Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)
1964-11-22 / 241. szám
1864. novwnber 22. vasárnap VÓGRAD ft Gfoedana Olujiet BÉNA MADARAK H olnap felébredek, de ennek az ébredésnek az ize már bennem él, s így azt, ami elkövetkezik, teljes ny ugalommal tudom majd fogadni. S aztán később, néhány nap múlva, minden úgy lesz, mintha mi sem történt volna: Duskó kézen fog olykor; én majd Jó éjt kívánok neki és megcsókolom; s azután úgy folytatódik az életünk, mint ahogy a sínek folytatódnak egymás mellett, száz és száz kilométeren át, folytonosan egymás mellett. Halántékomban éles, hasító fájdalmai éreztem. Az ablak fényes négyszögén át az eget láttam, amely változtatta a színét s maga alatt a tengerét is. A színkép sötétebb és gyengébb részei voltak ezek: violaszürkék, egészen halk színek, s a tenger úgy szivárványozott, iránt a sötét dalmát bor. A szemhatár körül sós szél támadt, idáig azonban csupán végső sóhajai jutottak, miközben a zsálya, az üröm és az oleander illata a függönyön át nem hatolt be hozzám. Nem akarom, hogy behatoljon, Tulajdonképpen: én csak igyekszem meggyőzni magam arról, hogy az oleander illatát nem érzem; az oleander ott van az ablak alatt és fürtös virági olyanok, mintha valakinek lágy fehér öklei ütögetnének az üstdob bőrére. Meg kellett volna éreznem az illatukat Ebben van valami megszállottság. Nem ismerem fel az illatokról a formákat és az időt. Azt sem tudom, hogy az illatok közül melyik volt Nikola illata. A motor zúgását hallottam, a motorét, a- mely elvitte, s aztán a bénán szaga összevegyült a tenger erős, könyörtelen, szinte lenyűgöző illatával, • s én megértettem, hogy meg fogom jegyezni magamnak.» Az immár sötétszürke égbolton egy sirály bukik meredeken alá a tengerre, aztán élesen felsikoít, egy hangon, szinte lesújtóan. Az Osor fölött lebegett ez a sirály, túlkiáltva az udvarokon fecsegő asszonyokat, leereszkedett a virágokkal teli szűk utcákra.» Ámulattal nyújtottam ki kezem a levegőbe; vékony volt ez a kar, egy kissé erősebb ütés eltörhette volna s mégis: felülkerekedett téren és időn, sőt még önmagán is. Halódásuk és megszületések, melyek néhány ezer éven át követték egymást a város utcáin, néhány ezer évnyi vereség és felemelkedés és az én huszonnégy esztendőm hirtelen éles fényben látszott s nem tudtam ennek a fénynek kiterjedését meghatározni- A sirály kiáltása, ez a kissé rekedt kiáltás most csupán bennem élt, éppúgy, akárcsak ama két madár... Ha megtr fogtam fel egyszerre es hirtelen, csupán magamnak halok meg. Vajon az a két madár is csupán önmagának halt meg? Láttam magamat kilenc évesen egy víz partján. Világos, de napsugár nélküli nappal volt, fiúkat láttam, meg a nádast, s azt a két madarat, amint két lihegő, csaholó kutyától űzötten a nádasból előjött. Mért nem kapnak számira, kérdeztem magamtól! Az egyik kutya már egészen közel jár hozzájuk, mért nem tesznek valamit? A pillanat olyasféle volt, mint amit álmában él át az ember, amidőn valami, vagy valaki elől nem tud menekülni. A madarak lassan, nagyon lassan mozogtak, s a kutya, mintha játszanék, hol jobbra, hol balra fordult, míg egyik kis fiú fel nem kiáltott, s akkor megértettem: a madarak nem tudnak felszállni. Szárnyuk a hajlásban tö- tött volt, s tört szárnyakkal nem tudtak magukon segíern, még járás közben sem. Miért ismétlődik meg most a régi élmény? Az autó motorjának zúgása mind erősebbé vált.» Kihajoltam volna az ablakon és kikiáltottam volna: Nikola nem ment volna el. Még négy napig nem ment volna. Miért?, Csak magunknak halunk meg, de azok a madarak? Lassan, igen lassan felemelkedtem, s lábujjhegyen végigmentem a szobán, bizonytalanul, mit is akarok. A testem vezetett: pontosan tudtam, — merre van a tükrös szekrény...- Tenyeremmel kíváncsian és gyengéden simogattam át az arcomat; túlságosan magas homlok, a pofacsontok széthajtó íve, a színüket váltó szemek, az érzékeny, szabálytalan alakú és néha csúf száj. Miért érintette Nikola úgy ezeket az ajkakat, mintha eltörhetnének? A tenger lélegzetvételét most alig-alig lehtett hallani, mint álomban elmerült, egészséges gyermekét. Nikola Garacsa, mondogatom magamban; elfelejtetted, el fogod felejteni Nikolát. Ujjaim hgyével ráncot tapintottam ki a szájam* szögletében; a tükörből nem látszottak, aztán lejjebb ereszkedtem ujjaimmal, a nyakat, a vállat tapintottam, a kar hűvös izmait és finom hajlatait, aztán ledobtam magamról a köpenyt, s inkább csak sejtettem, semmint valóságosan láttam a testemet. A tükörben körülötte lebegő árnyak, összetömörültek s mindegyre növekedtek, mindaddig, a- míg a hold éjszaka meleg és állhatatlan szépségével meg nem ajándékozta ő- ket. Lelkiismeretemben egyik kép eltörölte a másikat, de bármennyire is igyekeztem, Nikola valóságos képét nem tudtam meglátni. Vajon tán a feledés volna ez? Testem arra intett, hogy önmagámnak hazu- dok. Akár a halászok, mielőtt még hálójukat kihúzzák a vízből, a halak jelenlétét érzik abban, úgy sejtettem meg én is egy eljövendő fájdalom jelenlétét. Nikola Garacsa, mondottam magamban; el fogom felejteni, el fogom felejteni, húztam végig arcomon ismét a tenyre- met. Tenyerem mozdulatában Nikola egyik mozdulatát ismertem fel és elmosolyodtam. Emlékezetembe véstem ezeket a mozdulatokat. Nikola autójának zúgása most csak bennem él. Nikola elment és én hagytam, hogy elmenjen. Ez volt a legjobb módja annak, hogy teljesen el ne veszítsem. — Látjuk még egymást újból, Sana? — kérdezte. Tétován kérdezte, de már biztosan abban, hogy nemet fogok mondani. — Talán jövő nyáron? Nem gondolod, hogy ostobaság lenne, ha egészen elmennék, nem gondolod, Sana? — Te sohasem fogsz egészen elmenni. Ezt nem teheted! Viszontlátásra! — mosolyodtam eL — Te csak magadnak mégy el! — nem akartam emlékezetembe vésni gyűrött és csodálkozó arckifejezését, s nem is véstem emlékezetembe. Az emlékek kiválasztásának kezdete volt ez. Majd később úgy fognak felbukkanni bennem ezek az emlticek, hogy én akarom. Tényleg? — Te csak magadnak mégy el! — mondottam újra és megint elmosolyodtam. Duska a másik szobában beszámolókat másolt az írógépen. Ujjai egyenletesen jártak a billentyűkön. — Valami történt, Sana? — kérdezte, amikor a szobájába léptem. — Akarsz valamit? — Elment, de semmi baj. Csak önmagámnak ment el! — a tenger illata, a zsályák’ és ürömvirágok illata nőtt, növekedett az éjszakában a sirályok távolodó kiáltásaival együtt. Vajon a felismerés pillanata volt ez, ’ vagy csupán egy eljövendő emlékezésé? Csuka Zoltán fordítása Baranyi Ferenc: SORRENTO Itt szinte mindig jókedvű a tenger, kéken kacag a szürke sziklafalra, amelynek kő-redőzete homlokán fönn szélfútta-hajként leng a sok narancsfa. A tájhoz szűkül bennem itt a lélek, nem úszik el, csupán a horizontig, majd visszaring egy hullám síma hátán s parthoz verődve újra kékbe omlik, így jár a lelkem part és láthatár közt. a kék vidék így tartja bűvkörében, mély, improduktív zsibbadásban zárja, e szépségekkel elhatárolt éden. Valami bűvös, kéjes renyheség ez, a nemtörődöm-Iélek itt bukik meg, mert létfenntartó gondja itt fogy el, itt semmittevő álommá lesz az ihlet. De éjjelente megvadul a tenger és zaj-zászlót a part-törő moraj bont, olyankor — mint halász-tüzek a sziklán - bennem kigyúl a költő-éltető gond. MOLNÁR JENŐ: dráqa asz Főzik a szflvalekvárt, jószagú, drága ősz. Színek, izek csurognak, a szüret betetőz. Vetkőző halk lemondás, lomha, fáradt a fény, csörög a szarka, bústd fent egy fa tetején. Dér száll csak az avarra, készül a puska már, tarlón fut a nyulacska, késő: gyorsabb a nyár. De ma még öröm csattan, pohár izzik s a szív itt gyöngyözik egy dalba« felsír az őszi síp. • «*»****< Kamjén István: ZSÖRTÖLŐDŐ AZ ÖREG CSÚTNÉ a kapuban ült egy négylábú kis széken; fonnyadt ajka reszketett, vékony száraz karjain össze-visz- sza futottak a kidudorodott erek. Valahová a messzibe bámult> meg se hallotta köszönésemet- Csak mikor másodszor jó hangosan köszöntem, akkor emelte rám reszkető fejét s halkan, kicsit sipi- tóan mondta, — mintha azt kérdeztem volna: „Hogy van?” — Köszönöm, lelkem, jól! Csakhogy lassan már elmúlt az idő felettem. Tudja, nagyon sokat dolgoztam, sokat törtem magam, nem úgy, mint ezek a mai fiatalok ... — Miért mondja ezt? — Miért? Még azt kérdi? No, nézzen oda! — mutatott a túlsó oldalra, ahol két fiatal lány ment csinosan felöltözve, tűsarkú cipőben, ondolált hajjal s nevetgéltek. jókedvűen, beszélgetés közben. — Az én időmben nem ilyenek voltak; — ezek, lelkem, csak viháncolnak. — Fiatalok ... sírni, búsulni ráérnek még ... — A fészkes fenét ■.. — hangja nekimérgesedett. — Van énnekem négy dédunokám; három lány, meg egy fiú. Azért nyúzzák az anyjukat, hogy milyen ruha, meg milyen cipő kell nekik. Ha lehetne, háromszor vennének másik ruhát magukra egy nap ... Én meg lánykoromban ... hármunknak volt egy pár ünnepi cipő... ha egy elment a Csiga-bálba táncolni, akkor kettő otthon maradt- Bizony! Pedig dógoz- tunk ám, szakadásig. Az én szegény jó anyám megfőzött a kemencében egy nagy fazék szemes kukoricát; három-négy napig arra jártunk rá. örültünk, ha este jóllakhattunk hajában főtt krumplival... Ők meg turkálnak a legjobb ételben is ... — Én lelkem, legtöbbször már lefe-kszek. ha be- alkonyodik... dehát ezektől nem lehet ám pihenni, mert bömböltetik a rádiót meg a tévét, ahogy ők mondják . ■. aztán abba a nyomorult szőnyegekbe felbotlok lelkem ... mert az a padló is olyan fényes, hogy ki akar csúszni alólam a lábam... a dédunokáim csak nevetnek rajtam... — EZ BIZONY nem szép tőlük. — Igaz, egyik egyfelől, másik másfelől fog meg, hogy el ne essek, csak ne nevetnének a büdösök . ■. — Aztán annak se örül, hogy takarosak a dédunokái?! — Éppenséggel örülök én lelkem, dehát annyi pénzt herdálnak el ruhára, ahelyett hogy összekuporgat- nák öreg napjaikra... nem szeretnek spórolni... — Most nem kell félni az öregségtől, meg a holnaptól, hogy meghal éhen, mert nem lesz munka, — szóltam közbe. — Még maga is aszond- ja? — nézett rám szemrehányóan. — Ha mondom, hogy milyen volt régen, csak nevetnek rajta. Még a lányon is — pedig már ö is megvénült: — „Ugyan hagyja már édesanyám ükét. hiszen fiatalok ...” Mondhatom én nekik, hogy tönkremegy a lábuk abban a hegyesorrú, tűsarkú cipőben. — „Ez a divat” — aszondják- A Sanyi gyerek, a dédunokám, motorért nyúzza az apját. — Biztosan jól keres a gyerek ... — Jól keres, lelkem, de taknyos kölök mér\ huszadikban van... traktoros igaz, még pedig ügyes. Azt hajtogatja, hogy mén olyan is van köztük, aki awtővoá' jár a szállásra. — Milyen szállásra? — Hát ahol a traktorok* állnak. — Messze van? — Ördögöt, hét kilométer csak. Én még tizenhatra is gyalog jártam- az uradalomba acatolni, meg répát egyelni. Aztán az uraság is hintán járt, nem autóval— Azért gyártják az autót, meg a motorkerékpárt, hogy azon menjenek. — Azért, azért... örültem én, ha kaptam egy festőruhát, ezeknek meg nejlon kell... — Egész jól ki tudja mondani. — HOGYNE, LELKEM, hist reggeltől estig ezt hallom! — így van ez rendjén, Csút néni, fejlődünk, — A fenét, nem győzik javíttatni a harisnyákat... Jól is élni. meg divatosan öltözködni! — De a jó csirkepaprikást maga is szereti, ugye? — Hát látott már maga olyan bolondot, hogy ha csirkepaprikást tesznek elibe, aszondja: „Add a kutyának?!” — Kacagott- — Node megyek is már, lelkem, befele, mert mindjárt kezdődik a tévé ... — Menjen csak, jó műsor lesz — nevettem el szívből magam.
