Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-20 / 265. szám
A NÓGRÁD ÜNNEPI MELLÉKLETE Pézsa László: cAz cinjén diadala is A karácsony egy kicsit a magunkról való gondoskodás ünnepe, üyenkor emberi létünk bensőbb értelmét is keressük, azt. hogy mit valósítottunk meg a bennünk rejlő hajlamból, képességünkből és tehetségünkből. Voltaképpen tehát azt kutatjuk, ami bennünket a társadalommal Összefűz, Hiszen amit hétköznapiam boldogságnak nevezünk, az helyünk, lehetőségeink megtalálását jelenti. Sőt, a gondolatok felidézésére nem is szükséges az ünnep rendki- vülisége: ezek amúgy is bennünk élnek. Társadalmunkat — tanúsítja ezt közéleti-témáink erősen morális töltése — valami lázas, kereső buzgalom tartja hatalmában hogy felismerje és feloldja a közösségben élő egyén esetleges konfliktusait, megszüntesse azt a századokra visszanyúló bizalmatlanságot és görcsös állapotot, amely az egyént a társadalomtól eltávolította, s megvalósítsa a szocialista összhangot. A világ könyvpiacán nemrégen jelent meg új kiadásban, Gaeten Pieon- nak, ismert francia filozófusnak egy könyve: Korunk szellemi körképe, amely szemelvények sorozatán keresztül mutatja be, hogy Nyugat gon- dolgozói miként vélekednek az emberről, az egyént a társadalommal összefűző viszonyról, az ember jövőjéről. A humanizmusról, az emberről szólnak André Bretontól Albert Camusig, Saint- Exupery-től Málraux-ig különböző módón és különböző értelemben, s mégis mindegyikben van valami csüggesztően közös: „az ember tökéletesíthető ugyan, de átala- kíthatalan, a jövője kétség és bizakodás között vergődik, ellentéte a társadalommal feloldhatalan. Ahhoz, hogy saját világunk dinamikáját és távolodását a pesszimista világképtől felfogjuk, Lalán erről a pontról kell visszatekintenünk saját valóságunkra. Arra tudniillik, hogy Olyan társadalomban élünk, ahol e kérdések voltaképpen leszálltak a filozófia katedrájáról. s az emberi együttélés elrendezésének gyakorlati kérdéseivé váltak. Nálunk már nem ideáik alakjában, hanem az élet mindennapi gyakorlatában foglalkozunk az embernek emberhez való kapcsolatával, a társadalom, és benne a társadalmi tulajdon irányában kifejlődő új felfogásával. Azok a kérdések, amelyek sokak számára nemrég még elvont moraliaálásnaík tömtek, s akörül forogtak — s Nyugaton ma is akörül forognak —, hogy megváltoztatható-e az emberi természet, alkalmas-e egy tökéletesebb társadalom kereteibe való beilleszkedésre, lényegéhez tartozik-e az önzés, az uralkodni vágyás, az erőszak, — ma már kissé mesterkélten hangzanak. Az a lehetőség, hogy milliók tanuljanak, dolgozzanak és boldoguljanak, vagyis önmaguk tehetségét, képességét és hajlamát megvalósítva — éljenek — az elvontság állapotából a realitás talajára lépett. Az egyén azonosulása a társadalommal, akárhogy is nézzük: folyamat, a társadalmat megosztó régebbi ellentétek teljes feloldása úgyszintén. A kezdetnél tartunk az igaz, amennyiben a folyamatot történelmi mértékkel mérjük, s a szocializmust magát is egy hosz- szú korszak „emberi háborújának” fogjuk fel. Jól mondta Schiller, a nagy német drámaköltő, hogy „A kor jellegének előbb fel kell emelkednie mélv megalázottságából. amott ki kell vonnia magát a természet vak hatalma alól, s. emiatt vissza kell térnie egyszerűségéhez, igazságához és bőségéhez; több mint egy századra szóló feladat.” Mi azonban ebben a században élünk, habár a végszó kimondása még messze van: ezt a harcot vívjuk, és- sok-sok csatát kell nyernünk, amíg az egyén és társadalom közötti harmónia korlátozás nélkül érvényesül. * z is igaz: ebben a A harcban nem a morál-prédikációk segítségével, hanem mindenekelőtt az emberek életviszonyainak állandó javításával lehet eredményt elérni. Éppen ennek érdekében kutatják manapság oly buzgalommal például az anyagi, szellemi, erkölcsi érdekeltség érvényesítésének legegyszerűbb és leghatásosabb módjait. Azon fáradozunk, hogy az egyéni szorgalom, találékonyság méginkább beilleszkedjék a közös érdekek rendszerébe, az emberek az egyszerű, mindennapi tapasztalatok útján is rátaláljanak helyükre a kollektívában. Nagyon jól tudjuk, a közös gazdasági alap, amely milliók sorsát és érdekeit egyesíti, még nem zárja ki azit, hogy egyes kollektívák és egyének ne hallgatnának látszólagos és pillanatnyi érdekeik szavára. Egyik-másik gyár vagy szövetkezet erőkifejtése, boldogulási igyekezete nem mindig fedi a társadalmi érdekeket: esetleg nem azt termeli, vagy nem olyan minőségben állítja elő termékeit, amilyenre szükség van a munkamegosztás rendszerében. Hát még a gyáron, vagy szövetkezeten belül hányféle ellentmondó egyéni érdekeltség működik. Azt is tudjuk, ma még nem mindenki képes közvetlenül is átgondolni, érzékelni munkájának társadalmi kihatásait és cselekedeteinek visszahatását a saját sorsának alakulására. Hosszú ideig kell még próbálkoznunk, és keresnünk azokat az utakat., amelyeken járva az emberek könnyebben rátalálnak igazi érdekeik tudatos felismerésére. Mégis az új társadalmi viszonyok mindennél erősebben hatnak, a feloldódás terjed, az újfajta emberi magatartás hódít, az emberek együtt kezdik keresni azt, ami boldoggá teheti őket. A felismerést segíti a tapasztalat is, amelyet méltán tarthatunk egyik szövetségesünknek ebben a folyamatban. „Ha te rosz- szul dolgozol, akkor én látom a kárát, ha én silány- munkát végzek te is szenMint mikor a borús, sötét -jellegek, közül végre kisüt az áldott nap, és szertehinti melengető sugarait, ma délelőtt így sütött ki végre a borús, sötét jellegek közül az áldott nap, és hintette szét melengető sugarait. Mazur Ottónak, a Déli Hírharang jiatal, tehetséges munkatársának szívét is megpezsdítette a tavasz lehellete. Nagyot nyújtózott, megropogtatta csontjait, aztán bekopogott a jelelős szerkesztőhöz. — Kimennék. Üzemi riportra. A főnök előlépett íróasztala mögül, kezeit ál- dóan emelte Ottó jeje jóié, és adott neki egy atyai tanácsot. Nevezetesen: nehogy ismét sablonos, sematikus dolgokat hozzon, mint aminőket eddig is fölös mennyiségben szállított, hanem emberelje meg magát végre, hatoljon a felszín alá. — Keresd meg az emberedet! — kiáltott utána a folyosóra. — Ez a legfontosabb! — Keressem meg az emberemet?! — morfondírozott magában történetünk hőse, míg az autóbusz robogva vitte az úton. — Jó vicc! Hisz' a gyári fejesek első dolga, hogy mellém adnak egy kísérőt, aki színvonalasan megmagyarázza, hogyan csinálnak polifenolgezerol- ból fakanalat, ismerteti a legfontosabb tervmutatókat, aztán elvisz a legjobban felszerelt műhelyveded”* — ez erős és kérlelhetetlen tqrvény. A köztulajdonnal szembeni érzéketlenség, az érték herdálása, a korrupt magatartás ma azt is felháborítja, akit közvetlenül ugyan nem rövidítettek meg, de látja, hogy az tőle is elvesz valamit, aki a társadalomtól elvesz. E tapasztalati megközelítés hatását kellően becsülve egyáltalán nem gondoljuk, hogy csak erre építsünk, csak ezt a spontán lehetőséget ragadjuk meg. Az egyénnek tudatosan is meg kell értenie, hogy milyen kötelességei vannak, s jóléte kiteljesedésének az ő hozzájárulása is feltétele. J oggal vagyunk optimisták, a mi valósagunk, az ember jövőjét illetően. Optimizmusunkat már az is igazolta, ami eddig végbement. a jövő még inkább igazolni fogja. Társadalmunk, amelyet annyiszor rágalmaztak egyén ellenességgel, ma azt szabadítja fel, ami legnemesebb az emberben, s azt sorvasztja el benne, ami nem tartozik lényegéhez, ami csupán elidegenedésének kifejeződése volt korábbi korszakaiban. S amit mi most a közösség diadalának tartunk. egyúttal az egyén diadala is önmaga felett. FODOR JÓZSEF: Fáradtan Fáradt vagyok, ha a napokba nézek, Mert az embernek gúny ja már e játék. Ügy tápból, mint kit rossz büvök igéznek, Hatni vágyó betűinkre mi vár még, Álmunkra, költők? s ki tud egybefogni Mindent, mi itt őrjöng, zűrben, zsivajban? Népek bomolnak, hadak dühe zajdul, Most kelt a föld a vészből s újra baj Hallom a sok hírt, olvasom s legyintek. A szívemben már tompaság, letörtség, Ki győzi számbavenni, s kéz, ki rendet Tesz itt? Vagy: „Vesszen meg az ember* öljék!* Mondjam s felejtő, szép álmokba hulljak, S mi dúl körül, gúnnyal nézzem, közönnyel?? Másnak kellett volna születnem akkor! Mit Iátok itt: csak a vész-, tűz-őzön-jeL Süllyedt világok képe van előttem. Mik elmerültek esztelen hadakban. Óriás-emlék pár kyklopsi kőben, Mit hűlve nézel, néma iszonyatban. S belőlünk mi marad majd? — kérdi balkan Riadva, belsőm, a gond- s félelem-vert. Ha úgy jön... De nem! Nem! Hiszem: a vegsé Perc s belátás megmenti még a® embert! MOLNÁR JENŐI Egyre hidegebb lesz a szél Vöröset szőr az ősz a tájra, csend alá bújik a vidék, madárszárnyon ment el a lárma. Mire lehet Itt várni még? Fennakadok az SkömyáUm. lábam alatt a dér remeg, üres fészek leng, fázós lábnyom a csúcsról lefelé vezet. Pedig a világ most egész csak, nyugodtan lüktet a szívem. Gyökér lábamat nem foghatja, fáj-e vagy nem — már menni kell. Tudom, hogy néha még megállók, nem zuhanás, csak lefelé, látok még szint, dalt és virágot, de a völgy néz a >ábam elé. Esteledik és karmok nőnek, csillag még nincs és fogy a fény, neki kell menni az időnek, egyre hidegebb lesz a szél. be, odakalauzol a legkiválóbb szakszervezeti aktívához, és az felmondja nekem a Déli Hírharang legutóbbi termelési vezércikkét. Persze, más lenne a helyzet, ha interjúm alanyát magam választhatnám ki, és valóban négyszemközt, bizalmasan, emberközelből beszélgethetnék vele. Elhatározta, ha módja lesz rá, ekként jár el. A szerencse melléje szegődig,. Amint leszáll a buszról és a gyár kapuja elé ér, látja, hogy a portás egy befelé tartó teherautó sofőrjével húzózkodik éppen. Közelebb lép, fülelj Ha nem tudja megmondani, hová rakodjak, be sem hajtok! — kiabál ki dühösen a vezetőfülkéből a pilóta. — Azt hiszi, lopom én az időmet? — Csigavér — szól közbe ekkor Mazur határozottan — Az árut a szokott helyen pakolja le. Már epedve várják. Nyomás, szakikéin! A sofőr megvető pillantást vet a portásra, gázt ad és rakományával berobog. A kapu éber őre sapkájához emeli kezét, Ottó otthonosan biccent és bevonul. Szive repes az örömtől. Simán vette az első akadályt. Sétál az udvaron, gusztálja a műhelyeket. Most már csak az emberét kell megtalálnia. Hol keresse? Nicsak, ott, egészen hátul, eldugva szomorkodik az a rongyos falú kazánház. Az előtér vasajtaja félig nyitva. Odasiet, bekukucskál. Kék kezeslábasban öreg fűtő ül a lócán. Tempósan szalonnázik. — Jó étvágyat! — óvakodik beljebb Ottó. — Nem zavarok? Az öreg fűtő felnéz, tagadóan rázza a fejét, helyet mutat maga mellett a pádon. Az újságíró letelepszik, bizalomkeltő mosollyal szemléli az emberét. — Szaki bácsi régóta dolgozik ebben a gyárban? Az öreg fűtő bólint, és gusztusos szeletekre szabdalja a szalonnál. — Mégis mióta? — Harminchét esztendeje. — De hiszen akkor szaki bácsi az üzem élő történelemkönyve! — kiáltja boldogan Ottónk. és lélekben vállonveregette önmagát, hogy ilyen kitűnő a riporteri szimata, s egyből megtalálta az emberét. — Nyílván úgy ismer itt mindent, mint a tulajdon tenyerét? ás öreg fűtő bólint. — Szemtanúja, cselekvő részese volt sok régi sztrájkharcnak? — így is mondhatjuk — helyesel az öreg fűtő. — A legeslegjobban nyilván maga tudja felmérni azt a döntő változást. ami itt a felszabadulás óta bekövetkezett? — Csakis. — Mesél néha erről a fiataloknak? Az öreg fűtő kenysze- redetten legyint, — Sajnos —— állapítja meg együttérzően Mazur. — Sajnos, ez a zord igazság. A mai fiatalok jelentékeny részét mindez nem érdekli. Csak a tánc. a szórakozás, a ónnyü élet. — Ühüm. — De szaki bácsi nagyjából elégedett? — Nagyjából. — Mégis mi a differencia? — Kevés a fizetés. — így van ez — sóhajt a riporter. — Sok helyen még ma sem becsülik meg kellően a veterán harcosokat. De azért, szaki bácsi, ugye mégis a magáénak érzi a gyárat? Akár Hz körömmel is harcolna érte. ha el akarnák venni? — De hiszen egyszer1 már elvették — mondjál az öreg fűtő, és komótosan, összecsomagolja az ételmaradékot. — 194% már-i dúsában. Az államosítás-• kor. Addig Bedé és Topo- ri Vasalkatrészek Gyám voltunk. Ebből ém vagyok a Tovori, Topori Dénes, ha megengedi. Kűntó AmßtAi
