Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)
1964-08-02 / 147. szám
10 NOGRAD 1964. augusztus 2. vasárnap Rijone Praktikto: Az indonéz irodalom egyik legfiatalabb művelője, 1932-ben született a Jáva szigeti Semarang városban. 1917-ben, 15 éves korában részt vett az indonéz nemzeti forradalomban. Édesapját, Semarang város rendőrfőnökét a holland gyarmatosítók elhurcolták és meggyilkolták. Rijono Pratikto 1951-ben fejezte be tanulmányait Bandungban. Számos elbeszélése jelent meg különböző antológiában, és megjelent egy önálló kötete is. M ár nem vagyok egyéb, csak egy kis rakás hamu. Gyermekeim megszene- sedtek. Én és a ház együtt váltunk porrá ebben a vér- zivataros időben. A férjem halott, a szerelemnek vége. Még ha átfűrészelnék a kemény gerendákat, akkor sem találnák meg a romok alatt. Bölcsőben fekvő gyermekemet és a másodikat, akit a szivem alatt hordtam, ugyanaz a sors érte. Köztem és az életben maradottak között nincs többé semmi kapcsolat. Mindenki csak önmagával törődik, senki sem gondol a másikra. Senki sem hullat értem könnyet, senki sem áldoz rám néhány szál virágot, nem temetőben nyugszom és nincs sírkövem. Eszembe jut a fordulat: egy másodperc vált örökkévalósággá. Egy másodperc alatt kinyílhat vagy lecsukódhat a szem; egy másodperc alatt süketté válhat a fül; egy másodperc alatt hazugságra nyílhat a száj, és egy másodpercig a halál után még automatikusan tovább dobog a szív. A gyerekek felcseperednek és ide-oda futkároz- nak. A hegyekben. A mélyben szakadék tátong. Egy másodperc elegendő — egy gyermek megbotlik egy kőben, lezuhan a szakadékba és meghal. A szive nem dobog többé. A többi gyerek mit sem törődik vele, és játszik tovább. Hisz még oly fiatalok. Az én szivem is megszűnt dobogni. Hiába várom, hogy újra dobogni kezdjen. Bár nem tudtam valami jól olvasni, egy nap mégis így szóltam férjemhez: — Kedvesem, hozd el nekem a kölcsönkönyvtár- ból „Az élet győzelme” című könyvet. Férjem, aki némileg jobban olvasott, elindult, a mostanában legdivatosabb hadianyagból, mármint zsákvászonból készült ruhájában. Cipőt nagyon ritkán hordott. A mozi előtt megállt egy pillanatra. A bejáratnál sorba álltak az emberek. Soha életében nem gondolt rá — de ekkor felmerült benne a vágy, hogy moziba menjen. Most nagy a tolongás — gondolta. és bár két órával később mégis bement. És... csodálkozott. Háborús filmet játszottak. Emberek ölték az embereket. Almikor kijött csak a fejét csóválta, és arra gondolt, hogy háborút látott. A következő utcasarkon megpillantott egy kiragasztott plakátot: HÁBORÚ! A postaépületen újabb plakát: HÁBORÜ! A hollond vezérkar épületénél állig felfegyverzett őrség. Előtte gerendákból ácsolt, hadi célokat szolgáló őrtomy, akárcsak a filmben. Hirtelen mérhetetlen gyűlölet toct fel benne — s mélységes undor fogta el a háborútól. Hazatértekor megkérdeztem tőle: — Mi történt? — Nem tudod? Háború van! Háború! Háború! — Az lehetetlen — mondtam. — Lehetetlen, hisz rizsaratás előtt vagyunk, ilyenkor nem lehet háború. Másnap, amikor elindult a könyvért, futólépésben jött vissza. — Figyeld csak! Nem hallod a berregést a levegőben? Háború van, háború! Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Én egy könyvet kértem tőle, ő meg a háborúról beszélt. Amikor harmadszor is visszajött, ezt kiabálta: — Hát nem hallod? A motorok gázt adnak. Úgy hallatszik mintha mennydörögne! Háború van! Ügy éreztem, hogy megáll a szívverésem. Szinte hallottam, amint valaki így szól: „A szakadékban pusztult gyerekkel nem törődtek a pajtásai.” Nem azt mondta-e a szomszéd, hogy Jáva lakosságának csak a fele marad meg? A másik fele nem éli túl. De ha ennyi ember elpusztul annak kell, hogy valami oka legyen. Talán isten akarata. Talán valami borzalmas természeti csapás várható — azt mondják, így lesz. Jáva két neszre fog szakadni. Vagy valami járvány fog kitömi? Vagy... — Az igazi oka a háború ! Természetesen a háború — jelenti ki izgatottan a férjem. Annyit tudok, hogy Jávának ötvenmillió lakosa van. Ezt a számot azonban el sem tudom képzelni. Mennyi lehet az az ötvenmillió? Tízszer annyi lenne, mint falunk? Vagy talán százszor any- nyi? Ezerszer annyi? Nem tudok rájönni, mert számolni sem tanultam meg elég jól. De ha fele elpusztul a háborúban, akkor ez a következő példa alapján így fest: ö'tven banánt elosztunk kettővel, az annyi mint huszonöt banán, tehát az ötvenmillió fele, az huszonöt millió. Az országos vásárokon rendszerint van tombola és kockajáték. A játékokban résztvevőknek úgy dobog a szivük, min.t a beteg macskáé. Minden játékban van egy főnyeremény. Az emberek azért izgulnak, mert vagy megszabadulnak a pénzüktől, vagy nyernek. Kettő közül az egyik. Arra gondoltam: most nem pénzben játszanak, hanem emberi lelkekkel. Hát ne borzadjon el az ember? Amikor kitört a nemzeti forradalom, lángokban állt az erdő. Áradat öntött el mindent —véráradat. — Nem adom fel a reményt — jelentette ki férjem. — A háború nagy áldozatot követelt már eddig is, de én még élek. Katonák halnak majd meg. És civilek is. De a nép élni fog és rázendít a győzelmi indulójára. Bennünket még nem jegyeztek fel a halálozási jegyzékre. Egy kormányzási hivatalnok és kísérője érkezett falunkba. Karcsú volt, mint valami szivar, kis kiszáradt ember volt. — Uram! Mennyi áldozatot követelt eddig a háború? Kinyitotta sárga csillagos aktatáskáját, olyan táskát, amilyen a japánoknak van. — Ó uram! Már több ezret. A huszonöt millióra gondoltam. Ugyanannyi ez, mint a „több ezer”? Hogyan függ össze az „ezer” és a „millió”? Minden nap újabb áldozatokot követelt. A partizánok soraiból. A hadseregből. Katonák és... civilek. A hősi sírok szaporán nőttek, mint a szantálfák bő esőzések idején. Semmit sem értek a politikai sakkhúzásokhoz. Szerintem a gyarmatosító urak állatok, akik filozofálnak. Borzalmas háború tört ki. S vele együtt feltört bennem a gyűlölet. Ugyanolyan gyűlölet, amilyen férjemben élt a háború ellen. Úgy hírlik, a hollandusok ezt a háborút rendőri akciónak nevezik. Már a falunkban sem voltunk biztonságban. Uj szó röppent fel: lázadók. Mit jelent ez? Arról, hogy a rabló mit jelent, van fogalma. De mi az, hogy lázadó? A hollandusok mindenütt raboltak és fosztogattak. S a „rend őreinek” nevezték magukat. És gyilkolták. Ro*sizabbak voltak a vadállatoknál — telhetetlenek —valóságos ördögök. És ezek beszéltek lázadókról. A forrongást két csoport szítja: a politikusok és az éhezők. A politika nem sokat jelent számomra. De ha az éhező nép védekezik — az más lapra tartozik. A katonák állandóan a környékben portyáztak. Úgy tűnt fel nekem, mintha ebben a háborúban az emberek mindenféle piszkot szórnának egymásra, míg végül a ruhájuk eredeti színe felismerhetetlenné válik. De talán tévedek. Ezrekre rúgott az áldozatok száma. De hogyan függ össze az „ezer” és a miliő? Azt hittem, hogy megáll a szívverésem, és a szakadékba zuhant gyermekre gondoltam, akinek pajtásai! tovább hancúroztak. Egész i melegem lett; tűz járta át] a testemet. Komoly beleg i voltam. Testem megdagadt,] mint a vízkórosoké. Hogy i mikor öntött el először a] forróság, nem tudnám meg-] mondani. j A helyzet azután tovább ] romlott. A járőrök azt mondták, hogy „a gazt akarják kiirtani”. Nem si-l került nekik. A gyökerek] megmaradtak, s újból és < újból szárba szökkentek, < Falumat a „nyugtalanság] tűzfészkének” nevezték. Ki i szította a nyugtalanságot? ] Az egyenruhások! Úgy jöttek, mint a tigrisek. Rögtön látszott rajtuk, hogy tigrisek. Úgy ordítottak, mint a hús után] sóvárgó tigrisek. Ki akarták irtani a lázadókat ,a növényt gyökerestől. j A harc rövid volt. Né-j hány tigris felordított, amikor eltalálta a dárda. De túl sokan voltak. Ezért az emberek a bozótba menekültek, nehogy elpusztítsák őket. A tigrisek hirtelenhara- gúak voltak. Szétverték az egész falut. Egytől egyig kihajtották a férfiakat. A hollandusok minden házat felgyújtottak. A tigrisek elrejtőztek a folyó partján. Ezt nem tudták az emberek, akik a folyóba ugrottak, hogy úszva meneküljenek. A tigrisek megtámadták őket. Minden házat felégettek. Bódító füst gomolygott. Olyan volt, mintha itt lenne a világ vége. A férjem menekült. Az utolsó, amit hallottam, a jajkiáltása volt. Úgy hangzott, mint a vágóhídra vonszolt kecske mekegése. A házam lángokban állt. Kirohantam a szabadba. De alig értem ki, amikor szembe jutott, hogy a bölcsőben fekvő gyermekem a kamrába maradt. Vissza akartam menni. Mit érdekelt engem a lángtenger De hirtelen... egy tigril rúgását éreztem, és.. . telje* hosszában elvágódtam, be- le a lobogó lángtengerbe, r velem együtt a gyermek is akit szivem alatt hordtam A tűz elemésztette egész testemet. Most nem számított, hogy beteg voltam. A forróság! A borzalmas forróság! 0 egek, soha nem pörköltem húst, csak amikor marhából saslikot csináltam.1 Senki ember fia nem fog emlékezni reám. Névtelenül halok meg. Nevem nem szerepel egyetlen halotti jegyzéken sem. De várjunk csak, a hamum megtermékenyíti a földet. N em érzem magam bűnösnek. Teljes bizonysággal és határozottsággal hiszem, hogy szavaim hatni fognak olyan ember vádirataként, aki eltűnt a föld színéről. Szavam vádirat azok ellen, akik még élnek: de vajon hol van még igazságszolgáltatás? Hol az igazság? Szólok az éjfekete sötétségből, hol hideg szél süvít, szólok, hogy öntudatra ébredjen az emberiség. Isten veletek emberek! (Hollósi Tibor fordítása) Tóth Elemér két verset edz ids múláia Teljesen sötét van, lámpa-bólyákat himbaló igazi sötétség. csak egy kicsit tömörebb lett a parketten a táncolok topogása, s mintha közelebbről hallatszanék a gitár-hurok dobok monoton kopogásával kevert ideges pendülése, egyébként semmi sem jelzi az idő múlását itt a kerthelyiségben. Kint a komorarcú városban árad a színtelen szél. Végigcsalinkázik az utcákon, a házak tetején, villamossínek elárvult ezüst csíkján, az üres strandon fejest ugrik a vízbe, meg se csobbanik a mélység, a parkban szeretők utár szimatolva szórakozottan beletúr egy magányos pádon az öreg nyugdíjas délelőttről ott felejtett újságlapjaiba, s már hemperedik Is tovább, nyomában újra bóbiskolni kezd a csend. Ó bonyolult-boldog éjszaka! Mint kiömlött sör nz asztalon, égigfolyik a holdon egy felhő. Kisvárosi emlék Kukkantókból csöpörgő intri’ akkal, barokk templommal .és törökvilággaS bennem így él a múlt és kővirágés terekkel a kis műemléki város. S arra a lányra is még emlékszem, aki egyszer a Várkörön éppen, amikor halkan egy harang kondult, kék vödreivel a kútra indult. Közben látszólag semmi sem történt, csak megváltozott az utca tüstént: csak hirtelen kinyíltak az ajtók, csak elnémultak körben a zajgók, csak erősödtek szerte a zajok, *- * látni kezdtek egy percre a vakok, csak lobbot vetett az üveg égbolt — az egész utca csak az a lány volt és ahogy csengő vödreit vitte, rezdült-remegett csípője, melle. (Kőszeg) DARÁZS ENDRE: NYUGDÍJBAN A szív lassan meg tud már nyugodni De az ujj, az engedetlen újj, Ahelyett, hogy csöndesen malmozna, Asztalszélen indulót dobol. Az ujjak még örökkön keresnek, Csinálnak mindig valamit, Csak a két láb nyugszik meg sorsában. Asztal alatt csöndesen lapít. Ügy délután indnlnak el aztan, Cammogva, e fontolt öregek, Sétáltatni viszik a tíz ujjat, Mint nagyszülők fészek gyereket. Ari Kálmán: A szalmakalapos lám/ A LÁNYOK répát kapáltak. Sorban haladtak, mint ősszel a vadludak; elől Terka, a csapatvezető, utána a tizenegy hajadon, összetartozásuk jeléül fejükön valamennyien baboskendőt viseltek, ennél fogva messziről, szélben hajladozó tizenkét szál mezei virágra hasonlítottak. Tegnap még tizenhármán voltak. Velük dolgozott a szalmakalapos Margó is, aki csak néhány hete jött vissza Pestről, s kinek szé- leskarimájú kalapja most a szénagyűjtő asszonyok között virított. — Hát ez meg, hogy került oda? — tolta arrafelé biciklijét tűnődve az elnök, s a gyomos dűlőútról hirtelen elhatározással bekanyarodott a hereföldre. Csizmája alatt minden lépésnél harsogva ropogott a lucernatarló, s amerre elhaladt, felriasztott szöcskék pattogtak körülötte. Megállt az egyik boglyázó csoportnál és a felhősödő eget kémlelve, így szólt: — Igyekezzünk asszonyok, nehogy renden érje az eső a szénát! Aztán tekintete a szalmakalapos lányra siklott. Már többször látta, mióta hazajött; néhányszor beszélt is vele, de formás asszonyos alakja csak most tűnt fel neki. Miközben lassú mozdulattal nyúlt cigarettája után, közömbösséget színlelve, megjegyezte: — Úgy tudtam, te a lányok csoportéhoz tartozol! A lány pirulva vetette hátra szép, szőke fejét. — Csak tartoztam — mondta csendesen. S villáját a földbe eresztve, sebesen megindult a renden. Az elnök fejcsóválva nézett utána. Aztán úgy döntött, hogy végére jár a dolognak, ezért lépteit a répaföld felé irányította. Argus szemmel haladt végig a megkapált sorokon, s noha magában kénytelen! volt elismerni, hogy a lá-l nyok munkájában az írígy-l ség sem találhat kifogásol-] ni valót, amint odaérke-i zett, még hecelődve pil-t lantott körül: — Bizony, elkelne itt egy| házsártos vénember! — je-i gyezte meg. — Akkor legalább kettenj lennének — nyelveltek vi-l ssza a lányok, mire az el-l nők jobbnak vélte abba-1 hagyni az élcelődést. — De felvágta a bába] a nyelveteket — mondta aj bicikli-kormányra kön.vö- kölve. Majd jövetelére cé-| lozva, váratlanul hozzáte-i tte: — Bizonyára Margó is a csípős nyelvetek elöl me-i nekült az asszonyokhoz; Az ám! — folytatta — er-J ről jut eszembe, tulajdonn képpen miért martátok ki magatok közül? — Mert már nem lányi — repült feléje egy vékony cérnahang. mely úgy kw lintotta fejbe, hogy néhány pillanatig csak hebegett tőle. — Ezt meg hogyan érte tek? — kérdezte végül. — Úgy — válaszoltál!
