Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-22 / 241. szám
N6GRÍD Vim*** Györgyi Transzfuzió O ’ lya* csődület verődött össze percek alatt amilyenre még nem volt példa a gyárban. Mindenki látni akarta Káplár Balázst, aki att feküdt a csarnok közepén. ' Mekkora ember! Szinte hihetetlen, hogy ilyen erős vasgyúrónak baja eshet. Tanácstalanul nézték, és egyik-másik szaki káromkodott tehetetlenségében. Hát, hogyne! Naponta életet vernek ’ több tonna vasba, mozgatják a hatalmas acélgyűrűiket, s azok úgy engedelmeskednek, mint a parancsolat. Most meg . . Káplár Balázson már nem segítettek a szavak. Feküdt erejét veszítve, .mozdulatlanul. Néhány perce, amikor elszakadt a darukötél és az öntecs ráesett, megtán- forodott és összeesett. Arca most szürkés-fehér, mint az őszi köd. Sziréna hangfoszlánya járja át akadozó tudatát. Nem érzi a sajnálkozó emberek beszédét sem. csak hullámzó morajlást hall, azt is olyan halkan, mintha víz alatt lenne. — Utat emberek! — kiabálják és a mentőautó az embergyűrűbe fúrja fehér testét. A morajlás felerősödik, majd ismét halkul, s aztán megszakad minden kapcsolat a körülötte forgó élettel. Erős kórházi szagok émelyegnek az orrában és fojtogatva telepednek a torkára. Az orvos hangját, mintha tapéta szigetelné el, alig hallja: —. Transzfuziót előkészíteni! Ami aztán történt, arra nem emlékszik. Harmincnégy óra telt el a műtét óta. Az orvos gyakran jön. Ezért a betegért külön aggódik. Lehet, hogy téved, s azt sem tudja hol, de úgy rémlik, már találkozott vele, látta valahol. Ügy tűnik nem is beszélt vele, mert elég jó az emlékezőtehetsége. Az arcokat egyszeri látásra is megjegyzi, bár annyi emberrel találkozik, hogy nem biztos a dolgában. Ráteszi tenyerét a beteg homlokára és figyel. Kifinomult gyakorlattal érzi, hogy a bőrbe is most tér vissza az élet, bizseregnek, mocorognak a pórusok. mint tavasszal a fa kérge, amikor a nedvke- ringés hozza az újraébre- dést. De lassan telik ilyenkor az idő! Most egy erősebb lélegzés. Káplár megmozdul, mintha valamitől félne, óvatosan szűkre nyílik a szeme. Talán csak a világosságra kíváncsi- Néz, néz, erőlködik, ahogy messzi ismeretlen tájakat szokás nézni. Fehér mennyezet, villanybúra, mind-mind idegen, nem tudja hol van. Csak sejti, képzeli, hogy él. Talán különös vízió az egész. O rvos hajlik az ágya fölé. Káplár der- medten figyeli. Ismerős! Valahol látta. Hol? Hol is láthatta? Emlékei között kutat. Az orvos mosolyogva biccent fejével. Most világossá válik Káplár előtt az ismeretség. Megijedt. Szemét becsukja. Igen, a műhelyben, a zajos szereidében látta a nyáron. Akkor nem fehér köpenyben volt, hanem szürke ruhában. Borzalmasan szenved. Homlokát kiveri a veríték. Fél, szabadulni szeretne. Futna, akár csak álmában az üldöző elől, de nem tud, mert lábára kölönc nehezedik. Fel nyög: — Hol vagyok? Két nap után ezek az első szavai. Kezét újra az ápolónő simogatja és mintha mesét mondana, nyugtatja: — Pihenjen, semmi baja. Annyi vért kapott, hogy erősebb lesz. mint valaha. Csak pihenjen . .. — Vért kaptam. . . — szűri lehelletként fogai között a hangot. Aztán becsukott szeme előtt kuszáltam pereg a történet, amely az orvos láttán elevenedett meg. Atléta-trikóban dolgoztak, mégis ömlött róluk az izzadtság. Junius volt. A vöröskeresztes aktívák naponta járták a műhelyeket és felírták azok nevét, akik véradásra jelentkeztek. Aztán a véradás előtti napon egy egész kórházi személyzet szállta meg a gyárat. Agitálni jötték. „Mire jó ez a nagy felhajtás?” — kérdezték egymástól a csarnok szerelői. „Dolgozunk mi eleget! Adjanak vért azok, akik egész életüket a presszókban töltik!” T oncsi bácsi, a brigád őszhajú szerelője még ezt is hozzá tette: — Egyszer békekölcsön, egyszer vér, mindig mi vagyunk soron! A mi vérünk úgyis ilyen égett- olajszagú. Szippantson csak elvtárs a levegőbe — mondta az orvosnak, aki kikosarazva hallgatta. — De kérem szépen, a véradás ma már szinte ... — De, de! — torkolta le Toncsi bácsi. — Megértem én kérem, nem vagyok olyan gyönge felfogású, mint amilyennek kinézek. Mégsem adók vért, mert.-. A szürkeruhás orvos to- vábbállt. Munkapadtól- munkapadig lépett. Elég kevesen mondtak igent. Káplár — amikor munkapadjához ért az orvos — észre se akarta venni. Zaklatásnak tartotta az ilyen agitálásokat, és hiTat- lan vendégeknek az agitátorokat. — Holnap a rendelőben... Ugye hallott már róla — kezdte az orvos. — Embertársainkat segítjük' az ingyenes véradással. Isten ments’ de ha — bizonyára van gyermeke — ha leesne a villamosról és . •. — Vigyáznak azok magukra. — Sok baleset történik — folytatta az orvos. — A vér nélkülözhetetlen. És más műtétnél is... — Nézze —, vágott az orvos szavába Káplár. — Tudom miről van szó. De én még soha se csináltam ilyet, és nem is fogok. Vannak elegen, akik megkapják a százast és a kaját, szívják azok vérét. Aztán az orvos beszélt és Káplár Balázs közömbösen hallgatta. Tekintetét szabadjára engedte, hogy bebarangolja a szerelőcsarnokot, aztán visszanézett az agitátorra— Értse meg — szólalt meg —, nem vagyok polos- j ka, hogy máról-holnapra teleszívom magam friss j vérrel... — Tehát holnap nem j találkozunk? — kérdezte J búcsúzóul az orvos és to-1 vább indult. K áplár felszabadultan 1 mosolygott és belekiabált a szerelde zörejébe: — Találkozhatunk, ha akarja. Szívesen iszom az elvtárssal egy pohár sört, csak vért ne kérjen! Kiss Dénes: Emlékek korbácsnyoma Bevallhatom-e, hogy nem ugyanaz már szülőföldem tája? Ez a kis kavics, — nézd, nem az ismerős utcaportól hamvas. Ismeretlenül járok itt magam is. Szégyen, hogy egyre jobban hasonlítok mostani apámra? Az erdőben nem él már Piroska, eiűzték, mint a farkast — esendő lett óriásaim világa, Nemrég az udvarban, otthon, csalánt kellett markolnom: fájdalom a legjobb emlékezés! Eleven parázstól bőröm átégett, de jólestek, a skarlát kiütések és az a szelíd felismerés. A csalán csípése fáj. Mégse kímélj soha, otthoni föld, — arcod elfordító, gyermekkori táj. A kisfiú érted még mindenre késs. S ha egyszer is, nem találnék haza, verd ki egész testemet, emlék korbácsnyoma, hű csaláncsípés. Bodó Béla; A kislány verse Conda Zoltán: NEMZEDÉKEK „Annyi vért kaptam, hogy erősebb leszek mint... Vért, vért” — mondogatja magában és fekszik mozdulatlanul. Mégis úgy tűnik, mintha csuklós tengelyen forogna vele a kórházi vaságy, mindig más és más irányba. Egyet pillant, s úgy érzi. ringlispil- ről száll le. Szédül. Feje fölött mozogni véli a vil- lanybúrátEsteledik. Az orvos fel- öltősen mégegyszer benéz mielőtt hazaindul. Káplár pulzusát méri. Fejét hátraszegi, mintha nemcsak erezné, hanem hallaná is az ér ritmusát. — Nagyszerű! — mosolyog betegére. És most, ahogy nézi, eszébe jut, honnan ismeri. Zavarában ismét megfogja Káplár csuklóját. Sokáig nem szól, nem akarja felfedni ismeretségüket. Káplár Balázs érzi az orvos minden gondolatát. Melle megfeszül. Csontos férfiarcán az apró szemek pillái gyorsan mozognak és nagyokat nyel száraz torkával. Ügy látszik, mégsem tudja mind lenyelni, mert homályossá váló szeméből könnycsepp gurul elő. Az orvos az ajtó felé indulKáplár a halántékában érzi lépteit. — Doktor úr! — csak ennyit tud mondani. — Mi a baj, barátom? — fordul vissza az orvos. — Ne menjen, doktor úr ... — Holnap találkozunk, barátom. — Igen, találkozunk. — Csak én nem szereem a sört — mondja az rvos, de azonnal megbáni tapintatlanságát. K áplárnak olyan fárasztó volt ez a néhány mondat, hogy hamarosan mély, egészséges álomba merült. alatt, csitri csiribiri lányok állnak az alkonyaiban, csivit, csivit szünet nélkül, szavaikat persze nem érteni, de esiripelé- sük szétveri szobám nyugalmát, apróra szaggatja a figyelmet. Micsoda tapintatlanság — készül bennem az Ítélet. Az alsó emeletről kihajol valaki, csak őszes haját látom, s domarsot intéz a kislányokhoz, öregasz- szonyos modorban, az öregség szenvedélyével, amely oly sokszor fellángol indokolatlanul is, ha az ifjúságról van szó. Most már a harcot figyelem, a nemzedékek párbaját, a kislányok az utcáról visz- szaszólnak, mit-e, mit nem, nem értem. Azt azonban innen fentről is tudom, más partokról beszél az öreg hölgy és más partokról a fiatalok, igazságot nem igen lehet köztük tenni, mert amiről a kislányok csivi telnek, legalább olyan fontos nekik, mint a néniké magános délutánja. Még irodalmi szerkesztő kóromban kezembe akadt egy kislány verse. A kézirat meglepően jó, érett rímek a helyükön, a hangulat szép, ejnye: ezt közöljük! Néhány nap múlva eljött a lányka. Sovány, esetlen, szemében sóvárgó kíváncsiság: mi történt a versével? Ritka élmény tanúja akartam lenni: megfogtam a kezét, át mentem vele a nyomdába. Útközben még elmeséltem : Kosztolányinak már ősz szálak voltak a hajában, de ha írt valamit, éjjel két órakor is elballagott a nyomda kapuja elé, türelmetlenül várta az első lapot és az utca lámpáinak apró fényénél mohón olvasta a lapban kinyomtatott írását, még ha tíz sor próza volt is. lőasztalra mutattam, m ólomsorokba kiszedett versére. A kislány csak állt mellettem kövülten. Nézése ide-oda rebbent, veréb ugrál így nagy vidámságában tavasszal. Első vers, van-e ennél nagyobb, zajosabb öröm; a sápadt kislány kivirult, jonathánal- maszínű az arca, talán féllábon ugrált volna, ha én nem vagyok ott. így csak kis kuncogások jelezték a boldogságát, villanó fények a szemében- a belső ragyogásból; ha valaki át tudja ölelni két karjával a világot anélkül, hogy egy csücsök is ki ne maradjon, ő volt az. — Szaladok a nagymamámhoz — lihegte. Elbúcsúzott s elment táncolva A vers aztán megjelenj nagy betűkkel szedve a költő neve. Amikor ismét meglátogatott, megkérdeztem, bután. mert az efféle rejtett fölény butaságot takar: — Mit szólt a költeményhez a nagymama? — Azt látni kellett volna! ölelt és simogatott. — Hamar a csillapítót a túl- zajos szívverés ellen. Ó, édes kislányom, de gyönyörűséges — mondta. — Nyolcszor kellett fel-J olvasnom a verset — mesélte tovább a kis költőm — nyolcszor egymásután. És mivel a nagymamus rosszul hall, persze kiabálva, mind hangosabban és hangosabban. — És akkor, — éppen belekezdtem a kinlenced- szeri olvasásba és kieresztettem éppen a hangomat! — kopogott a nagymama' szomszédja, egy mogorva öregúr. — Szégyen és gyalázat, hogy egy kislány így ordítozik a szegény nagymamájával . . . Ilyen a mai ifjúság! . . . A nyomdában a törde- No lám.
