. amit akarsz és ne kertelj. Károly bácsi mintha fia halálát panaszolta volna el, csak ennyit mondott: — Megdöglött a ló! Akkor láttam ismét Károly bácsit, amikor a tsz vontatójának pókocsijárói leemelték a kivénhedt lovait és a dög- kútba hempergették. Az öreg torkát mégegyszer megszorította a keserűség, amikor a tetem tompa huppan ássál, a kút fenekére ért. Aztán mintha egyszeriben megszűnt volna a fájdalma. Önmagával is megértette, hogy öreg volt már az a ló. Aztán leöntötte a tetemet, frissen oltott bugy- borgó fehér mtsro! FALU TAMAS: c4ttijá(L Aki jó volt hozzád, az volt az anyád Minden pillanatban gondol ő reád. Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt Félre tolt az útból s elé ő feküdi. Aki jó volt hozzád, az volt az anyád, Ha fáztál, a lelkét terítette rád. Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd, Simogatta sebedet, sírta könnyeid. Hogyha megbántottad — miért bántottad ét? Nem sírt ő sohasem a szemed előtt. Nem hangzott ajkáról soha-soha vád. Akihez rossz voltál, az volt az anyád. GONDA ZOLTÁN RAJZÄ Mátéffy Zoltán NEM JELENT SEMMIT L assan hajnalodott. Az utcára vigasztalanul hullt az eső és a taxiállomás telefonját nem vette fel senki. Négyen ültünk a szobában, régi barátok, túl az élet felén. A lámpát eloltottuk, csak a cigaretták fénye világított. Történeteket mondtunk, hogy teljen az idő, míg az eső eláll, vagy sikerül autót kapni. Régen volt. Arra már nem emlékszem, hogy én mit meséltem, de Balázs története megragadt bennem: Az ajtóval szemben ültem és vártam. Hét óra volt. Talán két percet késett. Az ital. amelyet időtöltésnek rendeltem, még érintetlenül állt előttem. — Menjünk innen — mondta azon a rekedt, utánozha- tatlanúl finom furcsa hangján. , — Hová? — kérdeztem csodálkozva, hiszen ez volt a városban a legcsendesebb hely. Hová mehetnénk, ahol nem ismerik. Férje van, nekem feleségem. Ez a legalkalmasabb ■— futott át rajtam egy másodperc alatt. — Hozzám megyünk! Jó?! — vetett véget a töprengésnek. Elindultunk az intézet felé. ahol lakott. — De a férje? — kezdtem kérdezni, mert nem értettem semmit a meghívásból. — Más kolléga is jár hozzánk — magyarázta és közben kézenfogva vezetett a harmadik emeletre, ahol azok a fiatal házaspárok élnek, akik még nem kaptak lakást. — Üljön le, én átöltözöm. Feszélyez ez a ruha. Vegye le a kabátját. Éhes? Nem? Iszik valamit? Közben a nyitott szekrényajtó mögött felvillant meztelen karja. Nem tudom hány perc telt beszélgetéssel, csak arra emlékszem, hogy csókoltuk egymást. A tört szavakra, a mondatokra, amelyeket akkor félreértettem. — Így nem akarok a tiéd lenni. Értsd meg,nem lehetek játékszere az érzékeimnek. Szeretem a férjemet. Te rossz vagy. Látom a szemedből. Soha... soha nem lehetnék boldog veled. Nyugtalan vagy. Téged csak a testem érdekel. Tudom, a férjem soha nem fog bennem ilyen vágyat ébreszteni. .. De akkor sem!... Kéreti magát — mondtam magamban. Különben is utálom az erőszakot. Felálltam és öltözni kezdtem. Vártam, hogy visszahív. Majd holnap cseng a telefon — nyugtattam magam, miközben feltűnés nélkül kijöttem a portán, de a készülék néma maradt. — Erőszakosnak kellet volna lenned egy kicsit — kor* holtam magam. Aztán ahogy a hetek múltak, el is felejtettem ezt a koratavaszi kalandnak sem nevezhető találkozást. Néhány hónappal később az állomáson álltam. Azi sem tudtam volna hirtelen kiről vann szó, ha a nevét említik, mikor egy piros kendő alatt megláttam az arcát. Nem éreztem semmi különöset. Köszönni is elfelejtettem, mikor ösz- szeakadt a tekintetünk. Ha valaki megkérdezte volna jelent-e valamin számomra, bizonyára nemmel felelek. Bizonyára. .. 'agam sem értem, hogy miért ültem mégis napokig esténként abban a kicsi kocsmában, a bejárattal szemben és miért figyeltem az ajtót... Elhallgatott, mint aki válaszra vár, de felelni egyikünk sem tudott. %
