Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)
1964-08-02 / 147. szám
1964 augusztus 2. vasárnap (9 O X3 Mi <4 1> 11 l KALÁSZ MARTON: Feljegyzés, csillagok közt Milyen ostoba voltam: azt hittem akkor, már üdvözültem. Ahogy a Föld fölé kerültem, kék arcom az űrbe dobódott, akár a szörnyé, meghatódott és elkínzott volt; de makacs — tudtam, képernyőn át követnek, így surroghattam égköröknek, közben álomra is nyugodtan hajthattam fejem, tenyerem kalandozhatott, műszeren, megfejtésébe régen fogtam, s ez szította fel önbizalmam, hogy észre se vegyem magamba» bizonytalanban létezem. — Megdöbbentem? Éreztem újra a félelmet, a pillanat » dühödt légűrré tágulását, " - melyben a fej maga marad, az idegkép luc sokra oszlik, ahogy a kert hó-árba foszlik. Józan akartam lenni! Ha leszállásra összpontosulnom, egy-egy kör alól kizúdulnom, a felfoghatatlan világba kell vetődnöm, akár az árva, méltóságon alul tehetném? Nem a zuhanásom a fontos, nem átváltásaim a lényeg; ne csupán égközi vakondhoz hasonlóan, világtalanként púpozzam a mindenség-kérget — lángoló földsáv, csupasz elme fényében álló nép, a kéményt lággyá tevő gyárfüst terelje forgásomat. így lesz arányos! Világ higgadtsága, fegyelme leszállás után, start előtt pár percre rendeljen magához. RATAY ANTAL» Újra otthon Szél cibálja már a rozsvetést, fakó fácánok készülnek újra nászra, gömbölyű kocákat terel a puli, s János bácsi, a közös kanásza csorba pipáját újra cserélte végre, s ritkábban járnak itt is temetésre... Apám szusszant: Ennyi hír egy csokorba, megnyomja mellét, s miközben tölt, liheg, Küszködik e széllel-bélelt idővel, s miközben anyám is körül-tipeg koccintunk, kétszer, ötször is talán, aztán vers-olvasásra invitál. „Nem tudhatom...” Radnóti szói helyettem, s látom, idő-gyűrt arca megremeg, ,„.. annak térkép e táj” — veri vissza a padló, s tudom: e most megújult lelkeken — mélyen a szikkadt emlékek alatt — a holnap tenyérnyi álma felszakadt. S már tudom, hogy e táj nekünk is térkép. csak benne élő álmok ébredeznek, csőkutak szívják a homok szívét és régi cserjék terebélyesednek, hogy több legyen mint térkép: jövőnk e táj, mely féllábával még a múltba jár. többen is —, hogy gyereke van. IZZADNI kezdett az elnök homloka, pedig a nap éppen elbújt egy zivataros felhő mögé, s utána hűvös széláramlat lebegtette végig a szép, kövér répaleveleket. Bánta már nagyon, amiért elhamarkodottságában belement ebbe a kényesnek ígérkező témába. De most már nem volt visz- szaút, gombolyítani kellett tovább a megkezdett fonalat. Aztán honnét veszitek ezt a... ezt a gyerek-históriát? — Megtudtuk. — Kitől? — Egy illetőtől. — És ha rágalom? — Valóság, ő sem tagadta. — Margó? — Ki más. — Nono! — emelte fel figyelmeztetőleg mutatóujját az elnök. — Azért én mégis amondó vagyok, hogy kissé elha- markodtátok a dolgot. Legalább szóltatok volna, mielőtt határoztatok felőle. Más lánnyal is megtörtént ilyesmi, aztán mégsem dőlt össze miatta a debreceni nagytemplom. A lányok gyors mozdulattal fordultak szembe az elnökkel. Ezúttal Terka, a csoportvezető vette át a szót: — Rosszul ismer minket az elnök elvtárs! — No? — kapta fel fejét az elnök. — Miből gondolod? — Abból, amiért feltételezi rólunk, hogy Margót a gyerek miatt szekáltuk ki magunk közül. — Akkor miért? — Amiért elhallgatta előttünk. Meg azért, hogy állami gondozásba adta. Megmondtuk neki világosan: köztünk maradhat, ha a gyereket hazahozza, aztán szemünk előtt neveli. A nap előbukkant a fellegekből, s egy pillanatra beragyogta a répaföldet. — Ügy látszik még sem lesz vihar! — jegyezte meg valaki. Az elnök cigarettára gyújtott, s most már valamivel derűsebb ábrázattal fújta maga elé a füstöt. — Helyeslem a véleményeteket — mondta —, de Pásztor Ferenc: SÉTÁK EGY RÉGI | Rjepin festményen láttám ilyen szépnek az erdőt. A nap ereje áttöri a lombok zárját, s befurakodik az avar fölé. Fölszippantja a harmatot. Ez a reggeli társasjátéka az erdőnek. A nap párafelhőt csal a tavalyi levéltakaróból, és a szél kergetőzni kezd vele. A fák útját állják. A nap pedig fürdik benne, szi- porkáztatja fényeit. Pajkos gyerekek. Pancsol a kristálytiszta tó vizében. Hullanak a fényes cseppek. A pajkos kamasz pazarlón szórja szét. Nevethetnékem támad. Társat lelni, együtt csodálni —ez lenne jó dolog. Mliinthn csodatevő manók is járnák az erdőt — társ jön. Kalapja mellett szamócacsokor. Kosarában egy halom pufók gomba. Sárgák, barnák, piroshá- túak. Furcsák az íratlan erdei törvények. Csak intünk egymásnak, biccentünk. Már ismerősök vagyunk. — Szép? — Ez a legszebb. — Régen? — s az erdő felé bök a fejével. — Hajnal óta. Nem kell több szó. Együtt indulunk a gyalog- úton. Letépek egy kékkely- hű virágot. Ö meg felrúg egy mérges galócát. Szótlanul baktatunk a fényesre taposott gyalogúton. Felkapok a fű közül egy vérszínű szamócabogvót. Illatos, mint a virág/A szám- bagyömöszölöm. Édes, akár a méz. Rám se hederít. Kattingatja a bicskáját, vizsgálódva nézi a bükkös sűrűséget. Beljebb töri magát a bokrok közé, és egy nyisszantással lenyesi a sárga csirkegomba szárát. így térünk ki az erdő széléig. Hajdan vastagtör- zsű tölgy terpeszkedett itt. Már csak asztalnyi tönk. Jó pihenőhelyet kínál. Tarkóra lökjük a kalapot. Azóta a nap is felnőtt lett. Méltóságteljesen szemlélődik — és melegít. Majdcsak gőzölög rajtunk a gúvalamiről megfeledkeztek. — Miről? — Arról, hogy miből tartaná el a gyereket, mikor csak két hete dolgozik a szövetkezetben? — Megmondtuk, hogy rosszul ismer bennünket az elnök elvtárs — szólt ismét Terka, — mivelhogy zárszámadásig a lánycsapat patronálná a Margó csemetéjét. VISSZAFELÉ az elnök ismét útbaejtette az asszonyokat. Tereferélt velük egy ideig, aztán elköszönve tőlük felpattant a biciklire. Azonban alig hajtotta körbe a pedált, amikor valaki utána kiáltott. Egyik lábát a földre eresztve, hátrafordult. A szalmakalapos lány állt előtte. Arcán nyoma sem volt már a zavarnak, tekintetét nyiltan szegezte az elnökre: — Tessék engem elengedni holnap. Volna egy kis elintézni való dolgom Pesten... A nap úgy úszott az égen, akár egy óriás, fénylő szalmakalap. Már teljesen kitisztult. nya, annyira belénk itta magát a hajnali harmat, no meg ránk pottyantak a fák könnyei, amiket a nap csalogatott rájuk hajnali ébredéskor. A völgy csak egy kisebbfajta ugrás. Kussol a kerítések sora. Még egy kapu sem nyikordul. A kutyák is csendesek. Hosz- szú virrasztás után megérdemlik ezt a hajnali szunnyadást. A kéményekből már itt is, ott is bod- roz a füst. Jól látni, hol pattog a rőzseláng, hol rakták meg a masinát szénnel. Amennyi kémény — mind másszínű füstöt ereget. — Ott a házam — mutat a völgy felé. Jó már hallani! Azt hittem mást sem tud az öreg, csak a bicskáját nyikkan- tani, meg a bolondgombákat félrerugdalni. Ha megszólalt, hát csak beszéljen. MONDJA is sorban. Tetőtől a pincéig. Mondja, hogy az övé, ott a saroktól a harmadik. Piros cserép díszük a tetején, a vakolata sárga, ki- kerícsszín. Az ablaktok is sárga. Lehet, nem futotta már zománcra. A zsaluk leeresztve. Biztos álmot őriznek még. Az ablak alatt rózsák virítanak. Kirí közülük a vérpiros, a sárgát én nem látom, mert összefut a színe a sápadt vakolattal. Lejjeb lódulunk, hogy jobban lássam a rózsákat. Jó neki, ha eldicsekedhe- tik. Hát dicsekedjen. Mi mást hallgatna ilyen kora reggel az ember? Hogy kell szemezni, miképpen oltható a legszebb színű rózsa a vad vesszőbe... Melyiknek a szirma sima, puha, mint a bársony, melyiknek fénylik, mint a porcelán... Melyiknek a tüskéié áll egyenesen el a fájától, s melyiknek kunkori, mint a malacfarka... Traktált az én hajnali társam kéretlenül is. A rózsák mellett kis gazdaság. Bablevélen csillog a harmat egy szobányi földdarabban. Odébb — két i futószőnyeget terítettek 1 tán — saláták bokrosodtak. | Kövérek, minden bokor- i ban egy testes kofa gugol. 1 Ilyen szőnyeget nem is le- l hét szőni! Zöldség bujál- | kodik másik két nadrág- i szíinyi parcellán. Sorbaáll- | nak, mint a katonák. í A ház túlfelén kúttá ne [ csörren. I — Vizet mer az asszony. ) Korán kel ő is. Nem kelle- ! ne neki. Nem sok dolga [ akad. Csak ez a kiskert itt. | De megszokta már. Hiába küldték nyugállományba, nem bír magával. Igaz, én is csak ilyen maradok már. — Régi ház? — Á, dehogy! Most lesz négyéves. Épen augusztusban. Megmondanám azt is, [ hogy melyik darabját, mi- | kor tettük bele. Megmon- ) danám még azt is mennyi i téglát, hány darab termés- | követ, hány talicska sódert i hordtunk bele. Tizenöt | évig kuporgattam ró. Még i a mozira is sajnáltam a ' pénzt. Azt tartottam ha a , fészke jó az embernek, akkor nem hiányzik már semmi. Egész életemben olyan álmodozgató ember voltam. Volt idő, amikor a kőműveseknél dolgoztam, hogy csak álmodozgattam, de hiába. De azért, egészen sose mondtam le azokról az álmodozgatá- sokról. Ügy elképzeltem magamban, hogy no, Ton- csi, lesz egyszer egy szép, nagyablakos, zsalugáteres házad. Kerttel, kúttal, egy kis szőlőlugassal. Már ki ne nevessen, de olyannak álmodtam én ezt, amilyen. Ezekkel a rózsákkal, salátákkal, zöldséggel, mindennel. Ügy el-elgondolkoztam akkortájt, milyen jó dolgom is lesz egyszer. Veszek — mondtam magamban — egy fonott rád- széket, odateszem a kert végibe a lugas alá. A kútban mindig lesz egy családi sör. Ha kedvem szottyan rá, hát meghúzom. Aztán csak olvasgatok. szunyókálok, ahogy a kedvem tartja. Elgondoltam, hogy lesz majd egykét unoka. — Mindig hittem, hogy csak ennyi legyen, aztán de boldog ember is leszek én. Csakhogy az ember tervezget, álmodozhat. Nem úgy forog a szerencséje, ahogyan szeretné. Csak a mesében van az, hogy boldogan éltek, amígcsak meg nem haltak.... HALLGAT. Tologatja a kalapját. Hol előre böki, mélyen a szemébe, hol visszalöki a tarkójára. — A belsejét is úgy okoskodtok ki, hogy mindenkinek jó legyen. Van egy kisebb szoba, az a miénk az asszonnyal. Két ágy, két szekrény, tükör, asztal, miegymás. Elég az nekünk. Egy nagyobb a lányomé. Van benne minden. Fotel, asztalka, könyvespolc, heverő. Még olyan kerekes kis asztalka is. Aztán van egy még kisebb szoba a mienkénél. Az a gyereké. Most huszonégy éves. Megint csak tologatja a kalapját. Nem kérdezek én tőle sémit, nem kíváncsiskodom, csak hallgatok, nézem a pirostetős házat. A gondolataimat még elrejtem. Más az, hogy mit mondok, az is más, mire gondolok közben. Mert én arra gondolok, hogy mégis értelmes élete volt ennek az öregnek, összehordta a fészkét, mint a madár, kibélelte jó puhára, takarosra. Mégis itt kószál az erdőben. Nemhogy beülne abba a nádfonatú kertiszékbe és érezné, hogy no Toncsi most aztán boldog ember vagy. — Tudja, olyan ember vagyok én... Valamit kitervelek, számolgatok, aztán már az én erőmön nem múlik, öreg vagyok, az igaz. Erőm van még. Azelőtt, kérem, hűha! Még a házat is a hátamra kaptam volna. Aztán olyan is van ám, hogy nemcsak a karban kell az erő. Nem mindig az izmok a fontosak. Ha beleeszi magát a métely az ember leikébe, az rosszabb minden bajnál. Tűnődök is magamban, Megfogtalak öreg. Egész életedben csak kuporgattál, gyvitö^ettt^ a fészekre a szárazabbik rőzsét. Most aztán kifelé állsz a világból. Nem láttál belőle semmit, nem fogtál belőle jót, csak munkát, törődést, téglahordást. Talán csak addig voltál boldog, amíg láttad azt a bolond álmot, hogy ülsz a kerti székben. — Mit ér az egész, ha az embernek nincs nyugodalma. .. Mondja a magáét. Mái arra gondolok, hogy biztosan jó szomszédot rendeli neki a balsors, s emiatt háborodott fel a lelke. DE ÉGET már a nap. A tarkómat süti. Bosszút akar állni a véli tűz. Vagy pótolni szándékozza mindazt, amit a hajnali hűvösségben elmu- lasztott. Indulnék, mehet- nékem támadt. — Továbbállok. Meleg lesz ma... — Hadd süssön csak —* szól az öreg is és vacka- lódik már. — Nagyon szép a rózsa, Kiváltképp az a halvány* sárga. Olyan a szirma, mintha viaszból öntötték volna. — Nekem is nagyon kedj vemre való. Magam öltöt* tam. Van belőle legalább tizenöt tő. — Ha megkérném, adna e belőle szemezni, vág) vesszőt. Nagyon szép lenne a mi házunk elé is egy két tő... Eljönnék érte. Meglátogatnám. Legalább jobban megnézném ezt a fészket is. — Ha nem restell hozzám eljönni?! — Miért restelném? — Van, aki elkerül. — Én nem kerülném el... Mi okom lenne rá. — Mert nem tudja.,. — Mit kellene tudni? — Mit? Hm. — Ügy volt az... Mos» lesz négy esztendeje. Ami* kor készen volt a ház. A gyerek akkor tizenhét éves múlt... Avattuk a házat. Eljöttek a rokonok. Az én cimboráim, meg a gyereké is. Mulattunk, mi tagadás. Ittunk. Adtunk a gyere* keknek is. Sokat dolgozott szegény, összeakaszkodtak marakodtak. Az enyém.. Bicskát rántott a többire Az egyiket megszurkálta Belehalt. A gyerek nyolc évet kapott. Négy leteli belőle. _ ??? — Egész életemben doh goztam. Mást nem is. Csal dolgoztam. Pirítja még s lelkemet is a szégyen.. Mert én gyilkos apja vagyok. .. Azért mondom uram.. . Megszólnák, ha eljönne a rózsákért... _ ??? — De ha úgy gondolja. Én jószívvel adom... NEM nyújtott kezet. Ballagott egy keskeny gyalogcsapáson. Én meg ellenkező irányban. Mögöttem nyikorogva nyílt mai ->a&kapu.
