Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-25 / 269. szám
nógrap 1964. december 25. péntek ff T § Á Gondolatok könyvéből ^ A nagy hadvezérek, csak- rnem mindig, megsemmisítő y vereséggel tetőzik be pályafu* \ tásukat. 1 A törvény előtt való egyen- ' 1 őségnek is a gazdagok látják ! hasznát. § A társadalomban az erőszakos cselekedetek végül is § mindig jogokat eredményeznek. * Az egyetemes undor sokszor } a jövendőbeli lelkesedések [ titkos kútforrása. S A boldogság nem esemény, ^ hanem rátermettség. § A lángészt valaki így hart* tározta meg: ,,az a képesség. S amely kevésből sokat csinál.” § A szerelemnek is ez a njegha- tározása. § A szerelem diadal, amelyben szükségszerűen egy győztes§ nek és egy legyőzöttnek kell lennie, <C § § A nagy szerelem nem érzelem, hanem vállalkozás. . A szív kalandornak születik, ) és mint nyárspolgár hal meg. y A bojdogságra éppoly győrit san ráununk, mint másra. § § A szerelemnek, hogy növe- _ , . C kedjék és tartós legyen, akaCzobel Bela: Lcanyportre S dáiyokba keli ütköznie. TÓTH ELEMÉR: Kedveseink elmennek Kedveseink elmennek, nyomukban kivirágzik a csend óriási bokra, a búcsúzások fehéren villannak, mint amikor havazni kezd — az utca. Simogatnak még, a szemünkbe néznek, kemény fát dobnak, ha lankad, a tűzre, akkor megszorítják majd a kezünket, vagy még azt se. Van, aki búcsú nélkül megy el. Egyszer mindenki érzi azt a kínt, aki él, amikor a kedveseink elmennek. BARANYI FERENC: Kilenc Mómadár Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallosú bakó, kinek mezítlen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl-le kóborol és mindig arra sújt ki minden hajlékból örök időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél kinek nincs mása se: se háza, földje, rokona, csak tél-igézete, ki havas dűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott. Olyan vagy, lásd, akár a tél: kit biztonság föd el hatásodtól, nem tudja tán azt sem, hogy létezel. de aki hozzád fut, kinek egyetlen módja vagy, tündéri hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó szörnyűszép halál! — ágyad körül prédára les kilenc hollómadár. NEM a messzemúló húsz esztendő, hanem a bőséggel telített fehér asztal, a poharakban gyöngyöző aranysárga ital, a napfényben szikrázó téli vasárnap délelőtti békesség, ez a húsz év utáni nagy ellentét, ez az amely nehezíti, hogy megeredjen a véres napokra emlékeztető szó. Mély barázdás arcú, megtett férfiak, a Juhász fivérek ülnek az asztalnál. János, István és József. Időnként koccan a pohár, unokák tekintete villan a férfi arcokon, isszák a forrásként buggyanó szót. János beszél, a megfontolt, a halkszavú. Kutat az emlékekben, hogy a legértékesebbet .villantsa fel. István. a sűrű tekintetű, egykét szóval fényezi az emlékeket. József a legfiatalabb. türelmetlen kergeti az időt, egyszerre sűrítene egy csomóba mindent, a saéesényi zsellér sorsot, az uraság rémült tekintetében megsejtett szabadságot. Mindent egyszerre mondana, mint aki gyorsan szabadulni akar, visz- szatérni a békét sugárzó, vasárnap délelőttbe. De nem lehet, az emlékek felszakadtak, János szavai visszaviszik őket a húsz év előtti pokolba. — Este, esett. mintha az égiek el akarnák áztatni ezt a megvadult világot. És jöttek a lánctalpas szörnyetegek. Úgy jöttek, mintha a föld kerekéről valamennyi Szécsénybe jönne. Járhatatlanná ,. - szántották az utcát, sértemger szigete lett a húzunk.^.,», 18*5$» Sí#'/ a poharak — De ki gondolta még akkor hogy ezek az acél- szörnyek huszonegy napig tartó rettentő drámájukat itt játsszák le. Ki gondolta hiszen kolosszus testük fürgeségét csodáltuk. Megosztottuk sártól ragadt, lázas tekintetű katonákkal a falatot, hiszen emberek voltak . . . — Emberek . . . ? Ember bőrbe bújt farkasok, akik gipszben pihenő törött lábamat sem kímélve, elvitték egyetlen reményemet, a lovamat — viharzik József. | AZTAN csend lesz. A jó illatot árasztó tűzhely mellől Juhászáéból mély sóhaj tör föl. Hajlott háta megros- kad és elfordul, hogy eltitkolja arcának fájdalmát. A csend nem múlik, az emberek tudják, hogy az asszony ötéves gyerekét siratja, akit akkor, húsz évvel ezelőtt a pusztítást követő fagyos halál vitt el. Mintha a múlt tükre volna a szemük. Üressé válik benne a terített asztal. A ház közepén szalma, rajta fáradt, mozdulatlanul alvó katonák. Juhász János nagy veszélyt szimatol. Rejti két feldarabolt disznóját. Karácsonyra készítgeti, de ez a karácsony nem sok jót ígér. Rejti a kert közepén ásott gödörben, rejti az istállóban és a hat kiskorú gyedekére gondol. Veszélyt érez, de még nem sejti nagyságát. Két tehenét is istállóba kötve hagyja. Nehéz, a békéhez szokott szántó-vető embernek a háborúhoz szokni. A testvérek is hasonlóan, inkább kíváncsian, mint józanul ítélik meg a helyzetet. Csak rövid pillanatra keresik meg egymást. A közeli szomszédban lakó István még átugrik bátyjához. De a város központjában élő József csak üzenettel tudat magáról, törött lába helyhez köti. A feszült várakozás csendjét egy rettentő erejű robbanás szakítja meg. János házának egyik sarka teljesen leválik. — Ez, a házam sarkát leszakító akna ébresztett arra, hogy semmit sem menthetek meg, csak az életünket. Az akna nemcsak háza sarkát szakította le, hanem a kevés kapcsolatot is szétszakította a testvérekkel. Menekültek, amerre láttak. István a kertjébe ásott mély pincébe, József az uradalmi major présházába, János pedig a Fehér-hegy oldalába mélyített pincébe. — Huszonegy esztendőnek beillő volt az itt töltött huszonegy flap. Annak az aknának a robbanásával, huszonegy napig tartó robbanás kezdődött, amely éjjel-nappal rázta fölöttünk p hegyet. Csak az éhség ébresztett bennünket arra. hogy még élűnk — az emléktől sűrű gyöngyök csillantak János homlokán. Most már senki nem szól. A nyugtalan József is mozdulatlan, az unokák görcsösen markolják a kis széket, az asszony kezében megállt a főzőkanál. Senki nem szól, tudják mi következik. Az éhség. A gyerekek először nyöszörögtek, majd sírtak. Az éhes gyerek sírásának a legfájdalmasabb a hangja. Semmi nem teszi elszántabbá a szülőket, mint ez. Az acélszömyek, a dráma közepét játszották, de Juhász János elindult. Mennie kellett, mert agyába beszorult az éhségtől síró gyerekhang. Életét vigyázó ösztöne bújtatta fától-fáig, udvar- tól-udvarig, házrtól-házig. •Tépettlen, csapzottan ért szomszédja kapujába. Sehol egy ember, csak a fegyverek ropogtak. Igen, ott ahol a házán nyílást vágott az akna, onnan csapkod a gyilkol követő lángnyelv. De hiszen ott a gyerekek éhségét cűl- lapító étel, a tej, a só, a kenyér!... KÉPTELEN | megmozdulni. Minden por- cikája reszket, pedig verejtékben úszik a homloka. És akkor négy embert pillant meg. Idegen katonák jönnek az utcán, nem sejtve, amit ő tud, hogy a leszakadt háza sarkából halál leselkedik rájuk. Mit tegyek? Hisznek-e ha szólóik?- És ha a fegyver rám zúdítja a ’halált? A négy ember csak jön, jön a tártkarú halálba. Juhász a földre bújva vár. Se látni, se hallani nem akar. Aztán megszó- lel-nak a fegyverek. Az is, amelyik vele szemben van és azoké is, akik közelednek. Örökkévalónak tűnik, amíg szólnak és mélységes csendnek, amikor elhallgatnak. Mikor feltekint, a jövevények már csak ketten vannak. A rájuk leselkedő halált osztogató fegyvert darabokra törték. Juhász János feláll és elindul a háza felé. Tudja, ha nem megy, a pincében kell a halállal találkoznia. Az idegenek nézik, de ő megy. Mikor eléjük ér, csak ennyit mond: — A gyerekek elpusztulnak. — Gyorsan papa — engedték útjára. Az istállóban megtorpan. Az egyik tehén, amely most az életet jelentette, felszakadt hassal, dermedtem fekszik. A másik felszakított szűggyel falnak dőlve az utolsó perceit éli... Másfél napot és egy éjszakát tartott a távoliét, amelyet az úttal és egy éjjel pincében lapulva töltött. Mégis, amikor betá- molygott családja rejtekhelyére, úgy néztek rá, mint kti évekig oda volt, A megkönnyebbülés köny-j nyei peregtek az arcukon, Csak a legkisebbik homlokán nyitott rózsát a laz. Egy héten keresztül rázkódott felettük a hegy, amikor hirtelen csend lett. Juhászné odasúgta a feszülten figyelő emberének, hogy az álomba szen- derült, éhség gyötörte gyerekek ne hallják. — Karácsony estéje van. És ekkor döngettek az ajtón. Idegenek jöttek be pajta, Juhász azt a kettőt vélte köztük felismerni* akivel már otthon találkozott. Nem mert arra a napra emlékezni, csak utat engedett. Mikor a gyerekekhez értek, egyik egy fenyőgaMyat hú-, zott ki a zsebéből, a másik egy vékony, meghajlotí gyertyácskát. Valamelyik kük furcsa (kiejtéssel szólt és meggyújtotta a gyertyát. Az apró lángocska fürge táncot jár. Kintről be-i tolakodott a pincéből egyj halkan szóló harmonikái hangja, amely lassan rin-j gott a levegőben a fenyőillattal. — így volt ez húsz év-j vei ezelőtt — nyúlt a po-j hár után János. A POHARAK halkan összekoccannak ,a] tűzhelynél megmozdul azi asszony, az unokák fészkelődnek, és a három, testvér egyszerre mondja:; — Arra, hogy soha töb-i bé ilyen adventét. Az ajtóban betleheme-] kék énekelnek, bebocsátást kémek. Bobál Gyula.
