Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-07 / 229. szám
1964. november 7. szombat. NÓGR A D 5 Harcostársak találkozása A Szovjetunió küldöttei Hógrádban Mar pénteken, búcsúzás előtt jegyezte meg valaki a szovjet küldöttség tagjai közül: A delegáció másfél napra jött Nógrád megyébe, de a program olyan gazdag volt, hogy elegendő lett volna akár két és fél napra is. És valóban, csütörtökön, az öblösüveggyá- ri üzemlátogatás, és a munkásgyűlés után a szovjet küldöttek éppenhogy elköltötték ebédjüket, máris új találkozóra siettek a Karancs Szálló különtermébe. Ennek a találkozónak különös és sajátságos jelentősége volt. Nem véletlen, hogy ezúttal Iván Szemjonovics Sztrelbickij tartalékos altábornagy került érdeklődés középpontjába. És vele együtt a világ első proletár államának megvédéséért küzdő egykori magyar internacionalista vörös katonák, Nógrád megye szülöttei. Az asztalt most javarészt idős emberek ülik körül. Többségük jóval túl a hatvanon. Mellükön kitüntetések csillognak. De csillog a szemük is, hangjuk ma frissebben cseng: az asztalnál ott ül a harcostárs, Iván Szemjonovics. A tábornok, a polgárháború és az imperialisták intervenciója idején olyan lovas egységek parancsnoka volt, amelyekben nagyon sok magyar hadifogoly harcolt a szovjethatalom megvédéséért Lenin tanította Hankó János elvtársnak, a Nógrád megyei Tanács végrehajtó bizottsága elnökének bevezető előadásával vette kezdetét a beszélgetés. Amikor pedig a hatvannégyéves altábornagy, az egykori bányamunkás, majd legendáshírű vörös parancsnok emelkedett szólásra, nagy, világformáló történelmi idők szelleme suhant át a termen. — A nagy Lenin arra tanított bennünket — kezdte beszédét Sztrelbickij elvtárs —, hogy a hatalmat nem elég megszervezni, a proletariátusnak azt meg is kell tartania, megvédelmezni a támadások ellen. Figyelmeztetett bennünket, hogy nehéz küzdelmek állanak a fiatal szovjet állam előtt. Rámutatott, hogy ehhez a harchoz szüksége van nemcsak saját dolgozóinak, de az egész nemzetközi proletariátusnak a segítségére, támogatására is. Lenin e szavai a polgárháború és az intervenció négy esztendejében pontról-pontra valóra váltak. Megőrzőit emlékek Az altábornagy ezután elmondotta, hogy e harcok idején a déli fronton egy nemzetközi lovasdandár parancsnoka volt. A dandárban nagyon sok magyar szolgált. Az SZKP Központi Bizottsága azt a feladatot tűzte e nagy forradalmi események aktív Az Októberi Szocialista Forradalom nógrádi vete ránjai találkoztak a november 7-1 ünnepségekre hazánkba érkezett szovjet delegáció tagjaival résztvevői elé, hogy a szovjet hatalom ötven esztendős fennállásának ünnepére tárják fel a Nagy Október vívmányainak megvédésfért vívott harcok emlékeit, dokumentumait, minél teljesebb történetét- Az altábornagy is részese e munkának: könyv megírásához gyűjti az anyagot, amelyben egyebek között, feleleveníti a nemzetközi lovasdandár tetteit. — Örülök, hogy itt vagyok és kitűzhetem én is Önöknek a feladatot — fordult a tábornok a nógrádi veteránokhoz. — Segítsenek nekem e könyv megíráséban mondják el emlékeiket arról a harcról, amelyet annak idején szovjet földön a szovjet- de a magyar nép szabadságáért is vívtak. Sztrelbickij elvtárs kérésére egymás után álltak fel Mocsmári-Mustó Ferenc, Fazekas Sándor, Bar- tha István és a többi hajdani vörös katonák. Visz- szaemlékezéseikből életre keltek az ukrajnai, a Volgái, uráli, turkmenisztáni harcok. Beszéltek — hol magyarul, hol oroszra váltva — a Kolcsak—Dgnyikin —Wrangel-verő forradalmi osztagok veteránjai. A tábornok figyelt és jegyzett, jegyzett. S még ki tudja meddig elbeszélgettek volna a közös emlékekről, ha a következő program máris nem sürgette volna a szovjet küldöttséget. Ezért abban állapodtak meg, hogy a Magyar—Szovjet Baráti Társaság Nógrád megyei Elnöksége segítséget ad a volt magyar inKét műsorszám között a kulturotthonban I. Sz. Sztrelbickij tartalékos altábornagy Szabó István nyugdíjas baglyasi bányásszal, a szovjet Vörös Hadsereg volt katonájával beszélget ternacionalisták emlékeinek összegyűjtéséhez, s az eljuttatja Iván Szerjono- vics Sztrelbickijnek. radalmi bányászközség kommunista veteránjai — álltak sorfalat, mikor a kedves szovjet vendégek , ., megérkeztek. Néhány perc A két generáció mulva megkezdődött a for“ ró hangulatú nagygyűlés a De eközben már Bag- művelődési otthon zsúfolá- lyasalján várták Sz. Sz. megtelt nagytermébe«. Novozsilovot, I. Sz. Sztrel biekijt, G. M. Kokorjevát, J. V. Silo-t, s az őket kisérő szovjet, illetve budapesti és Nógrád megyei közéleti személyiségeket. A bányász művelődési Brechó Gyula, a boglyasai jai párt a lap szervezet titkárának beszédét sűrűn szakítja meg a tapsvihar. — Amikor mi azt mondjuk — emeli fel a hangját a szónok —, hogy ápoljukNincs visszaút Nagy derékszöget ír le itt az Ipoly, alighanem innen kapta nevét is a község: Ipolyszög. A Balassa- gyarmat-Budapesti főútvonal mentén fekszik, de terebélyes lombos fák takarják el az utasok elől. A maroknyi szántóterület indokolta, hogy Ipolyszög egyike lett annak a két községnek, ahol nem alakult termelőszövetkezet, hanem csak termelőszövetkezeti csoport, röviden: tszcs. A bátor asszony Az idő estébe alkonyult, a tanácsháza ablakai már sötéten ásítoznak. A tanács vb-elnökét hiába keresem ott, de még haza sem ért. Úgy mondják a falusiak: együtt él ő a községgel. Járja a falut, tájékozódik, intézkedik. Legfőbb segítője, Bátor Mária tanácstitkár pedig éppen szabadságát tölti ipolyszögi otthonában. De i tanácstitkárt sem találom otthon. Édesapja tájékoztat: — Igaz, hogy szabadságon van, de nem bír itthon ragadni. Mindig megy a közügyek után. Most is a csatornaépítőknél van. Válóban a munkások között beszélget a következő munkákról. A községet átszelő betongyűrű főcsatorna egy fontos szakasza megépült, azt szemlélte meg éppen Bátor Mária, akit a községbeliek talán a szójáték kedvéért is ..bátor asszonynak” jellemeznek. Energikus, kedélyes asszony, aki a község dolgait nem száraz aktákban látja, hanem a szivét adná a falu minél gyorsabb felvirágzásáért. — Van egy vízgyűjtő katlan .amely esős időben állandóan a házakat veszélyezteti. A Szabadság úton nyolc, a Budai úton öt család él az árvízveszélynek kitéve... Ä közelben tartózkodó Szögvári Sándor vb-elnök kiegészíti az adatokat a már elvégzett munkák méretével. Bátor Mária a község fejlődéséről számol be. Büszke rá, hogy Ipolyszög is állandóan korszerűsödik. — Csak a téeszcsé — mondja végül — Lényegében visszatértünk az egyéni gazdálkodásra. Tavaly még aranykoronánként tíz forintot adtak a tagok közös alapra, az idén már ez is elmaradt... A valóság Az örökké előretekintő, fürge tanácstitkárnő komoly, szinte szomorkás szavai szokatlan képzeteket idéznek fel emlékeiből. Maguknakvaló, magukra hagyott paraszt családokat látok, akik hajnaltól vaku- lásig húzzák az igát és gazdálkodásukat nyomon kíséri az örökös bizonytalanság. A mélyből előlopakodnak a gyarló emberi jellemvonások: az irigység és a kapzsiság. S elképzelem magamban, hogy a korábban felcsigázott igények hogyan zsugorodnak kicsinyes igénytelenséggé. Lehetséges, hogy a szocializmus építésének második évtizedében egy egész falu szembeforduljon a történelemmel és elinduljon visz- szafelé az úton? Most már ezt kutatom. Kiderül, hogy ami a szervezeti felépítettséget, a tszcs központi irányítású létét illeti, az valóban csaknem teljesen megszűnt. Az emberek azonban már nem tudnak régi módon élni. ' — Újból kisparcellákba vetnek? — kérdezem. — Inkább csak a házikertben gazdálkodunk egyénileg — hangzik a válasz. — A fő növényeket továbbra is na<*v táblákba vetik, ötven holdas táblába került a rozs, tavasz- szal közös táblába ültetik a krumplit. Közös a szérű is ... — És a szerszámok, gépek? — A gépállomás inkább a tsz-eket szolgálja ki, ezért a munkák zömét a községben található 39 lóval látják el. — Hogyan értékesítik a fölösleget? — Szerződést kötnek az állami szervekkel. A falubeliek régen szorgalmazzák, hogy legyen Ipolyszö- gön is baromfifelvásárló, hiszen a folyó mentén sok libát nevelnek. Most talán ez is megoldódik ... — S így akarnak élni még sokáig? Erről szó sincs — tiltakozik a tanácstitkámő. — A község lakói hajlanának a termelőszövetkezeti életre, csakhogy rosszak az adottságaink. Nincs távlat. Éppen ezért már többször felvetődött, hogy egyesülni kellene valamelyik szomszédos szövetkezettel. A jövő útja Az élet, a valóság tehát azt igazolja, hogy az ipolyszögiek már nem tudnak szakítani azokkal az otthon előtt a bányászze- és fejlesztjük a szovjet- nekar pattogó indulókat magyar barátságot, akkor játszott, odabent pedig két voltaképpen azt mondjuk, generáció — úttörők, ki- hogy hűek maradunk esz- szesek és a nagy múltú for- méinkhez, a szocializmushoz, a békához, a népek felszabadításának ügyéhez, az imperializmus elleni harc ügyéhez. A titkár beszéde után á színpadra sietnek a bag-< lyasi iskola úttörői, a község KISZ-szervezeténefe képviselői — hős forradalmárok fiai- lányai, unokái, a nagy ügy folytatói — és a teremben lévők ünnepiéi se közepette vörös úttörő nyakkendőt kötnek a szovjet küldöttek nyakába. Viszontlátásra! És a programnak még mindig nincs vége. A küldöttek már a nézőtéren ülnek. A színpadon rögtönzött koncert számai peregnek. A műsor után késő estig folyt a beszélgetés n szovjet elvtársak és a bag< lyasi veteránok között. A péntek délelőtt pedig már a hugyagi Szovjet-Magyar Baráság termelőszövetkezetben találja a szovjet küldöttséget. A látogatás végén az üveggyáriakra is, a veteránokra is a bag- lyasaljaiakra is és a szövetkezet dolgozóira, de minden salgótarjáni és Nógrád megyei dolgozóra is gondolt Novozsilov elvtárs, amikor ezt mondotta: — Azt mondjuk: Viszontlátásra. S ezt szó szerint is értjük. Mert valamennyiünk szivében ott van a kívánság: bárcsak minél hamarább ismét viszont láthatnám kedves nóg- ■ ' ’i testvéreinket, baráta- 1. at. Úgy legyen: a viszont látásra szeretett szovjet vendégeink! előnyökkel, amelyekkel a közös összefogás, a közösségi élet jár. A jövőt sem a kisparcellás világban keresik • és jól élnek azzal a nagyfokú támogatással, amelyet az állam a szövetkezeteken kívül az egyénileg gazdálkodónak is nyújt. Közben előre tekintenek. — A probléma ma már lényegében az, hogy melyik szövetkezethez csatlakozzanak. Dejtár szívesen fogadná őket, mert ott kevés a munkáskéz, Ipoly- szögrői pedig mintegy nyolcvanan eljárnak más nagyüzemi gazdaságokba. Sokan dolgoznak a balassagyarmati Palócföld Tsz- ben és a Magyamándori Állami Gazdaságban, de még Csitárba is eljárnak dohányt termelni. A dej- tári tsz-nek azonban nem a legjobb a híre, így nem eléggé vonzó a szorgalmas ipolyszögieknek... — Úgy tudjuk, Érsekvad- keritel is határosak? — Igen. Csakhogy Vadkert kicsit távolesik, meg ott a tsz-tagok száma is nagy. A legcélszerűbbnek látszik a gyarmati tsz-szel történő egyesülés. Igen, ez a jövő útja... Ipolyszög egyelőre csak keresi a helyét új, örökké fejlődő világunkban. S jól tudjuk, hogy idejében megkapják a segítséget, hogy minél előbb megtalálják igazi helyüket... Lakos György
