Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)

1964-12-20 / 265. szám

to

WÓGRAn

1564. ctecemtoer 20. vasam«*»

V

arázsereje volt

Móra Ferenc szavának, úgy simogatott, mint a ti- szaparti szellő. Legszívesebben az unokáról, a „vademberről' , vagy ásatási kalandjairól vallott. Egyik bájos anekdotája a nagyszéksósi leletekről szól.

— Pár esztendővel ezelőtt annyit szerepeltem a nemzetközi sajtóban, mintha én lettem volna a „Mister Európa”. Megírták rólam németül, franciául, spanyolul, dánul, törökül, görögül, hogy „lepipáltam” Sdhliemamnt és Lord Car- • narvont. Ök csak himi-hu- mi kis fáraókat találtak egy-két tarisznya aranynyal, elleniben én . . . De tán legjobb lesz, ha szó szerint idézek. A Times 1927. január 9-iki száma írja:

,.A Reuter-ügynökség jelenti: Dr. Móra, a szegedi múzeum igazgatója rendkívül nagyértékű régészeti leletre bukkant a minap. Szokott szegedi sétáját végezte, amikor meglátott egy kis pásztorfiút, aki nyáját drágakövekkel kirakott pálcával terelgette. Dr. Móra kérdést intézett a fiúhoz, aki elkalauzolta őt a Szeged-vidéki barlangokba. Az öreg tudós a barlangokban felfedezte a népvándorlás idejében uralkodott gót király kriptáját, s azokban megkezdte az ásatásokat. A szerencsés kutató már az első hetekben káprázatos kincsek egész tömegét szállította múzeumába. Az ásatások, még tartanak.” Talán mondanom sem kell, hogy a Reuter-ügynökség jelentésében csak szórványosan található egy kis igazság, s jobban szeretném. ha az se lenne igaz. Mert, sajnos, az egész hírből csak az „öreg tudós”-t vállalhatom, s azt is „tudós” nélkül. A többi mind merő kitalálás, a szegedi sétától a gót király kriptákig. Húsz éve nem értem rá sétálni Szegeden.

Hanem a pásztorfiúcska nem egészen költői lelemény. A legfurcsább pedig a dologban, hogy a valóság sokkal fantasztiku- sabb. mint a Reuter-ügy- nökség meséje.

Valahonnan Csanád keleti sárkát'-1 jöttem haza, s itthoni azzal fogadnak: siessek a múzeumba, mert ott. borzasztó izgalom van. F.gy arany bográcsfület hoztak be a nagyszéksósi tanyákról, s rettentően vártak haza, hogy most már keressem meg az aranyfülhöz tartozó aranybográcsot.

— No, no — mondom nevetve — meg az Attila aranybicskáját, amivel a tulajdon halotti torára levágta az aranyszörű bárányt.

Nem nagyon siettem. Huszonöt esztendő tapasztalataiból ismerem már az efféle leleteket. A közönség szereti nagy próbák elé állítani a múzeumot. Például behoztak egy dohányzacskót, amin ki van varrva piros-fehér-zöld berlinerrel a magyar címer s fölötte K. L. monogramom. Most már ebből döntsem el, hogy Kun

Jtúk fa emlékek

Móra és a nagyszéksósi kincsek...

László királyunk ereklyéje-e a zacskó vagy Kossuth atyánk házifelszerelései közül való?

Azt hittem, az arany bográcsfület is ilyen na- ívság alkarja letenni a hazai régészet oltárára. Persze megfelelő váltságdíj ellenében.

De ahogy ránéztem a bográcsfülre, elállt a szivem verése. Ez bizony nem bográcsfül, hanem fejedelmi nyakperec.

Ahogy a kezembe vettem, elöntött a forróság: színaranyból van, a súlya lehet félkiló.

Másnap előkerítettem Börcsik Károlyt, aki behozta. Nyílt tekintetű fiatalember. Cséplőgéppel került a Bálinték tanyájára. Meglátta a disznóól falához támasztott kincset. Csakhogy akkor még nem tudta, hogy kincs. Azt hitte, valami rézrúd. Megkérdezte öreg Bálint Mátyást, hogy elvihetire, mert jó lenne csapágyat forrasztani.

— Tőlünk vihetöd, — vont vállat öreg Bálint Mátyás. - A Jóska gyerök, az onokám szokta vele elszur- kálni a disznókat a ház elül, hogy a sáros hátukat a falhoz ne dörzsöljék. Ha te több hasznát vöhetöd, lö- gyön a tied. Csak vigyázz, a gyerök meg ne lássa, mert akkor ordít érte. Úgy hívja, hogy ez az ü aranypálcája.

Károly bedugta az aranypálcát a lakderékba, munka közben meg is feledkezett róla. Ebéd után, ahogy lehever egy kicsit, nyomja valami a derekát - az ám ni, a disznószurkáló pálca. A kezébe veszi, méricskéli, nehezelli. Faragja bicskával, a bicska fogja - ejnye, de puha réz ez! Beteszi a gépbe, de ki is veszi mindjárt, mert úgy nyomódik bele a gép foga, mint a vajba. Ejnye, ejnye, de bolond! Csak nem arany tán? Hazaviszi, bögrében ecetbe állítja, - ha réz, reggelre megzölditi az ecet.

De hát nem zöldi-tette meg. Károly úgy érezte, hogy ezért érdemes hétköznap is az ünneplő ruhába öltözni. Behozta a Józsika disznószúró pálcáját a városba. Persze, nem a múzeumba, inkább ékszerészhez óvakodik be. Szerencsére az ékszerész tisztességes ember volt s beküldte a múzeumba,

K kapott ötmilliót és úgy tért haza Nagy széksósra, mint a magyar archeológia ágense. Én pedig szaladtam a városházára Somogyi Szilveszter polgármesterhez és a nyakára próbáltam az arany perecet:

— Veszter, édes gazdám, hun királynak látszol benne, hun nem. Tudod-e, hogy ilyen lelet száz esztendőben egyszer ha akadt, akkor is Bécsnek kedveskedett vele a magyar lojalitás. Hát én megkeresem ami még ehhez tartozik. Föltúrom érte az agész Nagyszéksósi. De ti is segítsetek.

Többet kaptam, mint kértem. Nemcsak autót Nagyszéksósra, hanem rendőrfőkapitányt is, uniformisban. Tekintélyemelés okából még detektívet is. Meg is állt az ütő az egész tanyába, ahogy megláttak bennünket. Se hallott, se látott senki semmit. Pláne mikor a detektívek is nyomozni kezdtek. Bálint Mátyásék még azt se vállalták, hogy ismerik Börcsik Károlyt.

— Azt pedig nem ártana ismerni, mert szerecsés ember — kezdtem nyomozni a magam módszerével. — ötmilliót kapott, amiért behozta az aranypálcát. A másik ötöt annak szántam, aki találta. De ha olyan nem kerül, akkor ezt is a Károly zsebibe dugom.

öreg Bálint Mátyás .megszólalt. Már amennyire a pipa engedte, amit ötmillióért se vett ki a szájából.

— Zseböm nekem is van hallja. Osztán találni én találtam.

— Hol találta?

— Ott a szőlőben, ni.

— Mikor találta?

— Hogyis csak? Tizennégy esztendeje. Vagy van annak már tizenöt is.

Én csak arra emlékszöm — szólt Mátyás menyecske lánya, — hogy olyan suttyó lány voltam akkor, bürgét legeltettem, oszt a kos nyakára is kötöttem valami sárga encsöm-böncsömet. Volt az sok a homokban.

— Mennyi lehetett?

— Hált egy kubikostalicskát olyan félig-formán mög lehetött volna vele. tölteni.

Nagyot harapok a szivaromon. Nem akarom ész- revétetni, hogy úgy szédülök a kanapén, mintha hajó hintázna. ..

— Aztán mit csináltak vele? Mit gondoltak, mik lehetnek?

— Bizonyosan valami tiszt) urnák a medáliái.

— És nem szedtek ki belőlük semmit?

Nem, nem szedtek ki semmit. Mind visszadug- dosták a földbe. A nagy darabot fölvették, hogy majd jó lesz valamire a ház körül. De nem tudták mire használni. Tizenhárom esztendeig hányódott padlás szájában, vakablakban, eresz alatt, ahogy az ilyen semmire nem való jószág szokott. Utoljára megint csak kihajították a szemétdombra. Onnan a trágyával kihordták a dinnyeföldre. A következő tavaszon ott találta meg a lány. Egy kicsit kigörbítette és így lett belőle aranypálcája a négy esztendős Jóska gyereknek, akiéhez hasonló drága pálcája a welszi hercegnek se volt.

— Hát akkor most is ott vannak még a kincsek a szőlőben? - ugrottam talpra.

Mátyás kelletlenül billegtette a pipaszárát a szájában.

— Löhetségös.

— Meg tudná mutatni milyen tájon voltak?

Mátyás szétdobta a két karját. Egyszerre mutatott északnak, délnek, keletnek, nyugatnak.

— Hát ilyentájt, ni.

Olyan félholdnyi lehetett a szőlőcske.

— Aztán megengedné-e nekem, hogy áskáljak itt egy kicsit?

A kérdés nagy indulatot mozgatott meg Mátyásban. Olyan nagyot, hogy kiesett a szájából a pipa úgy kellett utánakapni.

— A fene övött volna mög, — mondta, nyilván nem egészen a pipának, — itt ugyan nem áskál senki, hallja.

— Miért, bátyám?

— Csak.

A főkapitány félrehívott. Úgy is mint pszichológus.

— Pajtás, nem érdemes erre időt vesztegetni. Nem mondják ezek meg neked, hogy hol találták az aranyat. Ok maguk akarják felásni a többit.

— Ebből nem „eszik” a múzeum, barátom.

Nem vagvok vitatkozó ember. Elbúsultan autóztam be a városba. De magam tisztába voltam vele, hogy Bálint Mátyásék nem

hazudnak. Harmadnap kint voltam náluk és aztán még vagy két hétig minden harmadnap.

— Itt ugyan nem.

— Miért?

— Csak.

A hamadik héten megengedte a próbatételt. De nem a szőlőben, hanem mellette, a káposztaföldön. Gondoltam, nekem ott is jó. Ha a szőlő helyén temető volt másfélezer éve, lehetett a kukoricaföldön is.

De nem volt. Akkor támadt az a gondolatom, hogy nem temetőről van itt szó, hanem elrejtett kincsről.

Újra körülhízelegtem Mátyást. Igyekeztem a szivéhez szólni. De hasztalan volt minden próbálkozás. Akkor így szóltam:

— Mondja csak, mennyi bort termett az idén ez a szőlőcske?

— Ez? — próbálta Mátyás gőgösen fesziteni a nyakát, de aztán csak kibökte. — Tíz liter termött.

— No hát, akkor úgy csúffá tette az a jó isten, hogy éntőlem már igazán nem kell félteni. De azért ne haragudjék, inkább gyújtson rá, aztán szaladjon át a szomszédba, hozzon egy kis vizet, azon majd összebékülünk.

Mátyásnak is van ott ugyan kútja, de azt laposon ásták, a béka se Ä

meg benne, ennélfogva embernek se való a vize.

A szomszéd kútja parton van: mire Mátyás azo«i föl-, s lecselleng, akkorra épp próbát tehetek az embereimmel a szilvafa alatt

Meg is tettem, s mire Mátyás megérkezett a vízzel, tizennégy darabot találtunk a kincsből. - Amikor az elsőt felemeltem a homokból, madárfejet ábrázoló, gránátokkal kirakott arany szíjdíszt, azt mondja megriadtam egyik fiatal munkásom:

— Igazgató ur, hát flye- neket keresünk?

— Ilyeneket, fiam.

— A fene hitte volna. 1 1 Mikor és gyerök voltam, az egész környék tele volt ilyen cifrasággal. Itt kerestük a homokban, teleszöd- tük a zsebünket, osztán csereberéltük az iskolában sülttökért, almáért...

A nagyszéksósi léiét különben 108 ki- sebb-nagyóbb darabból álk A súlyuk valamivel ■több egy kilónál. Az értékükéit nem tudom meghatározni. A múzeumnak többet ér tíz kiló aranynál. Magyar múzeumnak még) többét, mert nagyszéksósi aramykincsek — ' kora ési stílusa szerinti — „rokonai’: az erdélyi nagy gót- és pedigia-leletek majd mind Bécsbe kerültek.

Szenvedélyes műgyűjtők tájékoztatására még ide- jegyzem, hogy a szegedi múzeumban a nagyszéksósi aranykincsnek csak a gal- vanomásolatai vannak kiállítva. Ezek nem érik meg! a múzeumból való „műgyűjtés” kockázatát. ..

K. I.

Bárány Tamás;

A lelátón

— Egy focista nekem a lábával játsszon! — felelte dühösen.

— Az egyik megpróbálta — mondtam. — De a másik szerencsére nem vette át a durva modorukat.

ANYÁMMAL f

örültünk, hogy nevelőapám, Károly bácsi, a lóverseny helyett a labdarúgásnál horgonyzott le — ám idők múltával egyre elviselhetetlenebbé vált „lelkes” szurkolása, s ami ezzel járt: a rabiátus ingerlékenysége. Már-már reszkettünk szegény

anyámmal a vasárnap estétől: ha, Károly bácsi csapata kikapott aznap, nem volt előtte megállásunk.

Egyszer, egyik tűrhetetlen vasárnapest után, másnap egész délután törtük a fejünket, mit is lehetn-e csinálni, hogy a szerencsét állandóvá tegyük, odaszegődtessük Károly bácsi csapata mellé.

— Ki kellene egyszer menned neked is arra a fránya meccsre — mondta végül tanácstalanul anyám. — Ott tán eszedbe jut valami.

így is történt. Legközelebbi alkalommal megkértem, vinne el magával. Vidáman nézett rám.

— Aha, kisöreg! Bejöttél az utcámba, mi? No, csak gyere!

Odakint a pályán aztán sok mindent megértettem. Károly bácsit már a legelső pillanatokban teljesen magával ragadta a játék heve. A harmadik percben ordított, a negyedikben éljenzett, az ötödikben üvöltve szikozó- dott. összeveszett a szomszédjával, az előtte állónak meg a fején törte szét az esernyőjét.

Alig ismertem rá. Ez a szelíd, csendes ember, akiről szívesen hittem, hogy a légynek sem tud ártani, most valósággal kivetkezett magából. Még a szemefehérje is vörös volt a dühtől, ahogy a bírónak odaüvöltötte súlyos becsületsértéseit; amikor pedig valaki hátulról rászólt, nyakán kidagadtak az erek.

Az első félidő végén kissé megnyugodott (ket- tö-egyre vezetett kedvenc csapata) —, de azért láttam rajta, hogy valamiért mégis elégedetlen.

— Szép játék volt... —

szóltam, mert szerettem volna egy málnaszörpöt kiérdemelni. — Tud ám ez a csapat!

— Ugyan! — mondta felhős arccal. — Úgy játszanak, mint a betegápolók!

— Miért? — mondtam ganútlanul. — A fejükkel játszanak, szépen, taktiká- san.

karoly I

bácsi nyakán megint dagadni kezdtek

az erek.

— Miért? — kiáltotta.

Miért? Hát, ha azoknak

szabad! Nekünk is van lábunk, a hétszázát! Bele azzal a lábbal! Nem óvodások azok sem, hanem focisták! Egy kis lerágásba nem hal bele senki.

Hallgattam; nem Akartam a málnámat veszélyeztetni.

A második félidőben is a fehérek voltak, fölényben; a kékek épp ezért egyre durvábban játszottak.

Károly bácsi lassan új-* ra izgalomba jött.

— Nézd! ordította —, nézd! Hát ezt is lehet?!

Néztem: ketten szaladtak egymás mellett; a jobbhátvéd becsúszó szereléssel akarta megkaparintani Kohuttól a labdát.

— Ne hagyd! — szaJ kadt ki a bömbölés Károly bácsiból. — Kohut! Ne hagyd! Bele! Nem az apád!

Kohut valóban nem hagyta; egy óvatos mozdulattal felvágta versenytársát, s egymaga rohant tovább a labdával.

— Éljen! — lelkesült