Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)

1964-10-11 / 206. szám

VO

NÖGRÄD

T964. október H.

Kat ko láttán:

••

BUSZKE EMBEREK

A földméréshez a

számtantanárt küldte el az iskolaigazgató.

tente István kerékpárral ment a földúton a Máriát fáig, ott kellett találkoznia a szövetkezet emberével. Egy öregembert talált ott. Amint melléje ért, biccentett, de azt is sietség nélkül.

— Valakit várok, — szólt Lenta.

— Talán engem? — kérdezte az öreg nagyothal- lós, vékony fejhangon.

— Maga jött a Békétől? Az csak bólintott, aztán nehézkesen feltápászko- dott.

— Mehetünk.

^

Mozaik

Aki nem tudja lekötni és szórakoztatni önnönma- gát, az másokat akar lekötni és szórakoztató

Nem mindig vagyunk annyira igazságtalanok ellenségeinkkel, mint a hozzánk tartozókkal.

A gyengék gyűlölete nem annyira veszedelmes, mint barátságuk.

A gyűlölet nem kevésbé csapodár a barátságnál.

Azt tudjuk legjobban, amit nem tanultunk.

Gondolatainkat kifordítjuk akárcsak öltönyeinket, hogy többször is használhassuk őket.

A nagy állások olykor a legcsekélyebb képességeket' is szükségtelenné teszik.

A versfaragó, amikor nem tud az emberek nyelvén beszélni, azt hiszi, hogy az istenek nyelvén beszél. Olyan, mint a rossz színész, aki képtelen úgy szavalni, ahogyan beszélnek.

A rossz költészetnek egyik hibája az, hogy megnyújtja a prózát: a jó köl- |§ tészetnek ellenben az a sajátossága, hogy megrövidíti.

A legelbüvölöbb társalgás is fárasztja annak a fülét, akit valamely szenvedély foglalkoztat.

Aki csak elmék, az még korántsem tetszik.

(Vauvenargues)

Lenta tolta maga mellett a kerékpárt, az öreg pedig csendesen ballagott utána.

— Jó ez a föld — törte meg a csendet.

— Megjárja — felelte a másik, s a hunyorgó szem mintha mosolygott volna. — Hanem ott a kiserdőn túl porhanyósabb.

Amikor megérkeztek, szétnyitotta az ölmérő két ágát, mint egy ollót, aztán várakozón pillantott a fiatalemberre.

— Maga is kap belőle?

— Igen.

— Aztán volt dolga földdel?

— Nem — válaszolta Lento. — Városi ember voltam.

Az öreg nem szólt semmit. A fiatalember azon tűnődött, mit is csinál majd a két holddal? Any- nyi jut neki is az iskola földjéből. A fővárosban nőtt fel. Anyjának zöldre festett ládikóban muskátli piroslott. Néha ő locsolta.

— Mit érdemes beleültetni?

— A kukoricát is elbírja, csak később csövesedik.

Az öreg egy földbe vert karótól kezdte a mérést, lassan, nyugodtan haladt. A fele úton megállt, s elővette a dózniját.

— Milyen tudományra tanítja a gyerekeket ?

— Számtanra.

— Az szép.

A nagy, rézlhüvelyből készült öngyújtó elé tartotta a tenyerét, hogy a szél el ne oltsa a lángot. Az ián fújta a füstöt.

— De a född is — tette hozzá. — Csaik hát nehezebb . . . mármint erő dolgában vélem nehezebbnek.

A tenyerébe vett egy darabkát és morzsolta.

— Nem tudhatja az, akinek sosem volt.

A tanár érezte, hogy ez most neki szól, neki, a kicsit ügyetlenül botladozó idegennek, .aki verdesi cipője sarkáról a sarat, aki csak egyforma rögöket lát a lába alatt.

— No, menjünk tovább.

Amikor odaértek a másik karóhoz, a fiatalember elővette a noteszét, beírta a négyszögölek számát, majd törte a fejét egy darabig és így szólt:

— Kevesebb ez bácsikéin, három holddal kevesebb, mint ami jár a tanítóknak.

— Az elnök tudja. Q verette le már a múlt héten a két karót. Kérdezze meg őt . . .

\

POLNER ZOLTÁN:

Qléptiiese

Volt egyszer az egész viláe háborúval, fegyverzajjal iszonyatos törvényekkel apáink apái ellen

s beállított Toldi Miklós.

Hetedhétországon túlról utak rongyos fellegében kisemmizetten, juss nélkül szegények szívével jött meg búját, baját felcserélni.

Vállán forgószél parázslóit, hangjában csattanó villám. Bitangságtól kushadt árnyak csúfolták meg emberségét tűrte amíg csak tűrhette.

Egyszer aztán, haj de rég volt, szembenézett a sötéttel két keze ökölbe rándult s a nap rőt malomkövét a világ éjjelébe vágta.

Termetes, fekete kalapos férfi volt az elnök. Végigmérte a tanárt, aztán csak a kalapját tolta hátra a homlokára.

— Mi az a sürgős dolog, tanító elvtárs?

Lenta közölte vele. hogy a mérés nem egyezik.

— Mi pedig jól mértük. Már ment is be az irodahelyiségbe. A számtantanár egy darabig álldogált gyámoltalanul. Mit szól majd ehhez az igazgató?

D

énesi a szertár sarkában ült és egy törökkorabeli cserepet ragasztott. A muzeológia volt a szenvedélye.

— Átvette a földet? Lenta most neki mondta el, hogy nem egyezik a mérés. Az igazgató nem csodálkozott, | nyugodtan bíbelődött tovább a fazékkal, aztán hirtelen felkelt az asztaltól.

— Azt nem mondta, hogy még ennyit sem érdemiünk meg? Ügy hallottam, hogy a közgyűlésen a tanítóföldek ellen beszélt.

Dénesi közel járt a hatvanhoz. Ha levette a vastag szarukeretes szemüvegét, akkor még jobban látszott, hogy milyen mozgékony ráncok futkároz- nak a szeme körül.

— Menjen vissza az elnökhöz.

— Az órám?

— Elmarad.

— Mit mondjak az elnöknek.

— Amit akar. De ezt a földet intézze el.

A számtaritanár újra a kerékpárra ült. Ment az elnök után a majorságba, de ott sem találta.

Visszamegyek Dénesihez — gondolta. — ö lemond a két holdjáról, s akkor el van intézve az ügy. Már megfordította a kerékpárt, amikor benyitott a tehén- stállóba.

Egy középtermetű tehenész köszöntötte.

— Jónapot, megismerem a tanár urat. A fiamat tanítja számtanra. A Jámbor Sanyit.

Lenta kezet nyújtott, nézte a kérődző állatiakat, majd azt kérdezte:

— Haragszanak maguk a tanítókra?

—. Nem. Miért haragudnánk mi?

— Mert a maguk elnöke kevesebb földet adott ki, mint amennyi jár.

A tehenész vállat vont. — Az elnököt is meg kell érteni. Ránk bízták az állami tartalékot, aztán innen is, onnan is lecsipkednek belőle. Mifelénk kevesebb a föld, mint má\i<, ' i

ílf;; :<>

v St''

■

• .V

? *f: ]

■ ,

fi § y :

.

ífWsi'l ■. ■

Íj*

’

:

•

*

'

, i

"' K 'Ú Í-4& V y

(Ottc kar Nejedly olajfestménye)

sutt. A tagsag is számonkér minden holdat..

Lenta bámulta, hogyan dugja az orrát a csaphoz a tehén, s akkor egy ügyes szerkezettel megindul a víz.

— Kimérik a takarmányt?

— Pontosan.

— Ebből nem csípnek

le?

A tehenész elértette a kérdést és mosolygott.

— No hiszen, akkor magunkat csapnánk be... megapadna a tőgyük.

— Azt hiszem a tanítókkal is kár haragba lenni — mondta elgondolkozva és elbúcsúzott

A

z esetet levélváltás követte. Az elnök végül beismerte, hogy elvétették a mérést, de a tanítók erre az évre elégedjenek meg annyi földdel, amit kaptak, majd jövőre...

Egy napon a szóm tantanár észrevette az öreget, akivel együtt voltak kint a határban. Ott álldogált a kapu előtt, aztán ver- desle a csizmáját a vaska- paróhoz.

— Csak nem a padba akar beülni bácsikám?

Az öreg bajusza megrezzent, ez a mosolygást jelezte nála.

— No, azt nem. Mégegyszer végighúzta a talpat a kaparón. Tiszta csizmával akarta megtisztelni az iskolát.

— Hanem küldöttségbe jöttem az igazgatóhoz ... merre találhatnám?

A fiatalember felvezette az emeletre. Dénesi szemüvege megugrott az orra nyergében, amikor meglátta az öreget — Mi jót hozott, Antal bácsi?

Az csak nézte az igazgató asztalán heverő tatár koponyát, kis késedelemmel válaszolt:

— A paradicsomot szednénk ...

— Az derék dolog.

Az öreg bólintott az igazgató szavaira, mint aki dicséretnek veszi.

— Csak hát kevés az ember...

— Az baj — mondta kurtán Dénesi és úgy tett, mintha az irkalapra helyezett bronzérme kötné le a figyelmét.

— A szövetkezet vezetősége úgy gondolja, hogy éppúgy, mint tavaly, az iskola segíthetne...

Az iskolaigazgató keze megrángott és az érem legurult a padlóra.

— Hogy képzelik maguk? Antal bácsi csendesen felelte:

— Hát úgy, mint tavaly. — Innen senki sem megy! Dénesi ezzel hátat fordított az öregnek és a könyvespolchoz lépett, mint aki befejezte a tárgyalást.

Miután az öreg nem mozdult, Dénesi leemelt egy könyvet, s halkan, mintha magának mondta volna, megszólalt:

— A maguk elnöke más faluból jött, meglátszik, hogy nem hozzám járt iskolába. ..

Lenta közbeszólt:

— Igazgató úr kérem, mégis segíthetnénk a szövetkezetét. ..

Dénesi szemöldöke a homlokára szaladt:

— Ügy beszél, mintha nem is magával járatták volna be az egész határt.

— Mit mondjak a vezetőségnek? — kérdezte most a küldött. —

Dénesi előrejött, s szemébe nézett az öregnek.

— Tudja met, ba a ac|

guk elnöke idejön hozzám1 és bocsánatot kér, akkor talán.

Antal bácsi bólintott.

— Megértettem. i

Lenta délben hazafelé!

ment, amikor az új vízte-. ronynál szembetalálkoaoít Jámbor Sanyi apjával, a tehenésszel.

A férfi megátfóíotea.

— Most én kérdem a tar-j nar urat. Haragszanak , a Békére?

A tanár bólintott.

—Áll a háborúság.

A tehenész megcsóvált»« fejét.

— Makacs ember mind a

kettő. Ott voltam az irodán, amikor Antal bácsi közölte az elnökkel a feltételt. .. No, olyan lett ettől, mint a rák. Büszke ember nagyon a mi elnökünk.

— A mi igazgatónk is«

— tette hozzá Lenta.

— A paradicsomot meg ott eszi a fene — mor- gott az ember. — Miattuk.

Mentek volna tovább, ki-ki a maga útjára. A tanár azonban visszafordult.

— Mondok valamit. Kihagyhatnánk őket... As

elnököt is, az igazgatót Is.

— Ott az utcán meg is beszélték a taktikát

Dénesi csak akkor tudta meg ,hogy a számtantanár a háta mögött megszervezte az iskolát a paradicsom leszedésére, amikor a gyerekek és a tanítók vasért' nap kora reggel már Mh mentek a kis erdőhöz. Mé-’ regbe gurult, kölcsönkérte! a patikus kerékpárját és öregesen, de azért kemény’ elszántsággal hajtotta aj

pedált az enyhe emelkedőn’ felfelé.

Az elnöknek is vasárnap] szóltak, hogy megérkezett a segítség a paradicsomsze-1 déshez. Délelőtt még dolga akadt a kőművesekkel, aztán elindult ő is a határba.

Egy kerékpáros alakot pillantott meg, aki nehe-i zen, lassan haladt a kerék-i nyomon. Dudált, aztán fci-l kerülte a kerékpárost. Hai-i tott volna tovább, de kij tudja miért, hátrafordult! és észrevette az iskola- igazgatót.

Fékezett, s aztán leszáS*’ a masináról.

Dénesi odaért.

B

™ gyetlenül, fáradtan állt meg, az-1 tán nézték egy-1 mást.

— Hát... — kezdte azi elnök — köszönöm, igaa-‘ gató úr.

— Mit köszön? — meredt rá Dénesi.

— Äz iskola segítségét... azt köszönöm.

Az öregember felkapta á fejét, már a nyelvén volt,, hogy a számtantanárnak) köszönje az egészet. De nem szólt semmit.

Az elnök pedig azt mondta:

— Oda tehetné a biciklit a pajtához, igazgató úr; aztán együtt mehetnénk a motoron... úgy könnyebb, — Együtt? — tűnődött Dénesi, s aztán bólintott. — Mehetünk.

A motor megugrott, S mivel más kapaszkodó nem volt, az iskolaigazgató kénytelen volt hirtelen megfogni az elnök vállát. Az meg mondott valamit, de nem értette, mert ezek a kétszázötven köbcentis motorok erősen tudnak zúgni.