Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-06 / 176. szám
Jf 6 G R A D i2 A lacsony volt, pici, szemüveges és hunyorgott*, item látott messzire, de a lelke tnéüy volt. Először mindenkinek ez tűnt szembe, másodszor is. Egy darabig mégis élt a leikéből, amikoris vállalata eladta. A leikével együtt. Más eladnivaló nem lévén. Az új helyen elájultak az örömtől. Voltak ott ugyan sokan, de a lelkűkkel nem lehetett messzire menni. Az új ember lelke viszont hibátlan volt. Amikor körbevették, még a legelfogulatlanabb Is megállapította, hogy csuda lélek bukkant elő a homályból. Mély volt, mint egy tengerszem, magas, mint a piacon a tojás ára és széles,mint az ismeretterjesztő előadásokon megjelent tömegek. Más azonban semmi, Három számot nem tudott sorba rakni, a bélyegzőt az akta hátára verte és ha Írni kellett, jóllehet Hat doktorátusa volt, erejéből pusztán pacára tellett. Thomas Mannal karonfogva járt iskolába, még ő súgott neki, ha az előző nap éppen kanyarós volt. Hatvan receptet fejből leírt, minden bajt játszva diagnosztáit. Mindenhez értett, ami éppen ott és akkor szükségtelen volt. Ha a vázát rábízták, eltörte, ha a postáért zavarták, a felét útközben elszórta és ha seprűért küldték (mert vitathatatlan, hogy később jobb híján erre használták már) Hipót hozott. Ilyenkor szelíden hallgatta a gyalázkodást, álmatag kék szemén látszott, hogy a le- tolás teljesen hidegen hagyja, hisz valahol egészen máshol járt a lét és nemlét mesgyéjén... lelkének mélykék hegyei és völgyei között. — Ezzel bevásároltunk! —mondta a személyzetis elhűlve. — Eladták nekünk, — ismételte teljesen fölöslegesen, hisz ez a mondat ugyanaszt jelentette, mint az első. — Lőcsöljük tovább! — így a vezető. — Lőcsöljük! — Most már csak vevő kellett. A portéka sokféle módon eladható. Régebben könnyű volt elpaterolni valakit, csak fel kellett dicsérni az árút. Ez volt a primitív kor. Később, akár a halak a horgászok által látogatott vizekben, a vezetők megokosodtak. Ma már nem lehet ilyet írni: — X. Y.-t javasolom felvételre! Kiváló munkaerő, soha jobbat, kérem azonnal elvinni, mert megszakad a szivem. Ilyenre ma azt válaszolnák: — Csak nyugodtan szakadjon meg. Ráadásul pusztulj el a javasoltaddal együtt! Az átszervezés sem jöhetett szóba, mert az sem jobb. Miért éppen téged szerveztek át barátocs- kám! Hohó, maradj csak ott ahonnan jöttél. — Mit csináljunk? — tanakodtak. Végülis arra a megállapodásra jutottak, hogy a delikvenssel kell beszélgetni, mert ha ő megy, az az igazi. Minden más reménytelen. — Nézze kartárs az ország nagyon tágas! Maga ezt a vidéket ismeri már! Mi a munkájával nagyon meg lennénk elégedve, ha az ország túlsó felében fejtené ki. Talán kísérelje meg ott! — Tegyenek még egy kísérletet, drága kartársaim! — — Nem teszünk! Erről tegyen le. Már öt utolsó kísérletet tettünk. Hacsak nem akar utcát söpörni, akkor megy. Ne a közeibe, , mert sajnos öt megyében volt tapasztalatcserén, úgy hogy csak az ország túlsó fele jöhet számításban. Menjen el oda. — De fölvesznek ők engem? — nézett katángkék szemével szeretetteljesen a főnökeire. — Nem! Nem veszik föl! Nem ettek meszet! Magát így nem lehet eladni! Mi ugyan egyszer megvettük, de mi sem vennénk meg többet! Hanem minden magán múlik. Kérje az elhelyezésem! — Jó is, az nem olyan egyszerű. Ismerős Miskolcon. Ott most pályázatot hirdetnek. — Levelezek egy lánynyal. — — Pompás! Nem menyasszony? — —Tudtommal nem! — — Ragyogó! Ezzel a hölggyel elmélyíti a kapcsolatait. Ha másként nem megy, akár mint vőlegény. Mindegy! De valami komoly indokai legyen. Erre ven négy hete. Szabadságot is kap. Négy hét múlva kikérő levelet mutat föl és kér bennünket, hogy családi okok miatt föltétlenül engedjük el Miskolcra. Mi pedig isten ments, hogy ebben megakadályozzuk. Elmúlt három hét. A mélylélek pályázott, elutazott, visszajött, majd újra elutazott, A harmadik hét vége felé hivatalos papírt hozott a posta. — Kedves Kartársak! Mi a véleményük Mélylélek kartársról, aki önöknél van alkalmazásban? — Heuréka! Bekapták a horgot! — rohant a személyzetis a vezetőhöz. Most földicsérjük! — Megörülté?! — rótta meg a vezető. — Az utolsó pillanatban mindent elrontanál! Fanyalogni, fanyalogni!, hogy lássák a sértődöttséget meg a fájdalmat El is ment a íanyalgo levél. Érezhető volt belőle a sértődöttség, a vezetőség megbecsülése és az enyhe fájdalom egy jó munkaerő elvesztése miatt. Egy hét múlva kikérték. :gkapták. A vállalat leggyorsabban elintézett aktájává vált ez a kikérőle76 01 JH O 01 H levél. V. Szlavkin: TERE-FERE A PARKBAN EGY PÁDON ültünk mind a ketten. Én, és egy nyugdíjas férfi, aki gyerekkocsit mozgatott maga előtt, benne rózsaszín bőrű, kékszemú csecsemővel. — Hogy hívják? — kérdeztem. — Vavának.., Valójában két Vova van a mi családunkban: kis-Vova és nagy-V óva. — A kocsiban most melyik van? — A kicsi. A nagyobbik húsz éviéi idősebb nála. — Ó, akkor az már felnőtt ember' — Persze, hisz ő Vovacs- ka apja. És maga kicsoda? — Én a nagy-Vova apja vagyok. — Vagyis a kicsi nagyapja. Mindketten elhallgattunk. ijd az óreg kezdte újra a beszélgetést. A, nehéz már öreg embernek gyermeket nevelni Vovieskám mindig nyugtain* — A nagy-Vova? — A kicsi. Na. meg a nagy sem érzi jól magát. Mert nehéz annak, akinek pótvizsgát kell tennie. Csak ül és magolja a leckét... S nekünk a feleségemmel nincs időnk Vovával törő- dem. — A kicsivel? — A naggyal. Menni kellene a főiskolára, beszélni a dékánnal, hogy nehéz egyszerre tanulni is, gyereket is nevelni. A gyerekkel törődni kell. Sétálni vele. öltöztetni. Azt is el kell mondani a dékánnak, milyen nehéz nekünk Vovács- kával bánni. — A NAGGYAL? — Nem, a kicsivel. Hisz a mi Vovánk teljesen segítség nélkül van. — A kis Vova? — Dehogy! A nagy. Nem tudja a saját dolgát elrendezni. Ú, a kis-Vova már nagy. Hat és fél kiló... — És hol van Vovácska anyt ája? — Otthon A házimunka mind az ó vállára nehezedik. De ő mindezt tűri. Szívós öregasszony A kis-Vova anyukája? — Nem!... A nagyi. .Azaz: A feleségem. A kis-Vovc. anyukája nagyon foglalt. Tanul, készül a főiskolai felvételire. Csak magol, magol, magol. Nagyon jó asszonyka máskülönben. Vovácska nagyon szereti. — A KICSI? — A nagy is. Mi nem is várunk tőle semmi segítséget. A fiataloknak meg kell életüket alapozni: tanuljanak, szerezzenek dipr lomát. De Vovácska ezt nem érti meg. — A nagy? — A kicsi. Ö anyai szerijeire vágyik. Feleségemmel kötelezettséget vállaltunk: én az anyai gondozást, ő meg az apai teendőket végzi. Ezért nincs szinte semmi hiányosság-: a mi Vovánknak. — A kicsinek? — A nagynak. Meg a feleségének. Mi minden erőnket arra áldozzuk, hogy Vova okos, művelt ember legyen. — A nagy-Vova — A kicsi! De nem baj, minden elrendeződik, mire kell. Vovácsh-: nemsokára iskolába meg — A kicsi? — Miért a kicsi? A nagy! Most végzi a pedagógiai főiskolát Tanár lesz. S akÁi ©Is© íirkísérlet l-.-v A többi nem különösképpen érdekes. A történelem néha megismétli önmagát. Két hét múlva a miskolezi személyzetis megdöbbenve nézett a vezetőre: — Ezzel bevásároltunk! — mondta elhülve. — Eladták nekünk! — ismételte a vezető szintén teljesen fölöslegesen, hisz ez a mondat sem jelentett többet, mint az első. Szöllósy Kálmán Az USA-ban. A figurákat látom, de az egyenlőséget nem EGY ME GYE OS V TÖatÜMETE kor kevesebb gondunk lesz nekünk is. Akkor aztán teljesen az unokánk, nevelésének élhetünk. A kis-Vova most még nagyon kicsi, a nagy-Vova még mm olyan nagy... most még nehéz! — Kinek: a nagy-Vová- nak, vagy a kis-Vovának? — Nekem!! — mondta az öreg és eltolta a kocsit a parkból.., Ford : Krecsmáryné Baráté Rozália Mária az éjszaka égzengésre ébredt, záport vert, hűvös lett egyszerre, fázott. Nehezen aludt el ismét, s akkor elhatározta: írni fog egy házassági hirdetésre, hiszen nagyon régóta önálló, független nő, magányos madárka. „A férfi eljött egy délután a megbeszélt helyre mesélte később. Amint benyitott a kis cukrászdába és megállt a kis asztalok, romlandó édességek és szépségek, induló és múló szerelmek felett, tétován, a 182/42-e^, vagyis az a férfi a városban, itt keresi azt a lelkiekben gazdag, intelligens elvált vagy özvegy asszonyt, aki... — Megsajnáltuk. Barátnőm felállt, odalépett hozzá és hadarta a megbeszélt szöveget: „A sokat csalódott szív?” G komolyan válaszolt: „Igen asszonyom, önt keresem?” Én csak kalauzolom APRO= HÍRŰÉT ÉS mondotta, jöjjön; a barátnőmről van szó. Aztán leült hozzánk. Mi lányok hallgattuk, ő pedig beszélt megállás nélkül. Gyorsan beszélt, mint a csőd előtt álló kereskedő az utolsó üzletnél, amellyel, ha sikerül, fennmaradását, életét biztosíthatja, ha nem, akkor húzhatja a rolót lefelé. Hogy mi a foglalkozása, ne kérdezzük, önálló ember maga küzdötte fel magát, komoly, fontos pozícióttölt be. Házasember, ezt rögtön mondja őszintén, s reméli, ezt kapja viszonzásul is. Külön élnek, a válás már elindult. Így beszélt, aztan megkérdezte: Szeretem-e a zenét? Mert a zene, G már zenét is szerzett. £s előre« egy hangjegy füze tét: esek az első munkái. Mit szólok hozzá? Hát mondhatom mást, mint ami az igazság; JVem értek hozzá, nem érdekel, botfülem van kérem!” Megmerevedett egy pillanatra, kigyullt az arca és gyöngyözni kezdett a homloka. De aztán kapkodva magyarázkodott: nem számit, attól még én igen jó feleség lehetek. Nem bírtam tovább, igennel válaszoltam. A randevú végén oly biztcs lett a dolgában, hogy nem is kérdezte, hanem mondta: legközelebb is találkozunk, ugyanott szombaton délután, abba az órába," — Hát nem mész el? —kérdeztem Máriát, „Elmegyek, de hidd el csak azért, mert nincs más dolgom, nevetni, mulatni, fogok. Tudod, hogy mi mindent össze tud fecsegni eg-' ilyen ember’"’" ifibányc
