Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)

1964-11-15 / 235. szám

4

nograd

1384 november 15. vasárnap

Csadó néni Mikszáthról mesél

Njotevattkilenc évének fárasztó tértiével ül, törékenyen, öregesen a kony- tiaajtó melletti kis sámlin. Háttal a ténynek. Szemét zavarja a világosság,

A hangokra is alig figyel. Fárasztja « külvilág.

Mikus Mihálynónak, Csadó József né leányának segítségét is igénybevesszük a beszélgetéshez. Csadó néni ötvenöt esztendővel ezelőtt került Mikszáth Kálmánnak, a nagy palóc mesélőnek horpácsd kúriájába. A konyhán dolgozott, hol ebben, hol abban segítve a szakácsnőnek.

Mikszáthról köztudott, hogy nagyon szerette a gyermekeket. Csadó néni picijét is sokszor kérte bölcsőstől a hor- pácsi nagy fa alá, ahol pihengetni szokott, a terebélyes lombok árnyékában keresve menedéket a tűző naptól. Csadó néni, amikor odakerült, mentegetőzött, hogy kisgyereke van. Talán mégse a konyhán adjanak neki munkát. A nagy író meleg hangon nyugtatgatta:

— Annál inkább, drága fiam —

mondta.

Csadó néni tört mosollyal hangjában, közbeszól:

— Nem úgy hívott Azt mondta, fiacskám. Olyan asszonynak szeretem a főztjét, akinek gyereke van. Mert annak tiszta a keze — emlékszik visz- sza és mosolyog.

— Mesélje el, Mikszáth milyen ember volt?

Kutat az emlékei Után, szavakat keresgél, aztán halkan, alig érthetően belefog:

— Jó ember volt. Nem sértett az meg soha senkit. Szerette az embereket. A feleségét azt egyenesen imádta. Nem hallottam én abban a házban egyetlen szóváltást.

— Mi volt a kedvenc étele?

— A sztnapacska. Azt nagyon szerette. Meg a rongyos tésztát. Jó túrósán. A süteményt is szerette. A káposztásrétes volt a kedvence. Olyan vékonyra nyújtottam a tésztát, hogy még a szellő is meglibbentetbe. .

— A húst nem szerette?

— Csak a csirkét. Neveltem ötven-. hatvan darabot. Aztán, amikor kijöttek nyaralni, mind megettük. Mert csak a meleg hónapokat, áprilistól októberig, töltötték Horpácson. Aztán visszautaztak Pestre.

— Emlékszik-e rá, sokat írt Mikszáth?

— Hogy mennyit? Hát egész nap. Hétfőn felvette kopottas nadrágját, kabátját és abban volt szombatig. Vasárnap olykor ünneplőbe öltözött. Csak ült, csak ült a szobájában. és írt, írt, írt.

— Csadó néni olvasta-e valamelyik művét?

— Nem értem én rá arra, fiam. Amikor fiatal voltam dolgozni kellett, gyereket neveim. Most meg nem látom már a betűt.

— Beszélgetett-e sokat az íróval?

— Mondom, fiam, hogy állandóan írt. Amikor ráért, néha elviccelődött a körülötte levőkkel. Nagyon tréfás ember volt — lendül bele az emlékezésbe. —

— Mennyi időt töltött náluk?

— Az ilyet nem felejti el az ember. Két nyáron át voltam a kúriában. Ezer- kilencszézkilenc és ezerftilencszáztíz nyarán. Élete utolsó két esztendejében.

— Az íráson kívül milyen szenvedélye volt még az írónak?

— A házat Szontágh Páltól vette meg. Annak hét kutyájával. Szerette nagyon a morgós csontrágókat. Külön főzetett nekik. Mindenféle kutyaeledelt Pestről hozatta. Katlanban forró vízben készítettük el. Valamiféle húskonzerv volt.

— Egyébként hogyan éltek, gyakori volt náluk a vendégeskedés?

— ök nem adtak zsúrókát, csendesen éltek. A két évben mindössze kétszer kereste fel őket vendég. Más nem járt náluk. Egyszerű, csendes, családias ember volt.

Csadó néni elhallgat . . . Keze fáradtan hull az ölébe. Sovány, csontos a kéz, amely félévszázada az egyik legnagyobb magyar írónak készítette a finom káposztás rétest. Hangja rekedtes, fakó. Valaha pedig bizonyára kedvvel énekelt is csirkepucolás közben. Csendesen mindenki által elfeledve él Mohorán. A vörös kétablakos kicsi házban, özvegyen, gyerekei tartják el. Férje — aki parádéskocsis volt Mikszáth udvarán —, a háborúban maradt. Utána kap valami kevéske özvegyi nyugdíjat. Nem tesz ki kétszáz forintot sem.

Ezután bármit kérdezünk, hallgat, vagy csendesen mozgatva fejét mondja: nem emlékszem. Nem, már semmire .. .

Mintha elfáradt volna az emlékezésben.

Ujlaky Mária

15.

— Lengyelországban az egész rendőrség most Macieszeket keresi. A hálókat kiteszi tett ük és a halnak előbb, vagy utóbb bele kell futnia. Türelmeseknek kell lennünk, de közben, amint látod, nem pihennék, és megragadtam a cémaszál másik végét- Lehet, hogy fordítva.

— Türelmeseknek kell lennünk! Könnyű neked ezt modanl — aggódott az ügyész — már reggel telefonáltak a főügyészségről.

— Telefonáltak a Külkereskedelmi Minisztériumból is — vetette közbe Wilsika — kérdezték, hogy megkaphatják-e már a ,.Donaubank” levelét.

— Ha meg ujjlenyomat lenne, de egy fül! Mit kezdjünk egy füllel? Egyelőre a világ legóvatosabb rendőrségé sem kartotékoz- za a gonosztevők fülének alaikját.

— Érdemes lenne kikérdezni a büntető bírókat — javasolta Wilska. — Talán ők megfigyeltek-e ügyfelüknél ilyen fület. Vagy a börtönőrség, vagy a rendőrök, azok, akik a leggyakrabban szállítják a rabokat a bíróságra. Ha az a pasas hivatásos bűnöző- akkor már biztosan volt kapcsolata a bírósággal, meg a börtönnel is.

— Ez nem vezet eredményre — fanyalgott az ügyész —, tudom magamról- Olyan sokféle ügyben vádoltam már, de soha nem néztem meg, hogy a vádlottak füle hogyan lapul fejükhöz.

— Halina kisasszony ötlete nem is olyan rossz, mint gondolod — jegyezte meg az őrnagy. — Nem fogjuk megkérdezni a bírókat, meg az ügyészeket, de a rendőrök között lehet keresgélni. Hát igen — tette hozzá, s közben rágyújtott — mindenekelőtt Kizló ezredest kell meghallgatnunk. Ö biztosan tud mondani valamit, ha a fickót egyszer bejegyezték a rendőrségi krónikába. Még ma megkeresem az ezredesit. És ön mit csinál?

Wilska savanyú arcot vágott.

— Mindenekelőtt megmagyarázzuk, hogy Kalir- kowski miért vitte haza az aktákat. Aztán elzavarjuk az újságírókat, akik természetesen már megszagolták- hogy nálunk valami nincs rendben, és szüntelenül az ügyész úr nyakára járnak. Ezenkívül imponáló munkánk ' van: újra írunk mindent, ami az utolsó kötetben volt. Néhány perc múlva éppen Lisowskit vezetik fel a soron következő kihallgatásra. Tehát semmit sem csinálok, csak írok: írom a véget nem érő jegyzőkönyvet.

Lisowskit kihallgattad már a beleset óta? — kérdezte az őrnagy?

— Igen, tegnap- Ma csak befejezzük a vallomását. Különböző kérdéseket tettem fel neki. Lehet, hogy valóban semmit sem tud, vagy egyszerűen ügyesen színészkedik. Még csodálkozott is, hogy miért kérdem olyan dolgokról, amelyeket a korábbi kihallga„4 művéss as embernek alkot..,“

Látogatás Barcsay Jenőnél

Az 1964-es velencei bi- ennálén, a képzőművészek idei nemzetközi szemléjén négyszáz festő közül tizenhetet emelt ki név szerint a katalógus. Az egyik magyar: Barcsay.

Együtt nézzük a katalógust, a biennáléról beszélgetünk a mesterrel, Barcsay Jenő Kossuth-díjas érdemes művésszel, a Képzőművészeti Főiskola tanárával.

Az első díj

— Láttam kint számtalan sikertelen, elszomorító vállalkozást is. Olyanokat, amelyeknek elkészítése, bírálása szerintem már nem festészeti vagy szobrászati ügy. Egy Rauschenberg nevű amerikai nyerte például az első díjat. Művére

— fehér vászon alapon fo- todarabkák — egy „igazi” vekkerórát ragasztott, s evvel már régen túllépett a művészet határain. De láttam sok maradandót is

— folytatja — ertán a zenéről kezd beszélni. Lelkes zenebarát, olykor maga is muzsikál a saját gyönyörűségére. Gyakran hallgatja Bartókot, szereti Beethovent.

— De Bach a zene csúcsa. Hozzám ő áll legközelebb.

Bachban — sok egyéb mellett a zseniális szerkesztőtehetséget, műveinek kristálytiszta kompozícióját csodálják a zenebarátok. A Barcsay-képeknek is szerkezetét dicsérik leghamarabb. Ezért a vonzódás Bach zenéjéhez?

— Valószínűleg ezért is. Szeretek a dolgok szerkezeti szépségéből kiindulni, a különböző formák rendszeréből. De nem öncélúan keresem a szerkezetet; a formák rendje mögött mindig ott érzem a természetet és az embert. Tér-' mészet nélkül nem is tudok alkotni, onnan kapok mindig újabb és újabb gondolatokat a festéshez.

Vonz a táj

Vonzódik a kis Duna- parti városkához, Szentendréhez. 1929 óta, mikor először melgátta ezt a várost, minden évben ott tölt hónapokat. Május végén befejezi a tanítást, s szeptember, az új tanév megkezdéséig be se jön a fővárosba a művésztelepről. De képein csak az utóbbi időben jelennek meg a város apró, színes házai, keskeny, kedves utcácskái, s a régebben Szentendrén élt festők, Ferenczy Károly. Tornyai János, Vajda Lajos művészetéhez sem hasonul életműve. Mi hívja hát a kis városba?

— A táj. Erdélyből származom, a Mezőségben vannak ilyen dombok. Ezt hoztam magammal otthonról, s ezt találtam Szentendre környékén. Ismeri azokat a ritmikusan ismétlődő mezőségi dombokat, amiken vegtelen megművelt fö,ldek sorakoznak.

Nem jártam ott, de mindenki felidézheti magának Barcsay táját, mindenki, aki ismeri tájképeit. A domborzati formák lüktetése, a szántóföldi barázdák változatos, mély ritmusa, mintha a paraszti élet keménységét, nehéz ütemét fejezné ki. De nem komorak ezek a képek: életteli színek izzanak a

fekete körvonalak között — mint a lefojtott szenvedély — s így telik meg az erős, fekete váz eleven élettel. Ezért is erezzük az embert minden képén, ott is, ahol a figura nem látható.

— Emberit kifejezni nemcsak emberalakkal lehet. Van Gogh festett meg például egy pár bakancsot olyan elgyötörtnek, olyan élettelennek, hogy a néző érzi, látja a bakancs nem létező gazdáját is, az embert.

— Ezt tartja a mester a művészet feladatának?

— Igen, ezt még Rud- naytól megtanultam. ő volt a mesterem. Egyszer megkérdezte tőlem:

— Mondja, festene akkor is, ha egy lakatlan szigeten élne, és tudná, hogy soha nem kerül el onnan sem maga, sem a1 képei?

— Természetesen, mester — vágtam rá öntudatosan.

— Fenét festene. En legalább is nem festenék, kiülnék a partra és süt- tetném a hasamat. A művész az embernek fest, egyébként nincs értelme az egésznek. — Bölcsen hunyorít hozzá, nem kell magyarázni, hogy ő is ezt vallja.

De az emberi alak ábrázolásában is nagyot, maradandót alkotott Barcsay Jenő.

— 1945-ben kineveztek a főiskola művészeti anatómia tanszékére. Addig én sem tudtam többet az emberi testről, mint akármelyik festő. Meg kellett tanulnom, hogy taníthassak. Évekig dolgoztam, tucatjával készítettem a vázlatokat az órákra, így gyűlt össze későbbi

J könyvem, a Műveszeti anatómia anyaga.

táson bevallott. Javasolta azt is, a „Budex”-ból valakinek a nevére meghatalmazást állít ki, s így fel tudják venni a pénzt a „Donaubanikban”. Közölte, számít arra, hogy a bíróság ezt enyhítő körülménynek tekinti. Ebben az ügyben telefonáltam a -,Bu- dexbe” is. Azt javasolták, Lisewski adjon egy meghatalmazást a bécsi kereskedelmi tanácsosnak. Ha Lisewskit idevezetik, akkor odaadom neki aláírásom.

— Hát igen. Ez azt jelentené, hogy vagy nagyon biztos a dolgában, vágj' valóban semmit sem tud. Én inkább úgy gondolom, hogy nem tud semmitEgy rendőrőrmestér lépett a dolgozószobába, és jelentette az ügyésznek, hogy Lisewski letartóztatottat előállította a földszinti rabszobába.

— Vezesse fel, őrmester — mondta az ügyész.

— Akkor én megyek — állt fel az őrnagy és elbúcsúzott, Wilska kisasszonytól és az ügyésztől. — Ha valamit megtudok Kizlotól, akkor holnap reggel telefonálok.

A varsói rendőrség és a Belügyminisztérium dolgozói között ki ne ismerte volna Kizlo ezredest? Idősebb, őszülő halántékú úr, azzal a diszkrét eleganciával öltözködött, amely annyira jellemző a hatvan

éven felüli férfiakra. Mindig sötétkék ruhában volt, szivarzsebében fehér zsebkendő, a cipője pedig tükörfényes. Az ezredes az egyik legismertebb alakja volt Varsónak. Bár kik esztendővel ezelőtt a jól megérdemelt nyugdíjba ment, mégsem vesztette el kapcsolatát az apparátussal. Részt vett a kultúrotthon munkáiban, a „Gwair- dia” vezetőségi tagja volt, de mindenekelőtt tanácsokkal segítette fiatalabb kollégáit. Élő lexikon volt, nemcsak a Lengyelországban, de az Európa-szerle elkövetett bűnügyeket is ismerte. Még az Interpol is gyakran fordult az ezredeshez véleményért, információért. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy Krzyzewsiki őrnagy elhatározta: felkeresi az idős urat és kikérdezi a bokszoló fülű bűnözőről.

Az ezredest nem volt nehéz megtalálni- A Rako- wiecka utcán, a Belügyminisztérium új épülete mellett áll egy emeletes épület. Széles lépcső és üveges ajtó vezet a Belügyminisztérium dolgozóinak klubjába. Krzyzewski őrnagy igen gyakran utazott vidékre, így a klubban ritka vendég volt. Ezért a ruhatáros, amikor este hat óra tájban elvette tőle a kabátot, meg is jegyezte:

(folytatjuk)

Egy könyv — idegen nyelveken

Ezért a könyvéért 1954-ben Kosuth-díjat

kapott, s azóta szerte a világon ebből tanulják az anatómiát a művészjelöltek. A magyar kiadásokon kívül megjelent franciául és németül; orosz nyelven 11 ezer, angolul 25 ezer példányban adták ki. Utána megszületett a második könyv, az Ember és drapéria is. s nyomdára vár, a jövő évben megjelenik a harmadik, a Tér és forma.j Ebben, — a reneszánsz művészek nagy hagyományait folytatva — gazdag életművének elméleti tapasztalatait írja meg a mester. Az életműnek azonban még soká lesz vége.

— öregszem, de nem vagyok öreg. — Mondja az ősz szakái lu mester, aki egyidős az évszázaddal. Mint minden évben, az idén is egy hónapot töltött otthon, Erdélyben, kedvenc dombjai között, s finom rajzok egész sorozatát készítette. A termést decemberben állíja ki, és — láttam — az összegyűjtött anyag megcáfolja azt, amit az imént mondott: — nem öregszik...

Rozsa Gynh