Nógrád. 1964. július (20. évfolyam. 119-145. szám)
1964-07-19 / 135. szám
( r9M. Július M vasárnap NÖGRAD 11 PABLÓ NERUDA két verset A tenger munkásai Valparaí sóban történt, hogy meghívtak a tenger munkásai: alacsony termetűek voltak és keménykötésűek. Napbarnított arcukon a Csendes-óceán térképe, hatalmas áramlásaival, cáparajokkal és viharainak hullámszárnyaival. Félmeztelen és rosszul táplált, szegény kisistenek, szerettem elnézni, ahogy küzdöttek és összemérték erejüket messzi tájakról jött férfiakkal, nyomorúságos idegen kikötőkből való legényekkel és hallgattam őket: spanyolok, kínaiak, baitimorebeliek és kronstadtiak mind egyazon nyelven beszéltek. Könny szökött szemembe, amikor az Internacionálét énekelték. „Testvérek”, szerettem volna szólani de csak a megindultság sóhaja szakadt fel keblemből, mely énekké válva, ajkamról a habok felé szállt. Maguk közül valónak tartottak. Férfitekintetük átölelt s néma pillantásukban elismerés volt. Éhező Dél A megalázott chilei fájdalma kong a letai szénben, melyre a keserű ércet fejtő munkás ráncos árnyéka borul. Látom születését, nyomorult életét, s ahogyan elvész a salakos hamuban. Görnyed és elnyúlik, mintha vele kezdődne, vele végződne a világ, szénpor, lángok és ingoványok között. Télen rázza a köhögés, s ne^jj esik meg egyéb, csak egy ló poroszkál a fekete vízben, amelybe eukaliptusz levele hullott, mint valami élettelen kés. A délelőtti napfényben szőlőfürtök sütkéreztek. Fahá- zyék kastélyforma présházán mozdulatlanul, mereven állt a szélkakas. Egy lélek sem volt az épületben. A magányosan élő vincellér két évig volt Faházyéknál, ő lakott az épület szuterén szobájában, de az elmúlt szüret után jobb gazdát talált és elköltözött. A szőlőből olyannak látszott a község, minttnj házait marékből szórták volna szanaszét. Piros cseréptetők és megrokkant zsupkévés házak váltakoztak, amelyekből óriásként emelkedett ki a két templomtorony és a püspöksé- gi rezidencia. A -eziden- ciában apácák éltek, mellettük pedig a Ferencesek kolostora volt. Fa- házyék a két épület szomszédságában laktak. Nagy kert csatlakozott a tizennégy szobás lakáshoz és mellette még nagyobb gazdasági udvar, ahol egész nap sürgött a cselédség. Csak akkor lélegeztek fel, ha Faházy nem volt a sarkukban, ha a püspökhöz utazott, beszámolni a gazdaság helyzetéről. Ilyenkor két három napig sjem látták. A püspöknek részletesen kellett mindenről számot adni. Töviről hegyire kikérdezte jószágkormányzóját; hol mennyi búzát takarítottak be, mennyi a szarvasmarhaszaporulat, mennyi tojást adtak el fél év alatt és menynyiért adták?! Hány pengő a bevétel. Gyakran azt is megkérdeztek Fahá- zytól .hogy ezt vagy azt nem adták-e túlságosan olcsón? Nehogy elkótyavetyéljék a szent vagyónt — szokta mondani. Faházy most azért utazott a püspökhöz, hogy az aratás és a cséplés utáni helyzetről beszámoljon. Felesége különösen örült, ha egy kicsikét ALVÓ LE ÁNV (Csinke Ferenc rajza) Vincze György; PÁTER megszabadulhatott férjétől, mert ura féltékenysége szinte rabságba verte. így aztán, ha Faházy elment, jobb kedvű volt, csinosabban öitözködött és egész testébe visszaköltözött az ifjúság. Elnézegette magát a tükörben, másik pillanatban meg ment sétálni, csatangolt céltalanul, semmire sem gondolva. Úgy érezte magát, mint a kalitkából kiröppenő cinke, az is érzi és tudja, hogy visszanyerte a szabadságát. Felszabadult érzés bi- zsergette nyakát, karjait, lábát, egész testét. Felöltözködött, s amíg a tükör előtt tett, vett, nézegette, igazgatta szőke hajának egyik rakoncátlan tincsét — mert sehogy sem akart úgy állni ahogy szerette volna — magahoz szólította a szobalányt. — Minden rendben, azt hiszem! A szokott időben jövök ebédelni. — Igenis — válaszolta a szobalány. — Rántsanak csirkét, sütemény van, ennyi elég — Es intett kezével, ami jelezte a szobalánynak, hogy távozhat. Már két órája rótta az utcákat, bement a templomba és a freskókat nézegette, amelyeket annyiszor látott. Felnézett a karzatra is, ahol misék alatt szokott ülni. Aztán kilépett a templom hatalmas tölgyfa ajtóján. Testére ráfeszültek az augusztus végi napsugarak. A nagy hőség megszédítette. Olyan idő volt, mint júliusban. Izzott. az utcakö és falevelek aléltan csüngtek, szomjuhoztak az eső után. F aházyné a piactér felé indult. A péküzem előtt Döme atyával találkozott. ! —Aáá! — mondta a páter széles mosollyal anélkül, hogy köszönt volna. — A szépasszonyokat is lehet látni? Faházyné válasz helyett nevetett. — Mi járatban, így délelőtt? — Az üzletekben voltam. Néhány holmit akartam venni. Ez a mi sorsunk, rajtunk, asszonyokon van a család gondja ... — Persze, persze. — Nőnek a gyerekek és szaporodik a gond. On hogy van tisztelendő úr? — Mit mondjak? Mondjam azt, hogy fenségesen? Nem mondhatom. Helyesen fejezte ki magát az imént kedves Kegyed. Az ön gyermekei nőnek s ennek arányában halad fe- 'ettem az idő. — Ugyan! A tisztelendő .ír messze van attól, hogy az idő múlásával járó fájdalmakról beszéljen. — Persze, vigyázni kell az évekre, s úgy kell szeletelni fogyó kenyerünket, hogy morzsányi se esszen belőle kárba. — Micsoda ... micsoda érfias életfilozófia. — nevetett fel Döme. — Milyen preciz igazság. Valójában nem szabad kenyerünk javát elherdálni és porba ejteni, hanem DÖME jó beosztással kell fogyasztani. Mindketten nevettek. A gesztenyefán verébhad csatázott éktelen ricsajjal. — Érdekes az élet... — mondotta mély lélegzetet véve az asszony. — Hogy értsem ezt? — kérdezte a pap. — Hogyan? O, milyen butaságokat is beszélek.... Az ember sokszor hangosan goldolkozik. — Éspedig? Vagy nem folytatja? Talán titok? — mosolygott Döme, szemét hunyorgatva. — Nahát, nahát! Megrovom magam. Hogyan kérhetek arra egy asszonyt, hogy árulja el titkos gondolatát?! — és olyan erővel hahotázott a pap. hogy tokája is belerázkódott. — így ismeri az asszonyokat? — kérdezte Faházyné. — No! — tiltakozott Döme. — És engem milyennek vél? — Zavarba akar hozni a méltóságos asszony? - és újra nevetett Döme, bár valóban zavartan nézett Faházynéra. — Ei|yfelé visz az útunk. Most legalább beszélgethetünk. Viktorról meséljen. Régen találkoztam vele. Neheztelek rá. Ritkán látom templomunkban. — Szegény... maga sem tehet róla, annyira elfoglalt tavasztól, késő őszig mentette férjét. — Borzalmas strapa. Az a sok fafej ű tiszttartó. Istenkém, szinte teljesen tönkreteszik már. Sokszor arra sem képesek, ho(gy a cselédek között rendet tartsanak. — Igen! — bólintott Döme atya és láthatóan valami más foglalkoztatta, ami teljesen lekötötte figyelmét, és nem is értette, amit Faházyné mondott. — Viktor — szólalt meg végül is Döme —, valóban jótéteményeiben ég el. Mindig meigy, állandóan dolgozik. Csodálatos ember! Fantasztikus a munkabírása. — Kedves a figyelme, tisztelendő úr. Most három napig a püspökségre ment, aztán ha hazajön, ismét végigjárja a majorokat... — igen — vette tudomásul Döme. „A püspökségre.” A püspöknél van. Viktor három napig távol... Nincs itthon... Három napig a püspöknél. E gy1 csoport gyerek jött velük szembe. Hangosan ..dicsér- tessékkei” köszöntek. — Ö! — kiáltott fel. — Korán érkeztem az ebédhez! Még csak fél tizenkettő. Ahogy mondani szokás, fiatal az idő. — Cinkosan mosolygott Faházynéra és, mintha ízlelgetné a szavakat, megismételte. — Igen! Fiatal az idő, fiatal, mint kegyed.' S amint a mellékelt ábra mutatja, olyan szép is. Már pedig ilyen kitűnő időben vétek négy fal között vezekelni. — És intésére leültek a mélalombú, nagy hársfa alá, egy korhadó támlájú padra. — Nicsak! Bókol talán? — nevetett az asszony. — Az igazság nem bók — válaszolta Döme. Nahát! Ha még sokáig beszélgetünk az udvarláson csípem. — Kacérkodott illedelmesen kz asszony. —És ha udvarlásnak veszi, amit mondok? Faházyné rábámult. Nem tudott szólná — Nos, nincs válasza? — kérdezte Döme nyájas, de követelő hangon. — Nahát. .. Valóban, mint mondta, érdekes az élet... Sokáig tartott a csend. Fejük fölött valamiféle eltévedt légáramlat suhant el és belekapaszkodott a hárs lombjába. Talán ez a röpke szél söpörte el a feszültséget és, mintha nyomban még feszültebbé tette volna a csendet. Ezt mindketten érezték. Döme lágyabban mondta: — Valóban érdekes az élet. Ahányan létezünk, annyi élet van. É6 mégis milyen harmonikus. Mindenki a maga helyén és a jó Isten hatalmas kormányával moz'gat, vezérel bennünket. Vagy azt hiszi talán, hogy véletlenül ülünk itt a pádon? Tévedne, gyönyörű asszony, de nem is ezt akartam mondani. .. Az életnek sok kritériuma van. Nos, ezeken nem lehet mindig felülkerekedni. S talán vétenénk is önmagunk ellen. Legyek egyszerűbb? Mindketten élünk, mint itt mellettünk a fák. Azok is Isten teremtményei. Élünk, virágzunk, aztán elhervadunk. Természetes, itt a földön. A másik életünk ugyan tartósabb lesz, akkor ráérünk sok mindenre, de ebben a mostani életünkben, érthetően sietősebbek vagyunk. Kegyed olyan virág, amelynek szirmai most vannak teljében. Az én szirmaim pedig már nem erősödnek, kibomlottak és így maradnák, amíg sorjában el nem hullajtom őket. És persze... Nem folytatta, elakadt. Fürkészte az asszony arcát, mintha csak a lélektani pillanatot keresné mondanivalójához. Faházyné idegesen matatott ruháján egy fehér lepkét mintázó gombot. Kissé előrehajolt a pádon, miként a gyóntatószéken szokás. És úgy is érezte magát, mintha a barna gyóntatószékben térdelne, amikor átadja magát az imádságnak. Fogta a gomblepkét, úgy érezte, most ő is gyenge lepke, aki felé vasmarok nyúl. — Megbántottam, Klárika? — kérdezte bizalmasan Döme. — Nem... Nem, dehogy — felelt megvető elszántsággal. — Valóban érdekes az élet.. . Döme szinte szótlanul elsietett. A toronyóra tizenkettőt ütött. A déli harangzúgás felhasította a forró, madarda- los templomtéri levegőt. A templomba apácák mentek sorban, déli imádságra. Nyakukban, hosszú füzéren feszület lógott. Arcukat eltakarta a fehérszegélyes fityula. Szoknyájuk alól csak cipőjük orra villant elő fekete fényességgel. rr O két a ferencesrendi szerzetesek követték. Elől a rendőrfőnök haladt, s utána rang és kor, valamint pocakjuk nagysága szerint a többiek. Már közöttük volt Döme atya is. Szótlanul lépkedtek, arcuk ájtatosan szerény volt. Glóriaformára nyírt hajuk zsírosán csillogott. A harang hangjára ütemesen léptek, mígnem elnyelte őket a templom hatalmas szája. \
