Nógrád. 1964. július (20. évfolyam. 119-145. szám)
1964-07-12 / 129. szám
iO nőgeAd 1964. július 12. vasárnap D on Fernando Jono Saavedra Maria de Fu entetodos y Catun nagyszerű hajós volt. vérbeli spanyol és hívő katolikus. Mint nagyszerű hajósnak, szüntelenül sajgott a szíve, amiért mindig csak a más hajóján járhatta a tengereket. Ezért hát har- mincegynéhány esztendős korában házasságra lépett Dona Estrellával. akihez ellenállhatatlanul vonzotta az a két karaveila, amit a leány atyjától örökölt, s akit viszont ellenállhatatlanul vonzott hozzá nemesi származását tükröző hosszú neve. Dona Estrella nem volt szép, fiatalnak sem volt mondható, de Don Fernando jó keresztény volt és így tudta, hogy ez eredendő bűn óta az ember fiának sorsa, nem lehet maradéktalan boldogság. A féltékeny és igényes Dona Estrelltival töltött napokért azonban bőven kárpótolták azok a hetek, amelyeket egyik vagy másik kara- velláján töltött az örökifjú az örökszép tengeren. Dehát vérbeli spanyol is volt Don Fernando, robbanékonyán érzékeny a női bájak iránt, s oltha- tatlanúl szomjas a gyönyörökre, amelyeket Andalúzia, Kasztilia, s a többi spanyol tájak leányai a világ minden más teremtményénél tüzesebben tudnak fellobbantani a férfiakban. S ha áldozatul esett a vágy csábításainak márpedig ez a Dona Estrella által rendezett hét tengerre szóló botrányok ellenére ts elég gyakran megtörtént-, mint hívő katolikus és nagyszerű hajós, mindent elkövetett, hogy lelkiismerete nyugalmát visszaszerezze: hol töredelmesen meggyónta botlását, a hitben keresve feloldozást, hol a sárga földig leitta magát, a mámorban találva megnyugvást. Ez az eset azanban most, Conchitával nem volt ilyen egyszerű. Akkor kezdődött, amikor még nem is sejtette, hogy az éjfekete hajú lány egyáltalán létezik. Már elvégezte utolsó tennivalóit nagyobbik ka- ravelláján, a Santa Felícián, hogy holnap a hajnal első sugaraival kifuthasson vele Palos kikötőjéből a Kanári szigetek félé, ahonnan déligyümölccsel és más értékes áruval megrakva tér majd vissza hazájába. A kisebbik hajó amit Estrella szülővárosáról Melun Csillagának kereszteltek el, szintén teljesen felszerelten állt a kikötőben, de ezúttal nem készült felvonni vitorláit. Don Fernando tehát elhagyta a Santa Felicia fedélzetét, hogy ezt az utolsó éjszakáját még a parton tölthesse. Elsétálgatott, elnézelődött a kikötőben, ahol még három büszke hajó készült a másnapi indulásra: a kitünően megépített Santa Maria, a kisebb Nina és Pinta, és ahogy Don Fernando a lázas sürgés-forgást figyelte, a szive keserűséggel lelt meg. Lám, neki el kellett adnia nemesi nevét és fel kellett áldoznia éjszakáit Dona Estrellának, hogy két nyomorult hajót mondhasson a magáénak, ez az olasz pedig - hogy is hívják? valamiféle Cristobal, vagy Cristoforo, igen, spanyolosán Cristobal Colón olasz nevén Cristoforo Colombo pedig három hajót is, kap ő katolikus felségeiktől, Izabella királynőtől és Ferdinand királytól, hogy megkeresse nekik ami talán nincs is, az Indiába vezető nyugati utat. Mintha büszke spanyol vére epévé vált volna ereiben úgy mászkált Rio Tinto partján fel és alá, s irigykedve figyelte a Santa Maria, a Nina és a Pinta készülődését. És amikor kormányosa, Don Miguel csatlakozott hozzá és vele együtt kesergett a kegyetlen sors felett, elhatározták hogy még nem mennek haza. hanem betérnek az Aranyhorgonyba, hogy bánatukat megöntözzék egy kis, a Sierra Moréna déli lejtőin termett borral. Ott látta meg Conchitát. Először nem túl élesen formálódtak ki ■ szemében arcvonásai, mert ami a Sierra Moréna déli lejtőinek termését illeti, már túl volt a/második kancsón, de aztán fent, az emeleti vendégszobában, amikor közvetlen közelről vehette szemügyre, már pontosan megállapította, hogy ilyen szépség még sosem volt a karjai között, a haja éjfekete volt és a szeme éjfekete volt, és az ajka telt és csupa kacagás, és a bőre mint a bársony és a selyem, és keble telt és feszes, és az ölelése -cordobai Szent Lőrinc, imádkozz érettünk! - olyan volt, mint maga a mennybéli üdvösség. Don Fernando eszét annyira elvette, hogy elfeledkezett még arról is, hogy ezen az éjszakán hitvese, Dona Estrella várja otthon búcsúcsókra. Sőt amikor a hajnalpír keltével a hűséges Don Miguel bekopogtatott, hogy elérkezett az indulás ideje, akkor sem tudott megválni Conchitájától. Rövid alkudozás a lánnyal, rövid magyarázkodás a esodálkozón Don Miguellel. és máris elhatároztatott minden hajószabályt a sutbadobva, s a kapitány mindenekfölótt való hatalmával élve, Conchita kisasszonyt magával viszi parancsnoki kajütjébe a Santa Felicia fedélzetére. Amikor a horgonyokat felhúzták és a vitorlákat neki feszítették a kedvező keleti szélnek, Don Fernando ott állt karavellája parancsnoki hídján. Még egy- utolsó fájdalmasan irigykedő pillantást vetett annak a jött-ment Colónnak ugyancsak vitorlafelvonásra készülő három hajójára, még egyszer körülölelte tekintetével a kikötőben veszteglő másik hajóját a Melun Csillagát, s még egyszer végigsimogatta szemével a lassan távolodó hazai partot. És ekkor belényilalt a felismerés, a rémület, a döbbenet és a lelkiismeret- furdalás, mert ott, a búcsút intő kikötői sokaságban meglátta Dona Estrella szikár alakját, amint váll- -kendőjének góbjét szokott mozdulatával erélyesen megrántja aszott mellén. Mit tehetett volna? Átadta a kormányt Don Mi- guelnek, lement kajütjébe, ahol ott várta az öblös fiaskó benne kedvelt rumja, s vetett ágy benne kedvelt Conchitája. Az átalvatlan éjszaka után Conchitával ezúttal hamar betelt, az imént átélt döbbenet és lelkiismeretfurdalás azonban újra meg újra rumot kívánt, Délelőtt ébredt, szokatlan csendre. Gyakorlott füle felriasztotta, amint beállt a teljes szélcsend. Conchita, aki nem kevesebbet fáradt, s nem is kevesebbet ivott nála, de az ilyen jelenségek nem érdekelték nyugodtan és mélyen aludt mellette. Ez ismét csak felébresztette benne a hívő lélek mardosását. S mivel a Santa Felícián nem volt pap, aki bűnétől feloldozhatta volna, ismét a rumban keresett lelki békét. így aztán már alkonyodott, amikor újra magához tért. Zúgó fejjel kászálódott ki kajütjéből, s kapaszkodott fel a parancsnoki hídra, ahol Don Miguel szemrehányás nélkül, de eléggé elcsigázottan köszöntötte. Átvette a kormánykereket, helyettesét pihenni küldte. Sok dolga nem akadt, enyhe északkeleti szél fújt, s a hajó, lassan siklott a megadott irányba, a távoli Kanári szigetek felé. A Nap éppen lebukott a tengerbe, ferdén villantva meg sugarait a tükröző hullámokban, amikor Don Fernando a láthatár szélén valami különöset vett észre. Kelet felé, pontosabban északkelet felé, tehát a rég semmibe tűnt hazai partok irányában mintha egy árboc csúcsa villant volna meg a nap utolsó sugaraiban. Nem, nem volt benne biztos, hogy jól látta, hiszen ilyen időtájt a szem könnyen csal, s az árbóckosárból sem jeleztek semmi hasonlót. Csakhogy Don Fernando nagyszerű hajós volt, élesebb és gyakorlottabb szemű a tengerjárók többségénél, s most méghozzá ez az árbóccsúcs olyan ismerősnek is tűnt fel. De hát a jelenség csak néhány pillanatig tartott, aztán a Nap korongja végleg elmerült a habok között és minden beborított a sötétség. — Révész Gif. István: LÄ Santa Felicia útja Éjiéi felé a sós levegő már teljesen íelfrisítette, s alig várta, hogy Don Mjguel felváltsa őt a kormánynál. Aztán Conchita ismét az élvezetek olyan kimeríthetetlen forrásának bizonyult, mint akkor ott az Aranyhorgonyban, a rum pedig mindent megtett, hogy tőle telhetőén pótolja az egyházi feloldozást, Don Fernando már azt remélte, hogy a mámoros órákat az éjszaka hátralevő részében a nyugalmas pihenés órái követik, álomra is hunyta szemét, amikor hirtelen felriadt. Felmerült benne az alkonyfényben látott árbóccsúcs képe és hirtelen arra is ráeszmélt, mért találta olyan ismerősnék. Hiszen az a Melun Csillagának főárbóca lehetett csak! Dermesztő rémület hasított bele, ha nem közeledtek volna a forró égöv felé, akikor is kiverte volna testét a verejték. Hiszen ez csak egyet jelenthetett: Dona Estrella, az utolsó éjszakán cserbenhagyott aszott hitves, a nászajándékül hozott másik hajóval a nyomába eredt. Most bizony csak nagyon sok rum segített eloszlatni a rémületet és a hűtlenség — nap alatt annyiszor — elkövetett — bűne miatti lelkiismeret- furdalást, de végül is mélyen és hosszan elaltatta mindkettőt Don Fernandovai együt. Megint csak estefelé kecmergett ki, még mindig kissé kábult fejjel, a parancsnoki hídra, s ismét átvette a kormányt. Amikor lefelé hanyatlott a nap, a szél is élénkebbé vált. Don Fernando kiadta a szükséges utasításokat a megfelelő vitorlák kifeszítésére, más vitorlák bevonására, és a Santa Felicia szinte megifjodott hévvel rugaszkodott neki a hullámoknak. A nagyszerű hajós körülnézett a végtelen vízen, és ekkor ismét megpillantotta azt az árbocot. Sőt, most mintha közelebb lett volna valamivel, mint legutóbb, s még iél- reismerhetetlenebbül a Melun Csillagának árboca volt! Don Fernando kétségbeesett nagy fohászt küldött valladolidi Szent Haralambhoz, hogy csak most az egyszer segítené meg, nehogy Dona Estrella utolérje es megtalálja kajütjében Conchitát, s esküvel fogadta, hogy hazatértekor aranylánccal ékesíti fizetségül a szent szobrát. És valladolidi Szent Haralamb meg is hallgatta fohászát, mert alighogy az éj beborította a mindenséget, nagyszerű ötlettel világította meg agyát. A vitorlákat kedves, közepes erősségű szél duzasz- totta, és Don Fernando lassan negyed fordulattal elfordította a kormányt nyugatra. Reggelre így annyira eltértek eredeti útvonaluktól, hogy a Melun Csillaga bottal ütheti nyomukat. Igaz, hogy a kényszerű vargabetű miatt hosszabb lesz az ut a Kanári szigetekig, de legalább Dona Estrella nem akadhat rájuk. Lassan már egészen megszokottá vált a rendszer: űjfél után a derék Don Miguel veszi át a kormányt, Don Fernando visszavonul kajütébe Conchitájához. rumjához és lelkiismeretfurdalásaihoz, napnyugtától pedig ő vezeti a hajót. S egészen megszokottá vált a minden napnyugtai rémület is: a Melun Csillagának feltűnése a láthatáron, fedélzetén kétségtelenül a női büszkeségében sértett, retenetes Dona Estrellával. így aztán nem maradt más hátra, minthogy mikor alkony- tájt egyedül maradt a kormánykerékkel, mindig újra és újra elfordította néhány foknyira. Előbb-utóbb csak lerázza így az üldözőt. Igaz, már régen meg kellett volna érkezniük Tenerife kikötőjében és a legénység láthatóan nem értette, mi történt. De egy sem volt köztük, aki ne évek óta szolgált volna már a Santa Felicián, s mind vakon bízott gazdájában, a nagyszerű hajósban. A Santa Felicia pedig hol szélcsendben ringatózva, hol vihartól tépve, hol kedvező szél szárnyán repülve rótta a maga nyomtalan ösvényét a tengeren, fedélzetén kapitányával, legénységével, a gyönyörökben kifogyhatatlan Conchitával, és a szerencsére hasonlóan kiapadhatatlan rumos fiaskóval. És hosszú-hosszú ut után egyszer Don Miguel már a délelőtti órákban felrázta kábult álmából Don Femandót.. Az páni rémülettel ugrott ki ágyából, s első dolga volt, hogy a takarót ráborította az alvó fekete szépség fejére, mert ez a váratlan riasztás nem jelenthetett mást, minthogy a Melun Csillaga, fedélzetén Dona Estrellával, mégiscsak utolérte a Santa Feliciát. Nem jelenthetett mást, hiszen Don Miguel cserzett arcán félreismerhetetlenül ott ült a kétség- beesett zavar. — Végre feltűnt a part a láthatáron. — mondta csendesen Don Miguel —, de ez a part cseppet sem hasonlít sem Tenerifére, sem a Kanári szigetek bármelyikére, Don Fernando... A kapitány úgy érezte, hogy hála estramandurai Szent Fülöpnek, két baj közül a kisebbik érte. Amikor kikötöttek, bebizonyosodott, hogy nem tévedett. A szigetet — mert az volt — jóindulatú, kissé sötétesbőrű teljesen ismeretlen emberfajta lakta. Nyelvüket nem értette, de a bennszülöttek barátságosak voltak, s Don Fernando a tapasztalt tengerészek jelbeszédével hamarosan jól meg is értette magát velük. Eppenhogy felfrissítették élelmiszer és ivóvízkészletüket, kipihenték magukat, amikor az alkonyi fényben Don Fernando a távolban ismét megpillantotta azt az árbocot, amely olyan kísértetiesen követte íket végig útjukon. Es tudta, biztosabban, mint eddig bármikor, hogy az nem lehet más, mint a sértett és bosszúszomjas Dona Estrella hajója. Gyorsan a hajóra parancsolta az egész legénységet, és amint besötétedett, parancsot adott az indulásra. Conchita és a rum ismét elvégezte a maga sorszerű vigasztaló és lelkiismeretoldó feladatát, s a Santa Felicia vidáman úszott tovább, keresve a Kaná- nári szigetek felé visszavezető utat, s bújkálva a félelmetes üldöző elől. Néhány nap múlva újabb part tűnt fel, de ez sem volt a keresett, újabb ismeretlen emberek lakta ismeretlen tájon kötöttek ki. Itt is megpihentek kissé, itt is szereztek élelmet és friss vizet, s innen is elüldözte őket a láthatáron feltűnő vitorlacsúcs. Aztán, miután heteket, hónapokat bolyongtak így parttól partig, mindenütt időzve és mindenünnen elűzve. Múltak a napok és a hetek, s velük fogyott Conchita vonzereje és a rum. Don Femandó már gyakrabban állt nappal is a parancsnoki hídon, s mindinkább megnyugodott, hiszen egy idő óta az üldöző vitorlás elmaradt, nyilván elvesztette nyomukat. Aztán a tortosai San Francisko kegyes segedelmével mégiscsak befutottak a Kanári szigetre, bizonyságul annak, hogy nem éri csalódás azt aki állhatatosan és megingathatatlanul kitart az igaz hit mellett Most már csak két dolog okozott gondot neki. Az egyik: hogy miképpen magyarázza meg szokatlanul hosszú távollétét Dona Estrellának, de ez volt a kisebbik, hiszen egy ilyen nagyszerű hajósnak mindig kéznél voltak a történetei viharokról, hajótörésről és szerencsés szabadulásról. A legnagyobbik gond az volt, miképpen rakja partra észrevétlenül Conchitát, hiszen semmi kétség: a hosszú távolléttől még jobban kiszikkadt hitves türelmetlen izgalommal lesi majd a parton a Santa Felicia érkezését. És a burgosi Szent Katalin ezúttal is a hivő lélek segítségére sietett. Már csak egy napi hajóútra voltak Palos nyüzsgő kikötőjétől, amikor reggel közvetlen közelükben gyönyörű, de viharvert hajó tűnt fel. Don Fernando azonnal felismerte: a Santa Maria volt, annak a kalandor olasznak a zászlóshajója, akit ő katolikus felségeik az Indiába vivő nyugati tengeri út felkutatásával bíztak meg. Az üdvözlő zászlójelzések után Don Fernando felöltötte legdíszesebb díszruháját és parancsot adott: eresszék le a nagy mentőcsónakot, mert Don Miguel kíséretében fel akarja keresni hajóján Don Cristobal Colónt. A két kapitány az etikett össze idevonatkozó előírásait figyelembe véve üdvözölte egymást, ám mielőtt Don Fernando előhozakodhatott volna kérésével, Don Cristobal ragadta magához a szót: — Nagyon vártam mér ezt a találkozást, Don Fernando. Mióta elindultam három hajómmal Cádizból a nyugati út felkutatására, az ön nagyszerű hajója mindig előttem járt. Hol eltűnt napokra hol ismét felbukkant az általam kijelölt útvonalban beérni sohasem tudtam. Amikor elértem az Indiák első szigetét, ön és hajója már éppen elhagyta azt, s ahogy tovább haladtam, én, akit ő katolikus felségeik felfedezéseire küldtek, mindig csak az ön nyomát fedezhettem fel, kapitány. Engedje meg tehát, hogy legyőzöttként, de lovagiasan üdvözöljem önt, mint az Indiák felé vezető nyugati út felfedezőjét. Don Miguel majd kiugrott a bőréből, melle majd szétfeszítette ünnepi zekéjét a nagy büszkeségtől. Don Fernando azonban ezúttal józant volt: nem égett benne immár sem a Conchita utáni vágyakozás, sem a rum. És így józanul mérte fel a helyzetet is, (folytatás n 11. oldalon)
