Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-15 / 235. szám
964 november J5. ■wasámap NÓGRA D I Ménkesen Jól vizsgázott a frontfejtés Ház az erdő alatt Különös története van ! ménkesi frontfejtésnek, íosszú ideig kutatták a ehetőséget hogyan lehette itt is meghonosítani ;zt a korszerű fejtésmó- lot Vitatkoztak a lehetőlégeken, vizsgálódtak vé- <ülis hozzáfogtak az elő- cészitéséhez. Ménkesen hiányzott a irontfejtési tapasztalat. A szervező előkészítő munkához Kalmár Béla a 'tagybátonyi Bányaüzem nérnőke és Kormos Ottó cányási bányamérnök aki •endszeresen átjárt, tapasztalataikkal nagyon sok segítséget adtak :sak úgy mint Szél Já- ttos főaknász. ▲ bánya vezetői két hétre három dolgozót, Forgó Mártont, Simon Imrét és Forgó Pált, kölcsönkértek a Mátranová- Sri Bányaüzemtől. Ok u- gyanis tapasztalt front bányászok és mint munkamódszerátadók is kivá- tóaknak bizonyulták. A három egymást váltó frontmester kiválasztását is hosszas mérlegelés előzte meg. Hogy érdemes volt azt Bakos József, Szalad János és SiA Belügyminisztérium tűzrendészet! egységei mellett széleskörű önkéntes tűzoltói szervezet is segíti a tűzkárok elleni eredményes védekezést. A Belügyminisztérium országos tűzrendés2ieti parancsnokságán elmondták, hogy ma már a községekben mintegy százezer, az ipari létesítményekben pedig több pos József azóta rátermettségével bebizonyította. Ma már vezetőik úgy nyilatkoznak róluk: ügyes emberek, szeretik a frontot. Gondjuk akadt főképpen a fejtést átszelő légvágatnál, ami különösen igényes munkát kíván. A újdonsült frontbrigád e rövid idő alatt is rászolgált már a dicséretre. Ha szeneinek, a nyolc csillés fejteljesítményt is elérik, de átlagosan a 6,5 csillés teljesítmény is jó eredménynek számít. Természetes a begyakorlással ez az eredmény még fokozódik. Kezdetben a legtöbb vitára az adott okot, hogy, hogyan viselkedik majd a fedőréteg. Sikerül-e az előírásoknak mefelelően elvégezni az omlasztást? Megjön-e a hasznos, úgynevezett periodikus nyomás? Nos, a front kiállta a próbát, a siker biztos hisz a negyedik omlasztás óta nincs szükség a provokálásra. Ma már Ménkes termelésének 35 százalékát ez a frontfejtés adja. minit ötvenezer önkéntes tűzoltó működik. Eredményes tevékenységüket nagyban segíti, hogy az utóbbi években jelentősen bővült, korszerűsödött - felszerelésük. Jelenleg négyszer any- nyi motorikus felszerelései — különféle típusú fecskendővel és gépjárművekkel — rendelkeznek, mint 1957-benODA ÉPÍTETTE házát, ahová az uraság idejében nem léphetett, ahol dombra kapaszkodva télen is zöldell a fenyő, nyáron meg az akácos duplázza, nyíláskor mintha egy nagy esküvő volna, minden, a levegő is mézédes. Oda építette csak azért is mert azelőtt tiltották. Pedig még akkor messze volt a falutól és az öt gyerek mint az orgonasípok egymás nyomában naponta méregette az utat a völgyből az iskoláig. — Egyszer a Zsömle be- szökött a vágásba. Mindég nyugtalan állat volt. Ügy tettem mintha észre sem venném. Okos jószág volt, tudta, hogy a tilosban jár, gyorsan habzsolta a füvet. Bállá meglátta az Országúiról. Este mikor behajtottam, megállított: — Lajos, miért nem vigyáztál? — Vigyáztam, uram. — A Zsömle mégis a vágásban legelt. — Nem idegené az nagyságos uram. — De az erdő nem legelő. Két liter tej elvonással büntetlek. Két liter tej. öt gyerek napi étke. Szikszai Lajos csak akkor szabadulhatott volna meg a fojtogató keserűségtől ha egy lángcsóvát dobhatott volna a vágás kellős közepébe. Szerette volna hallani sikongatni az erdőt, kínjában recsegni, ropogni, mert aznapra öt gyerek szájából elvette a falatot. Mert az erdő az oka mindennek! Megbo- londítja az embereket. Az úr is, hogy bolondul érte! „Erdő a biztos pénz .. Pénz, pénz, csak a pénz. De tej kell! Tej a gyerekeknek, mert éhesek! EGYSZER ODA telepedne, ahová a legjobban tiltják, az erdő aljába. Legeltetné a vágásban a teheneket. Fejné tőlük vödör számra az illatos friss tejet és hírül adni minden tejre éhes gyereknek, hogy jöjjön, Szikszaiéknál ihat, amennyi jólesik. — De a szegény cseléd- embernek csak a vágya volt gazdag. Mikor a háborúval elment az úr is, ott álltunk a major közepén. Csak álltunk. Kiragasztottak egy papírt, azt meg csak néztük, mert olvasná nem tudtunk. Bodor Jani, meg Büki Pista jött és rámkiáltottak: — No, mit bámultok! Az van ráírva, azé a föld aki megműveli. Műveljétek . . . — Akkor műveljük, a marhát meg vigyük. Vigyük, vigyük. Csak a szó volt itt hangos, belül a félelem markolt: „ha visszatér az úr?” Ha visz- szatér, majd megkapja épségbe! Ha meg nem, akkor is a köz issza a tejet. Jutott mindenkinek egy-egy tehén. Aztán következett a föld, amelyet verejtékük áztatott, mégsem volt az övék. Most meg azé, aki megműveli. A Karancs lábánál ekkor először a történelemben léptek a nincstelenek a közös gazdálkodás útjára. Közösen szántottak, közösen vetettek, közösen jobban érezték a biztonságot. Csak aratni nem arattak közösen. — Nehéz a szegénynek gazdaggá lenni. Jöttek az új urak és szétosztották a bevetett földjeinket. Nekem egy hold jutott. Tizet kértem. Ennyre lett volna szükségem hetedma- gam fenntartásához. Egv holdat adtak. A tehenet Százötvenezer önkéntes tűzoltó segíti a tűzkárok elleni védekezést fiokszor elnézem. Hon- \ nan van ennek a törékeny asszonynak ennyi energiája? A hajnal már ébren találja és este késön kerül ágyba. Egész nap mozog. Tesz- vesz, mindig talál munkát, pedig egyedül van. Nyugdíjas. Ha betegség ágyba dönti — már túl van a hetvenen — egy nap elegendő. Nem bírja tovább. Másnap talpon van. — Mamika pihenjél már! Mit hajtod magad — hányszor elmondták a gyerekek, de hiába. Már nem is szólnak. Az a típus, akit nem a kór, hanem az veszi le a lábáról, ha nem tehet valamit. Nem maradt el még taggyűlésről, nötanács értekezletről; népfront, vöröskereszt rendezvényről, ha hívták. Nem utasított vissza társadalmi munkát, lehetett az kisebb, vagy nagyobb. Ha a többieket értesíteni kell, azonnal veszi a kabátot. Gyors járásával befutja a kolóniát. Csak akkor zsörtölődik, ha kihagyják valamiből. Fáj neki. Mi edzette ezt a bányász asszonyt ilyen erőssé? Jellemét, igazság érzetét ilyen szilárddá, vajon mi tette? Nem tudja szó nélkül elnézni, ha igazságtalanságot lát, ha' a közvagyont rongálják. Szóvá teszi. Néha megpihen. De azt is hogy? Egy pillanat és a mindig kézről tartott horgolásra hajlik, ősz feje. A ) Jőáiűíu uiLt kriunpii szemüvege áll, de a keze annál szaporábban billeg. Gondolatai messze járnak és elidőznek az élet egy- egy epizódján. Az első ember hamar itt hagyta. Agyonverték a Tanácsköztársaság bukása után olyannyira, hogy nem soká bírta- Később jött a másik, elvben, szemléletben■ jóságban hasonló az előzőhöz. Mintha a horgolótűt is az emlékek hajtanák, emlékek, amelyek egymást kergetik a fejében. M iért jársz oda minden este? Az az asszony érdekel? — fogadta egyszer férjét. — Ilyennek ismersz?... Akkor, ha akarsz el is mehetsz — kapta a szigorú választ. Azután nem ment. Hogy is ment volna. Három gyerek volt. Csak később tudta meg, hogy ott találkoznak az emberek és a külföldi adást hallgatják az egyetlen rádión, ami ba rátoknál van ... Igen, a rádió az egy külön emlék. Részletet hirdettek 1938- ban a néprádióra. Heten mentek érte az üzletbe, a családfő, az asszony és az öt gyerek. Azért csak, ha nehéz lesz, felváltva viszik. A régi örömön még ma is elmosolyodik. Azután elborul az arca, máshol időznek gondolatai. Hajnal van, alszik a család. Hirtelen valami kemény tárggyal teljes erőből verik az ajtót. Kinyitni! Nyitja már. Nem fél a szuronyos puskával belépő kakastollasoktól. Nem először vannak ott. Megszokta már, hisz három éve felügyelet alatt van az emjfire. — Mit csinál? — bök- nek a szoba ajtó felé. — Alszik. Pihen. Leülnek. Kérdezősködnek, ő pedig válaszol. A gyerekek fejükre húzzák a takarót, egymáshoz bújnak• még a lélegzetük se haitik. Remegnek. — Gyerek van? — szól az egyik csendőr. — Van. — Mennyi? — öt. Hallgatnak, azután kitör. — Miért nem azt kérdezik, van-e enni?- — azután kitárja a kaszli ajtaját. — Tessék — mutatja a száraz kenyérvéget. — Most kinek adjam? Az öt gyereknek, vc.gy az apjuknak, aki munkába megy? — Valami szorítja a torkát, de nem sír, az istennek se tudna- Választ sem kap, azután elviszik az embert. Három nap múlva tér h'iza, alig áll a lábán. Dagadt. Alaposan megtalpalták. elöltözik. Virágot szed a kertben. A temetőbe készül. Gyakran jár oda, rendezi, díszíti a sírt. — Nem tudok mást adni neki, pedig ha élne szegény, most nem száraz kenyérrel várnám. Kerülne most másra is, de hiába, neki már nem kell. Ha felkelne, elmenne a gyerekekhez. nem hinné el, hogy az az ő lakásuk. Megkérdezné miből? — igy morfondíroz. A száraz kenyér mást is eszébe juttat. Nagyon nehéz volt akkor. Sorozatosan szanáltak és persze először a feketelistásokat. Aki dolgozott, az is éhbérért és csak három-négy napot, összefogtak, ök, a bányászasszonyok. Egyenként szivárogtak a mizser- fai igazgatóság elé. Bevárták egymást. Az igazgatóhoz készültek, nagyobb kenyeret kérni. Jelezték őket. és amikor benyitottak? Az igazgatón egy rossz kabát volt már és zsebretett kézzel hadonászott előttük. — Mit akarnak? Úriember létemre, látják nem kerül több. Elmehetnek. Elzavarta őket. is el akarták vinni, de Tarjánból lecsillapították őket. Nem szabad a szegénynek gazdaggá lenni. Már egy jó órája mondja mindezeket Szikszai Lajos. Az emlékektől ég a tekntete és piros folt kerekedik arcán. De csak mondja és mintha megkönnyebbülne minden szó után. Apró cseppeket szitálva rákezdett az eső. Ázik a termelőszövetkezet amúgy- is felvágott udvara. Valaki rákiált, a hangjáról Ítélve az sem mai gyerek lehet már: — Tudod-e, hogy mit beszélsz? Minek az . . , Lógasd befelé azt a szeletet! Répaszelet szürkéllik az ajtóban. Most hordják, még friss az illata is. A borjaknak hozták, amelyeknek Szikszai az ápolójuk. Néhány hónapja van itt. Addig kocsis volt, de a térdébe rúgott a ló, azóta nem bírja a fogato- si munkát. A borjakkal van. Hozzáértő ember. Gulyás volt Ballánál is, meg a bányatársulatnál is. Gulyás volt az apja is, meg a nagyapja is. — Megbecsülnek . . . Most már nagyon jól érzem itt magam megigazítja sapkáját és mosolyog. — Csak az a baj, hogy megöregszünk. Rakjátok onnan a szeletet, nemsokára behajtanak. — vágott a szavába valaki. SZIKSZAI felrántja a vállát. Valaki előbotorkál az istálló homályából, csördül a villa a betonon és fogy az útból a szelet. Most már mondhatja megint nyugodtan. Senki nem idegesíti. Hangosan mondja, hogy mindenki hallja és kiigazíthassák: Az utolsó gyereket várták. A férj, a bányaács szanálásra került. Amit útépítésen keresett, kenyérre sem volt elegendő. De még krumpli sem volt elég. — Minek ez a gyerek? Itt van már négy — fordult meg az agyában. A gondolat sokáig foglalkoztatta, azután még sem tette, amit először szeretett volna. Nézte a négy éhes gyereket, azután négyfelé osztotta a három sült krumplit, nehogy valamelyik is csalódjon, ö, aki másodmagával volt, nem volt érdekes az osztozás- ban. Elfordult, egy könnycseppet kitörült a szeme sarkából» de mikor visszafordult, már nevetett, nehogy a gyerekek észre vegyék ... G yakran összejön a család, s ilyenkor boldog a Mamika. Már csak így szólítja az őrnagy, a mérnök, a művezető és így szólítják mind a tízen a felnőttek, mert valamennyi házas. A négy unoka körülrajongja ,mert most náluk pótolja mindazt, amit annak idején nem tudott adni a gyermekeinek. Azóta nagyot fordult a kerék és ha néha sült krumpli van az asztalon ízlik, mert nem kell hármat négyfelé vágni. Bodó János — Nem tudom am óma két megjegyezni, mert nem ismerem a számokat De az az esztendő a legnehezebb volt. Perzselő meleg esőtlen nyár. Mit kezdjek az egy hóiddal, a soványka tehénnel. Ráadásul még cseléd sem kellett senkinek. Elmentem a gyárba, az Üveggyárba, a generátor alá. A föld illata helyett nekem a gáz jutott . . . A volt gulyás akkor évekig a lapát kemény nyelét markolta, hordta a „troszkát” megállás nélkül az öklendező kazán alól. — Ekkor kezdtem építeni a. házat is. Oda ki a völgybe, ahová legjobban tiltották. Od*a, hogy ha már a föld mostoha lett hozzám, legalább az illata maradjon. Lassan emelkedett a vályogfal, de emelkedett. Ö rakta, meg az asszony, meg a gyerekek, meg a barátok. — Mikor elkészült, még azt is elfelejtettem, hogy a föld mostoha lett hozzám. De aztán nekünk is bontakozott, ha lassan is. Akinek már háza van ... Egyszer eljött Menczel, a bíró, visszahívott a gulyához. Megállt az . eső, már lassan szürküLlik. Felhő gomolyog a Karancs gerincén. A borjak befordulnak a majorba. Megáztak és borzas a szőrük, lógatják a fejüket. Az istállóban már jó lesz nekik. Bekészítették a szeletet is, korpásán. Ezt nagyon szeretik. — Otthagytam a gyárat, elszegődtem gulyásnak. Segített az asszony is, a gyerekek is. Sok a gond a gulyával, egy ember nem győzi. Én is mindig apárpmal voltam gyerekkoromban, azért maradtam el az iskolából is. Sokat eszemben volt ez. Már belesoványodtam. Ügy éreztem magam, mint akinek ott kell hagyni otthonát, mindent, amit szeret: — A gyerekek ma sem menjenek iskolába? — állt az asszony elébem. — De menjenek! Holnap is, meg holnapután is. Ment Szikszai be a bíróhoz, letette a botot is, az ostort is, és tisztességgel megköszönte a szolgálatot. Másnap már korán reggel elindult a gyár felé. A gyerekekért tette. — Mind kitanultak, akkor aztán visszajöttem. Itt meg. a tsz-be befogadtak. Sokáig oda voltam, de a gyerekek nem maradtak írástudatlanok. Felnőttek, szárnyra keltek. Már csak egy van otthon, a Nándi a legkisebb. T)e már ő is nősül. TAGGYŰLÉS volt Ka-* rancsalján. Felszólalt egy zömök csontos arcú fiatalember is. Szikszai Nándor, a KISZ-titkár. — Az a legkisebbik fiam — súgja az üvegaitó mögött az öreg. Nagyobb az arcán a piros folt, a szemében is láng lobog. Azután gyors léptekkel elindul hazafelé. Segíteni kell otthon, kettős ünnep lesz, hazajönnek a gyerekek az unokákkal az erdő alá... Bobál Gyufa