Nógrád. 1964. szeptember (20. évfolyam. 171-196. szám)
1964-09-06 / 176. szám
1964. szept. 6, vasárnap N0GRÄD ii Sásdi Sándor: A gyerek jóllakik DCistcVClllJC BORSA Ferencnét akkor ismertem meg, amikor a Földművelésügyi Minisztérium elismerő oklevéllel tüntette ki. Mint a karteai termelő- szövetkezet legtöbb asszonya, a növénytermelésben koricacsutka, két napig dolgozik, mégpedig brigád- még pattoghat, aztán elcsapkodta, de hirtelen megint sírósra halkult a szava: — Bemegyek... éhes vagyok. ;. A szoba meleg volt, a tűzhelyen pattogott a kuvezetőként és a tavalyi zárszámadáskor háromszáz munkaegység után tizenötezer forint részesedést kapott. Ezenfelül természetbeni prémiumot is. Házas fiával, unokáival lakik a háromszobás, vafogy az is. Ügy teszek majd — gondoltam —mint a többi szegény aszony. Napkelte előtt, amikor az erdész még alszik, elmegyek a papok erdejére, fejemen hozom haza a nagy köteg rőzsét. Igaz, a Vindonatúj épületben, ötven- czéék menyecskéjét rajtanyolc éves, hajában egyet- fogta a szakállas erdész, len ősz szál sem látszik, elvette a nagykendőt, az- arcát is fiatalossá teszi de- tán csalogatta a kunyhó- rűs mosolya, csak hajlott ba, hogy ott majd vissza- háta árulkodik az évek adja. Nem is a tüzelő a múlásáról. baj, hanem az, hogy a Derekát nyomogatva Szerek újra elébem állt: mondja. — Édesanyám — Világéletemben eleget kenyeret! robotoltam, örömest dől- , — Lehet, hogy megszorítom valakinek a torkát... lehet, hogy csak lopok, de nem hallgathatom tovább a gyermek kunyerálását... Ne félj fiam, hozok neked kenyeret... Keze már a kilincsen, de kívülről nyomják le előbb és gazdag Somos felesége lépi át a küszöböt. — Teérted jöttem, Tera meghalt anyánk, virrasztóba hívlak. Ne veszkődj a főzéssel, hoztam ételt uradnak, gyermekednek, csak siess, öltöztetni szeretnénk a halottunkat. RAKJA KI messen gozom most is. Hogyne szorgoskodnék, amikor látszatja van a munkámnak. Tele pince, tele kamra, a füstölőn négy sonka, két sorban a kolbász, a AZ URAM meggyújtotta pipájában a futószeder levelét, teszi, mintha nem hallaná a siránkozó szót, ölébe húzza padlásgerendán lisztes-zsák Jancsikát: vastagodik, pedig jól emlékszem én olyan télre, hogy száraz kenyeret alig tudtunk adni ennek az én fiamnak.;. Mintha a falon túl látna, valahová nagyon messzire, a gyászos múltba. Keze az unokája fejét simítja, a kislány sürgeti: — Mesélje el, öreganyám. .. Én is kimondtam a biztató szót, és nagy nekiké- szülődéssel rá is kezdi: „... Ültem egymagámban, hangosan sóhajtottam: mi lesz velünk mennybéli isten? Senki sem felelt, az óra ketyegett a falon, a láda alatt rágcsált az egér, más neSz nem hallatszott. Néztem a szürke téli eget... Nyolc éves házasok voltunk, azalatt sokszor felkérdeztem az istent, felelősségre vonóan mérgesen, hogy „Jaj”, mi lesz velünk?” —. Adódott úgy is, hogy fenyegettem az ég felé, úgy is, hogy ijedten megkultsoltam a két kezemet, de semmi sem használt. Az uraság földjén egyszer kevesebb kukorica termett, másszor több, de akkor megdöglött a malac, vagy a része-búza kaszálásában töppedt volt a szem. Emiatt ürült ki a szokottnál is hamarabb a liszteszsák, emiatt fogyott el Gyertyaszentelő előtt az utolsó kenyér legkisebb darabkája is. A földet hó takarta, az uram sehol se kapott munkát és a kisfiam, Jancsi, délután kétszer is hiába ismételte: — Meséljek az arany- csengős bárányról? az asztalra a kolbászt, a húsos-szalonnát friss kenyeret, mákoskőttest. Jancsika nézi, nézi, és úgy nyalja meg a szájaszélét, mintha máris valami jó ízt érezne rajta. Az uram csak áll, fején a rossz kalap és próbálja úgy mondani, hogy sajnálkozás érződjön a szavából: — Isten nyugosztalja anyádat, jó asszony volt... — A légynek sem vétett toldom meg én, és szinte tuszkolom magam előtt kifelé gazda'g Somos feleségét. Aki könnyeden ír, mindig azt hiszi, hogy több a tehetsége, mint amennyi. Hogy jól írjunk, ahhoz természetes könnyedség és mesterséges nehézség kell.-i—i / 1 Elménk olykor éppoly H Orp-aCSOK boldogtalanná tesz bennünO két, mint szenvedélyeink; „ , _ , , s arról az emberről, akivel A szép müveket a tehet- ^ megesikj elmondhatjuk. ség kezdi meg de csakis a hogy olyan beteg aku orvomunka fejezi be. sa mérgezett meg. Hiába utánozza a bárány bégetését, ugrándozását. a kisgyerek csak azt hajtogatja: Sok mű sikerének az a titka, hogy a szerző eszméinek középszerűsége arányban van a közönség eszméinek a középszerűségével. A hó fehérsége üvegesen csillant, az ég aranyló csillagait néztem, arra gondoltam: jóljárt az öregasszony, mert minek éljen az, aki menni nem tud, látása is * meghibásodott... Holnap zám, a fülembe pusmogja: pecsenyét, rétest vitetek ha- A tökéletesség aprólékosza a torról, az uram pénzt ságokból tevődik össze. kap a sirasasert... . . Nem az a nevetséges, hogy alkalmazzuk Szerelem: kedves észté- Azok az írók, akik hat- lenség; becsvágy: komoly nak korukra, csupán olyan — Éhes vagyok... Az uram odahajol hoz— Az asztalfiába maradt még egy kis héja... — Maradt ám, de azt már délben nekiadtam,-így vissza én, mire emberem felveszi az ágyról a vedlett kalapot, indul kifelé. „Megyek...” mondja olyan hangon, hogy az fenyegetőbb, mint az én égíelé emelt öklöm. Faggatom, hova menne, de annak csak zihál a melle, mintha már el is kezdte volna valakivel a birkózást. AMIKOR őket, hanem az, hogy máshol alkalmaz- odaálltam a halott mellé, 2uk_ miní Qjl0; kellene. hogy mosdassam, ráadjam a fehér gyolcsruhát, a kisfiam nevetős kék szemét láttam a zsírtól csillanó piros száját... Elhallgat, arcán feldereng a fiatalos mosoly: — Régen volt, igaz se volt talán... ostobaság. A mű végének mindig a kezdetére kell emlékeztetnie. Vannak emberek, akiknek életszükségletük az, hogy — akármilyen áron is — kiváljanak és a töbemberek, akik tökéletesen fejezik ki, amit a többiek gondolnak, és azokat az eszméket vagy érzelmeket ébresztik az elmékben, amelyek amúgy is bonta- kozóban voltak bennük. Az irodalmak az elmék mélyén rejlenek. A becsvágy könnyebben gerjed fel kis lelkekben, Lehetséges, hogy hamarosan nagy állásba kerü- biek fölé emelkedjenek. lök? Tudja talán? Vagy Minden mindegy nekik, előérzete súgja neki? Előre csak feltűnést keltsenek; köszönt nekem! mindenütt jól érzik magumint a nagyokban, ahogy kát, a szemfényvesztők a tűz is könnyebben kap vásári dobogóján és a színbele a szalmába, a zsúp- pádon, a trónon és a vesztő- fedeles kunyhókba, mint a helyen, feltéve, hogy makastélyokba. gukra vonják a figyelmet. Ami meglepő, az csak egyszer lep meg; de ami\ csodálatos, azt mindinkább csodálják. Mihail Prisvin: A KÉK SZITAKÖTŐ Tíz évvel ezelőtt halt meg Mihail Mihajlovics Prisvin szovjet író. Nagy kortársa, Gorkij, Prisvin művészetének őszinte elismeröje és méltatója volt. Sorrentóból 1926-ban ezt irta neki: Abban, amit mond, és ahogy mondja, valami ősi pogány bölcsességet, és szépséget érzek, mélységesen emberit és szívből fakadót, mert Ön igaz gyermeke a földnek, nagy édesanyánknak, akit áhitatosan szeret. Ügy hat rám írása, mint a hegyi rétek — a virágok mind ismerősek, ugyanazok, melyek a völgyben nőnek, de olyan dús, olyan pompás mind és a? együttesük olyan különös, ahogy azt soha sehol nem láttuk. nek éreztem magam és És hirtelen ez a harc boldog voltam, hogy itt a kedves, gyermeki mosoly háborúban nemcsak, mint kíséretében befejeződött, a 1914-ben az első világháború idején katonai tudósilóként utaztam a frontra egy betegápoló öltözékében és hamarosan be is kerültem a nyugati ütközetbe. Leírtam valamenyi benyomásomat, de bevallom, egész idő alatt éreztem, hogy szükségtelen vagyok és beláttam, hogy lehetetlen szavakkal visszaadni Csákója is lett; újságpa- őzt a szörnyűséget, ami kö- pírosból hajtogatta össze rülöttem végbement, az uram. A gyerek neve- 1 Egyik alkalommal, amitett, örömében a térdét kor éppen, tombolt a harc, — Édesanyám, ehes vagyok. Kiment az udvarra, nézte, hogyan csinálja az apja a hóembert, még biztogat- ta is: — Szeme meg bajusza is legyen ám neki... rámkiáltott egy idős százados: — Nem szégyellt magát, ezekben a percekben, ilyen haszontalanságokkal foglalkozni? — De hát mit csináljak? — kérdeztem — Szaladjon gyorsan es segítsen felemelni a sebesülteket, hozzon ki padokat az iskolából és tegye rá őket... iró vagyok jelen. Egy haldokló éppen akkor fordult felém: vizet! — suttogta. Azonnal rohantam vízért. ö azonban nem ivott és egyre azt ismételgette: vizet, vizet, forrás vizet.’... Csodálkozva néztem rá és hirtelen mindent megértettem: majdnem gyermek volt még, csillogó szemű, remegő ajkú. Ajka remegése lelke felindulását tükrözte. A betegszállítóval rátettük öt a hordágyra és elvittük a patak partra. A szanitéc elment, én azonban olt maradtam a haldokló fiúval az erdei patakocska mellett. Az esti nap sugaraiban egy kék szitakötő keringett a kis öböl fölött. Tőlünk nem messze, ahol az öböl befejeződött, a kis patak hullámai dalolták gyönyörű éneküket. A sebesült csukott szembeteg kinyitotta szemét. — Köszönöm — suttogta. Amint meglátta a kék szitakötőt az öböl felett, ismét elmosolyodott, még egy „köszönömöt” mondott és becsukta a szemét. sen beszélgetett. Vajon nem igy van e ebben az esetben is: a szeme előbb felmondta a szolgálatot, mint a szervezete. Magam is odanéztem, ahol a szitakötő az imént repült, deI már nem láttam semmit. A beteg rájött, hogy félrevezettem és hallgatva Egy jó ideig halgattunk becsukta a szemét, ezután, de- ajkai ismét Ez nagyon elkeserített, megmozdultak: repül még? ám hirtelen megláttam a — hallottam a kérdést. tiszta vízben a repülő szi- A kék szitakötő még kö- takötö tükörképét. Mi nem; rözött. vehettük észre a sötét er— Repül — feleltem. dö miatt, de a viz még ak-( Ismét elmosolyodott és kor is világos marad, ha elvesztette az eszméletét. besötétedik. — Repül, repül! — kiEzalatt lasacskán besötétedett gondolataim mesz- sze szálltak, elábrándoztam. Egyszer csak megint hallom amint kérdezi: repül még? — Repül, — mondtam, anélkül, hogy odanéztem volna. — Hát akkor én miért nem látom? — kérdezte, és nagy erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Megijedtem. Egyszer áltottam olyan határozottan és örömmel, hogy a beteg egyszerre kinyitotta a szemét. Megmutattam neki a tükörképet. Elmosolyodott. Nem fogom leírni, hogy j hogyan mentettük meg ezt! a sebesültet, — hiszen az j orvosok mentették meg. De hiszek abban, hogy az orvosoknak segített a patak- éneke és az én határozotti lelkes bejelentésem arról,• Azt tettem, amit mon- mel hallgatta, vértelen aj- ugyanis láttam eav haldok- hogy a kék szitakötő a södott, és egészen elfelejtet- kai görcsösen rángatóztak, iát, aki halála előtt hirte- t.Mhon is repült az öböl hogy irodalmár va- mintegy kifejezve belső ien elvesztette a látását fölött. Fordította tem, gyök. Végre igaz ember- nagy harcát. pedig velünk még értelmeCsongrády Béla
