Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-07 / 99. szám
1364. június ?, vasárnap NÓGRAD 11 KÁLD1 JÁNOS: Egy majori könyvkolesoniésre Örök-szép. ahogy álltok itt, s a könyvért nyúl ki kezetek, forogtok friss izgalommal, mint mikor szélben fa rezeg. Örök-szép ez a mosolygás, ami fölsüt arcotokon, ó, mennyi derű futja be e szobát, ó, mily vigalom! S ahogy a nyújtott kezeket nézem, — már azt látja szemem, hogy századok mélyéről is nyúlnak itt kezek, hidegért.: a régi cseléd-kezeknek sora a messziségen át, annyi kín-könnyön át, az is ideverekszi most magát. Ha a kezetek nyúl, bizony azok régvolt keze is az, tördelt-tépett, suta ágként itt száll-hajlong e sugaras tisztaságban! A múlt éhe, a szellem volt vágya, az is itt nyújtja kezét, míg folyik tova ez az est, mint a víz. Ó, elszáll az idő! — Zizeg bennem e kép hazafelé; lengnek a könyvtartó kezek, élőké és halottaké. Ballagnak haza szívemben, feledve ütést, tizedet, mosolygón és tűnődőén, mint harc után a győztesek. Letépett gally Olvasd ki, szemeimből azt a verset, amit úgyse írhatok fehér papírlevelekre; olvasd el mosolyomat, ezt a félénk-halvány rezedát, amint száll, száll ellebegve; olvasd el nyomomat a járdán, amikor világítani kezd az estidő tiszta csendje; vagy a homlokomat betűzd, — amikor nem hordoz az egyetlenegy jelleget se; s akkor majd kétségeid porrá égnek, s ellenvetéseid egyhangú óraütéseit magad sem hiszed el. MATEJ A MATEVSZKI: Alkonyai Piros. Piros. Piros Mint rajongó dal erdők kék tengerébe süllyed az alkonyat. Füvektől a furulyáig nyájtól a felhőkig mindén tüzesen ég. Kebeltől a szálló dalig lépéstől a forrásig minden csodálatosan vidám. Sípba a juhnyáj szerelmes. A dalban csengő tévedez. A szem egy rózsán révedez. Piros. Piros. Piros. PASZKÁL GYILEVSZKI fordítása. =•=*§*= Állatok írta: Balázs Anna (Ferdis Dúsa fametszete) A VILLANYMOZDONY gyorsan siklik előre. Hallgatva ülök a vezető mellett és nézem az alánkfutó sinek széditően gyors mozgását. Néha erővel elfordítom a szemem, hogy el ne szédüljek és figyelem a két oldalt kitárulkozó táját, erdők, mezők változását az alföldi síkon, örház előtt fehér libák riadnak meg, nehézkesen felemelkednek, repülnek néhány métert, aztán újból minden a régi lesz. Kislány fut elő nyjrfavesszővel, kiált a libákra, de megáll és elbá- mul a villanymozdony szokatlanul gyors futásán, kis kezével integetni kezd felénk. Megrezzenek. Valami koppan az üvegen Aztán újból és még egy. De nem látok semmit. Pedig most ébredek rá, hogy eddig is hallottam ezeket a halk koppanásokat, csak valahogy nem értek el a tudatomhoz, annyira magukkal vittek az- uj benyomások. A mozdonyvezető arca mozdulatlan, szabályos arcéle kissé előrehajoltan; élesen belerajzolódik a tájba. — Verebek — mondja most kérdezetlenül és én hirtelen megértem: Verebek csapódtak neki az üvegnek! — Szegények — mondom és érzem, hogy elsápad az arcom. Enyhe rosszullét fog el a gondolatra, hogy egész utón verődnek neki a mozdonynak és pusztulnk el a szálldosó madarak. Hónapról, hónapra, egy tíz, száz... — Belekerülnek a légörvénybe. Én is nehezen szoktam meg. Gőzmozdonyon jártam azelőtt, ott nem veszi úgy észre az ember. NEM FELELEK, mégis mesélni kezfl, pedig idáig mélyen hallgatott. Csak a szeme kutatta az utat és a keze járt. — Némelyik állat nagyon furcsa. Csak áll és... vagy ezek a madarak: olyan közeire repülnek, hogy halálukat lelik. Ha megállók mellette odalenn az utón és egy kicsit feléje lépek, már felreppen. Itt meg... De leg- csunyább emlékem egy marhacsordáról maradt. — . Nem olyan könnyű ám megállni egy ilyen száguldó masinával — mosolyog. — Mi, mozdonyvezetők megszoktuk, hogy minden élőlény idejében elkotródik előlünk. Fiatal vezető voltam, természetesnek találtam, hogy ahogy az ember, az állat is elhúzódik. Hát csak van benne annyi ösztön, hogy védje az életét. Hiszen ha csak rákiált az ember a marhára, vagy ha ostort pattint meg feletté, már eligyekszik a közeléből... De ?ugy látszik, a technikával nem tudnak megbarátkozni... — Ezt különben azóta tudom, mióta ezzel a villanymozdonnyal járok. —Nehezen szoktam meg. Gőzmozdonyon csak oldalról látom a vágányt, köztem és a sinek között ott van a hosszú kazán... itt pedig semmi sincs köztem és a világ között, csak ez az üveg... mintha nekem rohanna minden, ami szembe jön, egyenesen nekem tart. Nem is akartam maradni eleinte, gondolkodtam, itt hagyom a vasutat és ha nem szeretném a mesterségemet any- nyira... szóval azt akartam elmesélni: Látom egyik, napon, hogy marhacsorda áll a vágányon. Úgy álldogálnak ott, mint a mezőn. El volt füvesedve a pálya, szeliden legelésztek. Majd elmentek ti, ha közelebb érek, gondoltam. De bizony csak állnak ott, égeti őket a forró nap, még azt is látom, hogy egy nagy, foltos tehén legyezgeti magát a farkával, csipik a legyek... Sípolok, — nem mozdulnak. Erősebben sípolok, egyfolytában, no csak meghallja valaki ember és elhajtja őket onnan! — Már csak alig száz méterre vagyok, aztán a felire, gyorsan fékezek de már késő, hiába lassitok, beléjük megyek. Ott látom őket magam előtt, az a nagy, foltos tehén rámfor- ditotta a szemét, tolta maga előtt a gép egy darabig, de aztán csak eldőlt. Mire megálltam, csupa vér volt a vágány, ott vergődtek, volt amelyiket szétvágtam és elpusztult, megsérült vagy tíz állat... Sírtak szegények, panaszkodtak. Olyan fölindultán ugrottam le, mintha embereket pusztítottam volna el... Csöndesen ülünk. Az ablaküveghez apró koppaná- sokban verődnek oda a verebek, a mozdonyvezető éles tekintete a messzeségbe mélyed, a jelzők zöld lámpáit nézi és ki tudja, mire gondol... Később láttam, hogy' oldalt egy pillantást vet rám. A szeme tiszta. Megnyugodott. — Az emberek mégis fontosabbak — mondja halkan és éh megértem. A MOZDONY sebessége előtt kettéhasad levegő és kinyílik a szép táj. Suhanva száguldunk egyre tovább, felnézek: felettünk az égen nagy szárnyú gólya szál... aztán hosszú, nehéz felhő alá siklunk, egy pillanat múlva messze mögöttünk marad és nincs felettünk más, csak az üveg- tisztaságú, mintázatlan ég... (Pataki József rajza) ANDRÁS ENDRE: egyszer# emud Leli Jött föl az tton. Nem, nem is jött: az alig libbenő szellő emelte az érdes lépcsőfokokra, közeledett és integetett, kígyó-karcsú csuklója s játszó újjai pihe-sziromként lengtek , „ a súlytalan és fényes levegőben, bronz haját, föltűzött csiga-kontyát - * aprócska lángok ugrálták körül, habos szoknyája — bodorfelhő az égen — irigy féltéssel rejtegette ütemre lépő táncos lábait. Jött, jött az úton, már szinte testtelen, látomásként s kicsi cipői érintésétől némán hajtották földig fejüket az alázatos füvek. Közeledett — és halkult a zene, amely eddig a vágyakozó bokrok orchesteréből zsongva áradott, halkult a kórus, mely a hódoló fák s égő virágok dícséretét zengte, s íme, egyszerre csönd lett, hogy megállt.'.'. Eltévedt mosoly-pihe ült s csodálkozott az ajkán, felnézett ránk, vagy nem is ránk — az égre, s szeme tükrével — elég volt egy szikra —felgyújtotta a térdepelő kertet s körötte minden fehér sugárban izzott percekig. Csöndes, esti beszéd Nem is tudom, vagy-e valóban. Jobban hiszek az álom-mozaiknak , igaz létében, mintsem benned, mégha hallom is hárfa-könnyű hangod, mégha ujjam, körülfonhatja ujjad, mégha nevet kaptál is, büszke zengőt Szállj le a mennyből, illanj el drága kép az áldozati füstből, ne némíts, ne kápráztass, de melegíts, oltsd fel hús és vér emberarcod, hihessek benned — másképp nem lehet, Hihessek reménnyel s ne félelemmel, mint ama Tamás, a bibliai józan... Segíts, segíts, ne kelljen égi jelként csodálnom, segíts, múljon el szent részegültségem, hisz nem láz ez, elembertelenít! Akarom, hogy legyél, valóban, dicsfénynélküli, töprengő, derűs, vágyó, megilletődő, kétkedő, konok, pityergő, büszke, rossz, irigy, suta, lelkeseii sikongó, kislányos, ravasz, bosszankodó és zsörtös és hamis, csalódott vagy csaló, mindegy — de igaz, kinek a fénye, foltja mind sajátja, | kihez nem áldozattal térek estelente, s ha fáj is majd, hogy leomlott a bálvány, forró ajkával fölszárítja könnyem s szelíd szavakkal szépen megvigasztal.- f-
