Nógrád. 1964. augusztus (20. évfolyam. 146-170. szám)
1964-08-20 / 162. szám
4 NÖGRÄD 1964 augusztus 20 csütörtök AUGUSZTUS P ár napja, amikor az autóval elmentünk a nagy tábla mellett, még lábon állt a búza; meg is néztem, mert ilyen sötétszinűt én nem láttam. — Valami olasz búza — mondta a vezető, s én a régi gazdák kajánságával állapítottam meg, hogy ha ezt két nap alatt le nem vágják, fele kipereg .. A ház, ahol gyógyulhattam — mert betegen jöttem ide — egy kis dombon állt és ablakából a táblára láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégis csak hanyagság.'... Másnap valami morgasra zúgásra ébredek. A búzatábla szélén egy gépi elefánt megy embergyorsasággal és eszi a búzát. Elég fálánkan eszi. — Jó-jó, de mi marad utána? És mennyit ver ki? És elfordultam az ablaktól. Persze, rövid időre, mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, nem tudtam a szemem levenni róla. Nagy dolog ez mégis! És sehol ember, me a három-négy nem számit. Harminc pár kasza kellene ide! Hohó. barátom! És a cséplés? Oda hány ember? Mert ez csépel is.. Később jött egy teherautó, túl a táblán megállt és úgy láttam, zsákokkal rakodik... emberi hangot nem is hallottam. Aztán el kellett mennem a szomszéd faluba vendégségbe, és nem szívesen mentem el, mert a levágott tarlók meleg kenyérszaga mint valamikor régen — már megülte a szívemet Késő alkonyattal jöttem haza. Látni már nem lehetett, csak hallani. A gép még ment. Szürkületkor, amikor felébredtem, újra dongott és szépen el is aludtam újra. Aztán a csendre ébredtem fel. — Valami baja lett a masinának — gondoltam — javítják. És odalopództam az ablakhoz és már velük éreztem, akiknek ilyen nagy dologidőben gépet kell javitaniok. Sehol senki. Egy lélek se! A tarló olyan, mint most. Sárgán izzó és benne az üres szalmakupacok. Nem „imádom” a gépet, de hát nagy dolog ez mégis... Azaz: Várjunk csak az Ítélettel... Alkonyattal kiballagtam a táblára, nem mondom, nem tiszta lelkiismerettel, mert rosszat kerestem. Kipergett búzát kerestem a földön, félbevágott fejeket a szalmakupacokban. Csak ténferegtem tolvajmódra, mert hátha előbukkan a csősz, hogy mit keresek? De nem jött senki és én egyre bátrabban kutattam, egyre felszabadultabban, mert csépeletlen fejet nem találtam, s a pergés majdnem semmi... A rosszkedv azonban mégsem hagyott el. Vonszoltam hazafelé. Minden lépésemre utánam zizegett a tarló, hogy hát akkor mit keresek tulajdonképpen? A nap lemenőben volt, a házmenti nyárfán verebek csiripelték esti mondanivalójukat, s a nap búcsúzó, vörös lángolásától mintha fáklyák lobognának az ablakok mögött, felidézve rajt az ifjúságom. Nono! Ezen már aligha lehet segíteni és szép, békés öregség is van a világon. Csak álltam megbékélve. Meleg szalmaszag, kenyérszag zsálya és — igen! — benzin és olajszag, de ez csak úgy mellesleg. De keserű-savanyú verejtékszag sehol és ez mindennél fontosabb ezen a világon. A ház melletti kukoricásban már a sötétség suttog, a tarlóra kibaktat egy nyúl, és valahol egy fogolykakas csirregve szedi össze csibéit. V alami szent békesség vesz körül, mert úgy érzem, az emlékek és az élet ösz- szeérnek és nem múlnak el soha. Fekete István Strapecz Károly: Női fej VASVARI ISTVÁN: A kenyér A hamvas nyár már lassan elragyog; jönnek lompos őszi viharok: fellegeken fenik már foguk. Szélben áll a szikár csordakút. Mi rejtezett, az ősz-tél rőg alatt, mint a forrás, mint a gondolat: búzamag, mely titkos éven át álmodta meg kalászo s hadát... Azt a fénylő, hajló sereget, amely túlél fagy-ferg eteget, félő-dacban, fázva készülő, gyenge száron oly sokat tűrő. .á Milyen jel vagy, hajlongó kalász — annyi társsal rendületlen állsz, ki megbújtál e nehéz föld telén, hogy testünk, vérünk része légy: kenyéri / BELLA ISTVÁN: A századí fia Csak, aki olyan fiatal, hogy testétől meggyullad inge, tetteinek is szárnya van, és tüzes nyílként elrepülne Csak, aki olyan tiszta már hogy a levegőn átverődik, húsz évén, táltos paripán rugaszkodik tágas mezőkig. Az érzi csak, micsoda súlyos ragyogás forr a mellkasunkhoz, milyen óriás szerelemmel i£iil minket naponta ezerszer szebbnek, merészebbnek e század: hogy elfogadha sson fiának. földeák jänos: NÉZZ ELŐBB TÜKÖRBE! Tüdőbajban halt A REGEN jó módot kifejező ház falai majdnem teljesen meztelenek voltak, annyira levetkőzték a vakolatot. A hajdani malomnak már hiányzott a teteje; kévékbe kötött kóró védte az épületet, nehogy beázzon. Reszketős fejű őszes hajú asszony csoszogott eléd. Gyanakodva méricskélt. Vastag keretű szemüveged, hanyagul lóbált aktatáskád és a kurtaszárú fapipa a szádban — mindez szokatlan lehetett neki. Hangos köszönésedre bólintva mormolt valamit, s mire a tornáchoz értél volna, megelőzött; ő állt a lépcsőre, s lent maradtál az udvaron. — Vékes Annát keresem — mondtad barátságosan. Az öregasszony megrezzenve kapott a kötényéhez és megtörülte benne a kezét. — Honnan jött az úr? — kérdezte szórónva. — Pestről. Egyenesen Pestről. — És ... és miért? — Mondom, hogy Vékes Annát keresem. A tanácsházáról igazítottak ide, mert hogy én régen jártam már Sárosfán, nagyon régen, van annak legalább negyven esztendeje . . . — Hát az csakugyan régen volt. Még kisgyerek lehetett az űr. — Dehogy voltam kisgyerek! — szabadkoztál élénken. — Már tudtam, mire valók a lányok. — Nocsak, nem is gondoltam volna. Nem látszik még annyinak — ismerte el, és kissé megenyhült az arca. — Ha látszik, ha nem, az évek azért múlnak . . . — Azok igen — sóhajtott az öregasszony. — Itt lakott a faluban? — kérdezte, s fürkésző tekintettel méregetett: ki lehetsz? — Nem éppen, csak a szomszédban, István völgyben. — Hát az csak tanya volt. Egy cselédház meg istálló. — Ügy bizony! — siettél ráhagyni. — Valamikor ott tanyázott az uradalom gulyája meg a számadógulyás. — Igen, de azok ritkán jártak a faluba, mert az uradalomhoz tartoztak. És a faluból se vetődtek arra, mert mit kerestek volna az uradalom földjén és tanyáján. — No, azért én emlékszem, hogy napközben odahajtották a pógárok teheneit itatni. István völgy közelebb volt, mint a falu — magyaráztad mosolyogva. — Némelyiknek négyöt marhája is volt . . . Még arra is emlékszem, hogy olyankor végig legeltették az uradalom rétjét. — Jól emlékszik — bólintott. — Az uradalmi rét jobb volt mint a falué.. Ha meg nem sértem, mit keresett az úr István völgyben? —■ Nem kerestem semmit, gulyásbojtár voltam! — nevettél őszintén az öregasszony .csodálkozásán, mert még a szeme is fönnakadt, annyira bámult. CSAK NÉMI szünet után mert újra kérdezni: — Talán az úr volt az a nyurga fiú, aki folyton könyveket olvasott, meg szeretett mesélni? — No lám, maga is emlékszik rám, látja! ... Én voltam, és onnan ismerem Vékes Annát — tértél vissza látogatásod céljára. — Ö is odajárt a teheneiket itatni. Néhányszor segítettem is neki vizet húzni .. . — Amiért nem haragudott, tudom . . . — Miért haragudott volna? A falu legmódosabb gazdájának volt a lánya. A legények úgy lepték, mint legyek a cukrot. — És most miért keresi? — Mert látni akarom. Ha már idestova negyven év alatt nem felejtettem el, megérdemlem tálán, hogy újra lássam, és beszéljek vele. A tanácsházán kiderült, hogy a férjét is ismertem, a Kaibl Jóskát. Néhány évvel idősebb lehetett, mint én. De hallottam, hogy már meghalt . . . Igazán sajnálom. Vajon, milyen ember vált Kaibl Jóskából? meg . . . — Gondolhattam volna. Már akkor is köhögős volt ... De ha már itt tartunk, mondja meg jóasszony, hogyan mehetett az a szép Vékes Anna feleségül Kaibl Jóskához? Az öregasszony először tétovázott. Majd oly halkan felelt, alig értetted. — A szülők akarták, hogy egy kézbe kerüljön a két vagyon . . . Hát egy kézbe is került, de semmimink se maradt . . . A megdöbbenéstől első pillanatban szólni sem tudtál. Hogyhogy semmiük? ... Csak . . . csak nem maga a Vékes Anna? — hebegted. — De igen! özvegy Kaibl Józsefné, született Vékes Anna! — úgy mondta, mintha vallatnák. Megnémultál. Mi lett Vékes Annából, a vékony derekú, ringó csípejű, barna bőrű lányból? Ilyen őszhajú, elformátlanodott, ráncos arcú, bütykös lábú vénasszony? Mi lett a nevetős szeméből, csücsöri szájából. rezgő melléből? Roncs és roncs! Mint a házuk és portájuk. RIADTAN I néztél körül. Aztán az előtted toporgó öregasz- szonyra, aki már fásultan, szégyellősen mosolygott, így is ijesztően hatott. — Kerüljön beljebb — húzta félre az ajtó lazsnak- függönyét. — Mindjárt jön a fiam is, ebédelni. Az állomáson dolgozik. Téglát raknak ki a vagonokból... — Olyan nagy fia van? — kérdezted zavarodban. — Nem akar a szövetkezetben dolgozni, inkább napszámoskodik. Alig várja az őszt, hogy Kaposvárra mehessen. A cukorgyárba!. .. Magamra akar hagyni!... Beszéljen vele, az isten áldja meg, hogy ne tegye! Ma már más világ van, mint azelőtt. A szövetkezetben is szívesen vennék, nem úgy, mint régebben. Már többször hívták, de nem és nem!... — És mit mond, miért nem marad? — tudakoltad, mert arra gondoltál, hogy a fiú bizonyosan tanulni akar, amire Sárosfán kevés a lehetőség. — Azt hajtogatja, hogy én kulák maradtam — kesergett az öregasszony. Meghökkentél. önkéntelenül végigmérted az ágról- szakadt öregasszonyt. Maga Anna. .. szaladt ki a szádon. — Kulák!? Igen. Mert, hogy siratom a földünket, malmunkat, szeszfőzőnket meg a cséplőgépeinket... De hát bűn ez? Nem ártok én ezzel senkinek. No, de tessék már beljebb kerülni, hisz messziről jött. Negyven esztendő igen nagy idő, maga is megfáradhatott — mosolygott nyájasain, és újra félrelobogfcaitta az ajtó laz -• naik-függönyét, hogy lél }i már be a konyhába. Nem léptél be.,.. — Nincs... most írón s több időm!.. j Majd má - kor, Anna, máskor!... Mo t sietnem kell. Találkozur s még, mert... nemsoká: i visszajövök! — nyögdécse - ted, kezet nyújtva. ÉS HIÁBA érezted, hogy érti» - tetlen, suta dolgot m - vélsz Vékes Anna élőt ,, s talán meg is sérte í őt, mégis gyorsan vis: - szafordultal, és mint ak t kergetnek, siettél ki az u - cára. A tyúkok riadta í rebbentek félre előled s i kutya is vakkgntott mí : egyet, amikor becsapódó t mögötted a rozoga utei 1 ajtó... — Mindjárt jön a fiam! . Várja meg, és beszéljen ví • le! — hallottad Vékes Ar ■ na könyörgő sipákolásét. De nem fordultál mej , még egy búcsú-intésre s . csak mentél a falu rétj< t átszelő gyalogútan, an i semmit sem változott i négy évtized alatt, mii t mint ahogy a vasú tállom; • socska vadgesztenye fái i sem láttál különösebb vá • tozást nem úgy, mint V< • kés Annán és sajátmag; dón is, amikor belenézi« a váróterem pergő foncsa- rú tükrébe ahonnan eg r fáradt arcú, ritkuló haji, félig ősz férfi nézett rá l vissza... Mert miért is hihette;, hogy a hajdani gulyásból • tár-korod szépséges Vék< s Annáját leled majd me; Sárosfán? Előbb kelle t volna tükörbe nézned: __
