Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-11 / 206. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLETE A Tragédia tragédiája?... avagy korszerű Madách-tolmácsolás? F elelősséggel szólni egy újszerű színpadi produkcióról — amelynek tárgya kivételesen közel áll hozzánk, s amelynek korábbi színre- hozásai immár csaknem évszázados tradíciókkal rögződtek belénk —, nem könnyű vállalkozás. Nem könnyű jónak vélt mások és mások voltak mindig, alapjaikban azonban konzerválták, megőrizték és továbbhordozták az első bemutató rendezési koncepcióit, az első színpadi megtestesítők külső és belső tartását. Nem szeretnék profán párhuzamot vonni, mégis talán a stafétafutók felanem lényegit érintsünk;- emlékképünkben Éva fügeleveles asszony ős, Adám állatbőr áfcalvetős paradicsomi ember, Lucifer a démon testet öltött mása. Ezeket az emlékképeket százesztendős vissza-visz- szatérések után nehéz szar- tefoszlatni. Most pedig ezt az egyáltalán nem hálás, ga, hogy a színek eredeti tüzűkben ragyogjanak. Az tehát a kérdés: mennyiben voltak 'hívatott újraterem- tői a dráma madáchi eszméinek a mostani színre- hozók? Sikerült-e többé tenniük az előadásukat az elődök művészeténél? Vagy csak pusztán - külső- séges korszerűsítési kísérlet tanúi voltunk? Maga a tény, hogy rendezőnek, színésznek járatlan csapást kellett vágnia a célig: a dráma mai értelmezésének elfogadtatásáig — mégpedig úgy, hogy ezt az értelmezést egyetlen helyes, végérvényesen hitelesíthető álláspontnak fogadtassa el —, önmagában hordja a botlások, megtorpanások, megtévedések lehetőségét a tapo- satían járaton. De ezért kárhozatra küldeni az egész kísérletet ostobaság lenne. S arról se feledkezzünk meg: mennyi puszta megszokásból, szellemi kényelemből továbbélő konvenciót hordoz ízlésünk. A régi ballasztoktól itt is nehezebben válunk meg, mintsem a szokatlan uj győz. Ezek után illik végre lényegre térni s összevetni a hagyomány élményeit sa szokatlan, űj esztétikum Ígéretével jelentkező előadást. megszokásokat elvetni, feledni olyan eddigi beidegződéseket, amelyek már a mű puszta említésére előtódulnak színpadi élményeink raktárából. 1882 óta, hogy Madách müve, Az ember tragédiája először hangzott el színpadon, Ádámok, Évák és Luciferek hosszú sora próbálta megfogni az emberiség nagy kérdéseire választ kereső dráma lényegét. Ezek a nemzedéki törekvések meg-megújulón A Római-szín nagyjelenete datára kell utalnom, akik nagyjából azonos futóstílussal, egymáshoz mért tempótartással adják társuknak a botot. így adták színészgenerációk egymásnak a műről, szerepekről formálódott felfogásukat, hangvételüket, tempójukat, stílusukat; mindazt, amit klasszikus hagyományként Az ember tragédiájának ismertünk meg és elfogadni hajlandók voltunk. Hogy csak egészen külsődlegest és semmiképp könnyű sikerrel korántsem biztató önkéntes lei- adatot vállalta magára Major Tamás új rendezési elve és a kísérletre kész együttes. Célnak feltétlenül tiszteletre méltót tűztek maguk elé: megtisztítani a művet gz értelemzavaró, értelaj£imásító rárakódások- tól, amelyek idők során elfedték Madách mondandói egy részét, mint antik képek színest szokta befedni a múló idő. Avatott restaurátor dolRendhagyó eset a Nemzeti Színház eddigi gyakorlatához ez a bemutató. Az előadás a klasszikus műnek nemcsak megszokott formakeretét veti el, de a szöveg korábban tisztelt hangvételét is. A tragédia embere mértani idomok közé költözik; ezek számára Nap, Hold, csillagképek. Ezek sziklaszirtjei, édenfái, a londoni Tower bástyái. Egész külső világa. Uraló szín a csuka- szürke, fényvilága a tompított, az alakokat érzelmi visszafogottság határolja körül. Vegyük sorra ezeket; hogyan és mennyiben szolgálják a dráma egészét? Mozzanat a Párizsi-színből Adám: Sínkovite Imre, Éva: Varadi Hédi A z új rendezés abból indult ki; el kell vetni mind® külsőséget, ami a mű tiszta értelmezését zavarhatja. Tiszteletre méltó eáv. A kérdés; mily® utat választott hozzá? Elvetette a hagyományos díszletképeket, helyébe mértani idomokat rakott, nézője képzeletére bízva, hogy kibontakoztassa belőlük a korok világát. Csukaszürke mértani idomok ezek, — raffi- nált ízlésű színházjáró legyen, akit fantáziaműködésre képesek gyújtani. S ha közérthetőség volt a jelszó, korszerű egyszerűségen nézetem szerint nem a színházi habitűék egy bizonyos táborát kellett volna értelmezni, hanem azt a szélesebb réteget, amely ma ismerkedik valójában a színházzal s akinek a látvány közérthetősége, félreérthetetlen- sége is elsőrendűen fontos egy mű eszmei felfogásához, jó és helyes értelmezéséhez. Az új szc®Ükai megoldásnál!: viszont fel- tétl® előnye, hogy a színváltások okozta eddigi szünetek eltűntek, a drámai folyamatok sora egymást követővé, tovább bontakoztatóvá vált, zavartalan egységet képez. S ez elgondolkoztató, s végső mérlegelésnél ig® jelentősét nyom a serpenyőben. A színház ebben a produkciójában teljességgel szakított eddigi mozgás- és beszédstílusával is. A mozgás leegyszerűsödött, a beszéd elvetette a patetikus hangvételt, a deklamálást. A színész orgánumának itt semmi jelentősége nincs, tehát azt mondhatnánk, hogy a művet valóban az" írott szó élteti. Csakhogy bármily sokat mond is az írott szó, az érzelmi megfogalmazás, kivetítés a színészre vár. Az ő eszközei nélkül a legszebb mű is csak betű, olvasmány marad. Az az érzésem, hogy az előadás bábájának, a rendezőnek a fürösztő vízzel a gyerekeit is csaknem sikerült kiöntenie. A dekla- máló, patetikus hősök fél- t'eállításának helyes elvével, sajnos azt a hibát is elkövette, hogy visszafojtotta a hősök minden emócióját. Az érzelmi és értelmi viharok, amelyek pedig nem kis mértékb® mozgatói as Embernek, futózáporrá szelídült® lej tentkeznek, nem hagynak! tragédiát Világos ez a drámaértelmezés, de meglehetősen érzékelten, közömbös, saenvedélyrn®te*, A nézőnek gyakran olyan érzésé támad, mintha aa ábrázoló művész a rendező intézésére t®ne erőszakot feltörő hevületén, S ezzel, ha a dráma érteim« világos is, de bizonyos mértékig elunaimasodü:. Hozzájárul ehhez az előadás lassított tempótartása ifi. Az új hangvételnek csak néhol mutatkozik bizonyos előnye a régebbivel szemb®. Ilyen például a nyolcadik szín, a Kepler- kép záró jelenete. Korábbi/ megöl dáisók erős hangsúlyt adtak ennek hang és mozgás meghajtottságában Is. Mind® elődöt pátoszbíH csábított a jelenet, a köny- nyű olcsó siker lehetősége, de ily® szép®, nemes egyszerűséggel még senki nem mondta el Kepler vízióját, mint most: Oh, haUom, holtom « jové dalát. Megleltem a szót, az* a nagy talizmánt, Mely a óén földet ifjévá teszi. S szinte beneejeb® kutatja elő a mégjelt talizmánt, vívódj® és bizonytalankodón, mint aki először formálja eggyé aa emberiség holnapját: Egyenlőség, testvériség, szabadság! Mily® kár, hogy esznek) a csodálatosan nagy szán-1 padi pillanatnak nincs folytatása! A Marseillaise dallama felisiperhetettennó kenőd ik, mintha a rendező saját hevületétől, elragadtatásától is menekülne. I ly® gondolata.«® voltak a Tragédia' új előadásán. Talán sok még bennünk a hagyományos váró? Lehetséges. De az is bizonyos,; hogy színpad és közönség között a mű második felében, akkortól teremtődött bensőséges kontaktus, amik® a - színészek básW rabb eszközeit használták! az érzelmi motrválásnakj ahol már Arany Ars Poeticája szerint fogták feá a! nagyságos feladat érdekében a színpadra is érvényeset: Nem a való hát aimak égi mása Lesz, amitől függ mt érnek varázsa. A hűtlen-hív ség, mely szebbit, nagyít, Sulykot bizony nem egyszer elhajít Barn» BSsar