Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)
1964-06-18 / 108. szám
1964. június 18. csütörtök. NOG R AD 5 Az a „szőgecske“ Hétfő óta népes az új salgótarjáni kenyérgyár. No, no még nem a sütő munkások sürögnek. Megkezdődött az épület műszaki átvétele. A beruházó, a KÖJÁL megbízottja és főleg a „pékek”, tíz napon keresztül a hibákat keresik. Egyelőre nem sok idejük van arra, hogy gyönyörködjenek a mutatós épületben; amint a rózsa, szín, sárga, zöld, szürke, kék színfoltok szikrázva verik vissza a júniusi napsütés sugarait, s bent a géptermekben sem a csillogó fehér csempe, vidámzöld gépek esztétikai erényei foglalkoztatják őket. Jó-e a kenyérgyár? — most ez a lényeg. Van is kisebb-nagyobb hiba elég. Akiknek ez a dolguk, jegyezgetnek. Jegyzőkönyv, vita, hibajavítás: ennek mindennek bele kell férnie tíz napba. De, hogy az új kenyérgyárban mégis mikor fogják az első kenyeret megsütni, akármilyen meglelő — nem tudják. Egyet- en „szőgecske” hiányzik »előle, s az akármilyen it vány is, nélküle nem yár ez a gyár. Ezt a „szögecskét” úgy levezik, hogy külső olaj- llátás. Van két darab olaj- artály: az egyik huszonöt, a másik tíz köbméteres, ezt a két tartályt kell az EM Csőszerelőipari Vállalatnak, a hozzátartozó csővezetékkel együtt a szivattyúházig felszerelni. Azaz, már kellett volna, mert a határidő április 30-án lejárt. Azóta perlik a vállalatot; igazgatója legalább háromszor esküdött, hogy most már aztán valóban nekiállnak a szerelésnek. _ De valahogy mindig maradt a dolog. Hétfőn például megjelent a vállalat darus gépkocsija, hogy a kész alapokra ráemelje a tartályokat. De az építésvezetőségén talán azt remélték, hogy az itt található műszaki ellenőrök felcsapnak szerelőnek, segédmunkásnak? Mert a gépkocsive- zető-darukezelőn kívül más nem jött a kocsin. Vissza is fordult nyomban. S most itt a baj: a sütéshez kemence kell, a kemencének meleg, a hő előállításához tüzelőanyag. Ez esetben fűtőolaj. A fűtőolajnak tartály kell, . továbbá csővezeték, amely az olajat a szivattyúházba, az pedig az épületen belül elhelyezett ,,napos” tartályba, majd a berendezésbe juttatja. Ebből a rendszerből hiányzik egy „szőgecske” a csőszerelők felelőtlensége miatt. Bár lehet, hogy egészen másról van itt szó. Talán a csőszerelő vállalat így akarja a tervezőket olajnélküli olajfűtésű kemencék, esetleg kemencenélküli kenyérgyárak feltalálására bírni. Amíg a esőszerelőnélküli csőszerelést ki nem találják. i • — Csizi — Vállán nyolc évtized ALACSONY, öregember pipázgat az egyházasdenge- legi termelőszövetkezeti iroda előtt. Akkurátusán pöífent egyet-egyet. A szeme sem rebben, csak a füst bodorodik a pipából. Maga a megtestesült nyugalom. Csendben szemlélődik. de azt is úgy, mintha unná a világot. Az irodán mondják, hogy ez Zsiga János bácsi, a halottkém. Noiszen furcsa foglalkozás lehet ez is, gondolom magamban. Azután, mikor kifelé jövök, megszólítom. — Hogy szolgál az egészség, János bácsi? Kiveszi a szájából a csi- bukat. — Még a döglött nyulat is utólérem... Maga is nevet a válaszon. Szívalakú arcán hul- lámzanak a ráncok, mint a háborgó tenger. Az egész arcon, valami groteszkség ül. De a szeme csodálatos kék és tiszta. Mintha a gyerekkori szeme maradt volna meg ennek a nyolcvanéves embernek. — Mi a foglalkozása János bácsi? — A foglalkozásom? Földműves. — Azonkívül? — Aha! Tudom mire gondol. Én vagyok a halottkém. Mértéktartón mondja ezt, de láthatóan büszke is erre a komoly, manapság már furcsa foglalkozásra. A ma emberének szokatlan hogy nem az orvos az, aki megállapítja egy-egy élet befejeződését. Csak azok az emberek nem furcsál- ják ezt, akik életük legnagyobb részét orvostól távol töltötték. Valamikor minden faluban volt halottkém. JÁNOS BÁCSI az első világháborúban egy gáz- fertőtlenítő csapategységnél szolgált. Megtanították vele, hogyan kell védekezni a „láthatatlan gyilkos” ellen. S a csaták után a társaival nekik kellett fertőtleníteni az elföldelt elesetteket. Egyházasdengelegen régen sem volt, most sincs orvos. Egy idős ember adott engedélyt a temetésre minden halál alkalmával, miután kétséget kiJános bácsi jó barátjával, a pipával záróan megállapította azt. Történt azonban, hogy 1948-ban meghalt ez az ember. így emlékezik erre János bácsi. — Megszólított a körorvos, hogy halottkém kellene. Én megfelelnék. Mondtam neki, hogy ne járasson le, mert nincs április elseje. De ő csak beszélt. Azután tanfolyamra mentem. Hazajöttem, letettem az esküt. így lettem az, ami vagyok. — Mit érzett először, János bácsi? — Semmit. Láttam én halottat eleget a háborúban. A legelsőt nagyon sajnáltam. Fiatalasszony volt. Tűnődik az emlékein. Ennek az embernek talán nincsenek is szép. derűs emlékei? Ha van is, erről j nem beszél. A foglalkozó-1 sa részleteit nem emlege-, ti. Hiába kérdezgetem, csak annyit mond: „Megvannak a maga szabályai”. — Hozzátartozói élnek-e? — érdeklődöm. — Szegény anyjukomat is „én láttam el” — mondja. — Teljesen egyedül élek, magányosan. Egy fiam, két unokám és három dédunokám van. Elhalkul a hangja. Bezárkózik. Nyomkodja a dohányt a pipába. Távolabbról gyerekek lesnek bennünket. Bámészan, de készen arra is, hogy netán elszellejenek. Egyik-másik babonás félelemmel, fürkészi az öreg embert. De előfordul ez még néhány, felnőttel is. — Kap-e ezért valameny- nyi fizetést János bácsa? — próbálkozom ismét. — Esetenként negyven forintot állapítottak meg. Ebből is lehúznak egy forintot valamire — dohog a bajusza alatt. — Ritkán hívnak már. Tovább élnek az emberek. Elszegődöm éjeli-őrnek a tsz-be. KEZET NYÚJT. Hazamegy, mert csak a macska van a házban. A múltkor is betört valaki a kis méhesbe. Lassan ballag az úton. Fáradtan viszi vállán a nyolc évtizedet. Pádár András Egészséges türelmetlenséget! Egy - értekezleten, ahol termelőszövetkezeti elnökök. agronómusok vettek részt, felállt az egyik ’.szel nők és elmondta elégedetlenségét. Azt, hogy a termelőszövetkezete nem kapott elegendő gépet az aratás, cséplés elvégzéséhez. Kifogásolta a kijelölt traktorosakat is. Végül azt fejtegette, hogy gépeknek már a tsz-ben kellene állni, munkára készen. Nem egyedül volt ő, aki „minden kákán csomót keres”. Az apróságokig menő boncolgatás nem baj, ha ez a munkák előbbrevi- telét szolgálja. Valaki így fogalmazta meg: a jelen helyzetben szükséges magatartást: „Egészséges türelmetlenség a fontos ahhoz, hogy a földeken minden a legnagyobb rendben menjen.”Az az agronómus, aki az aratási és cséplési feladatok megbeszélése során néhány fontos részlet- kérdést is feszegetett, nem marasztalható el, mert a kérdéseivel csupán türelmetlenségét nyilvánította. És az lenne a legideálisabb, ha nem csak a tsz- ek vezetői éremének türelmetlenséget, hanem kivétel nélkül minden tag. Erre van szükség ezekben a napokban, az elkövetkező hetekben. Sok a tennivaló. A növényápolás, takarmánybetakarítás még sok helyen nincs befejezve, de rövidesen itt lesz az aratás. Mindez egy sereg, apróbb nagyobb munkát igényel. Kezdve az erőgépek két- műszakos üzemeltetésétől a kasza-fenőkőnek beszerzéséig. Csak abban az esetben várható jó eredmény, ha a nagy munkák legapróbb részleteit is előre, emberre beosztva kidolgozzák. Példás szervezésre van szükség, az emberek és a gépek zavartalan összmunkájához. A egyesített felsőtoldi tsz-ben például üzemegység értekezleten beszélték meg a következő hetek tennivalóit. Ebben a tsz-ben minden ember tudja mi a feladata. S ez lényeges, mert tud miért türelmetlenkedni, ha nincs elvégezve. Kozárdon nyugodtak a tagok. Pedig van még kapálnivaló. A borsót is csak öten-hatan szedték a napokban is. Mintha őket nem siettetné a rohamosan közelgő aratás. De tapasztalható másutt is, hogy a tagság nem zavartatja magát a sürgető munkatoi. Csécsénben meg szinte halogatják a munkát. Most minden munkáskézre szükség van. A terméskilátások biztatóbbak, mint ahogyan az esők előtt reméltük. S nem lehet csak a gépekre hagyni mindent. A kapások, kaszások munkája éppolyan fontos, mint a kombájné. Érthető, hogy a termelőszövetkezeti vezetők türelmetlenkednek, mert sok helyen van még mit pótolni, s azt szeretnék, ha gondok nélkül kezdhetnének hozzá az aratáshoz. P. S. ^őázgyxír ifiül A jövő év közepén adják át a szentendrei utón. az első házgyárat, amelynek gépsorai évente 1 740 lakás nagy falelemét készítik el. Az az új üzem viszont csak egyik részlege lesz egy újfajta építőipari szervezetnek, a házépítő kombinátnak, amely nemcsak gyártja, szállítja és szereli a falelemet, hanem az épület alapozásától a kilincsek felerősítéséig minden munkát alvállalkozó nélkül végez el. Az Építésügyi Minisztérium Építőipari Főigazgatósága és a 43-as Építőipari Vállalat már megkezdte az új építési szervezet műszaki vezetői és szakmunkás törzsgárdájánák kialakítását. Névtelen szorgosok H ogy miért névtelenek? A tényt érzem inkább, semmint a tényre adandó válasz pontos miértjét. Csak keresem az okát, miért olyan sok nálunk a „névtelen,,, az olyan ember, aki egy életet áldoz a munkának — szorgalmas munkának —, tiszteletet érdemlő kitartással végzi mindazt, amit rábíznak és cselekedetei' valahogy mégis visszhang nélkül maradnak. Nem a nagy nyilvánosság visszhangjára gondolok, hanem arra a névre szóló elismerésre, melyre azok az emberek is igényt tartanak, akik minden hősi póz nélkül „csupán,, mindennapi kötelességüket teljesítik becsületesen. Magasrangú vendégek jártak nemrég egyik világhírrel dicsekvő, sokszorosan kitüntetet nagyüzemben. s az erdmények titkát elemezgették. A magyarázat munkások, technikusok, műhelyek, üzemegységek jó együttműködéséről sorra elhangzott, így, általános megfogalmazásban. Aztán a fiatalok teljesítményeit dicsérték ugyanilyen módon, a fiatalokét akik azzal, hogy védnökséget vállaltak egy munkaigényes, új műszer gyártása felett, öregbítették a gyár külföldi jóhírnevét is. A kérdésre azonban, kik ezek a fiatalok, akik kezdeményezői voltak mindennek, csend volt a felelet. Neveket a gyár egyetlen felelős vezetője sem tudott mondoni. Pedig bármennyire a kollektíva az, amely közös munkával elért valamit, ez a közösség emberekből áll, emberekből, akik — ilyenek vagyunk — nevükre szólóan szívesebben veszik az elismerést, mint csak úgy általánosságban. Egyedül volnának az országban ők? Érdekes dologra figyelmeztet ez. Arra, hogy az emberek az anyagi megbecsülés mellett az erkölcsi elismerést is kívánják. S bár sokan megérdemelnék ezt az elismerést, mégsem kapják meg. Sok vezető úgy vélekedik, hogy a helyesen megállapított bér önmagában is elég megbecsülés. ' y A mai kornak parancsa, hogy mindenben érdemük szerint becsüljük embereinket, mert másként nem juthatunk előbbre. Ha elfeledkezünk az érdemekről, az kedvetlenséget vált ki. Ha pedig — s ez nem ritka dolog — olyan emberek kapják a dicséretet különböző jeleit, akik a közösség értékelése szerint azt nem érdemelik meg, az még súlyosabb következményekkel jár. A népi ellenőrzés tavaly egy kis gyárunk visszaesésének okait kutatta és váratlanul magyarázatra bukkant. Kiderült, hogy a mintegy száz emberrel dolgőzó üzemben sorra kaptak prémiumokat, elismerő okleveleké*, olyanok, akikről tudták, hogy ügyeskedéssel, eredményeik hatásos tálalásával, szép szavukkal többet produkáltak, mint két kezük munkájával. Társadalmi bíróságot kellett összehívni az egész gyár részvételével, s ott megfosztani flket az érdemtelenül kapott dicsfénytől, hogy az üzem megnyugodjék. Ez is fontos dologra int. Arra: meggyőződéssel valljuk, hogy a gazdasági építő-munka előrehaladásunk, sőt a szocializmus, a béke nemzetközi érdekeit szolgáló kötelezettségeink teljesítésének is kulcsa. A munka a jövőnk alapja, tehát a jól dolgozó ember. S mégis, mintha a gyakorlatban erről olykor elfeledkeznénk. A tettek helyett hányszor becsülik még többre a jól hangzó szavakat, azokat, akik cselekedetek helyett frázisokat ontanak, vagy hajbókolnak akkor, amikor a bírálat volna egyedül jogos. Az emberek erkölcsi érzéke sokat fejlődött, s ezt az erkölcsi érzéket joggal bántja, amikor olyanok dicséretét halja, akik minden mást inkább érdemelnének, mint elismerést. S ez sem mellékes persze, hogy ilyen helyeken az elismerés szükségszerűen anyagi kihatással is jár: fizetésemeléssel azoknál, akik szólamokat produkálnak, s nem új gépeket. Itt lehet valahol a magyarázata annak a bizonyos „miértnek’, annak, hogy míg a szorgalmasok hada sok helyen névtelen, csupa kisbetűvel írt nemecsek marad, addig a szép szavak bajnokai ugyanott hand- adókká válnak, rangos emberekké. Pedig ennek következményei az egész ország életének közösségének életére kihatnak. Elismerést tehát azoknak kell kapniok, csak azoknak akik cselekedeteikkel, szorgalmukkal, tudásukkal, teljes/tményekkel bizonyítanak. Annak a derékhadnak — sizázezerekről van szó —, amely ma meg túl gyakran és nem saját hibájából burkolódzik névtelenségbe. B eszéljünk többet a szorgalmasokról, hogy legyen nevük, rangjuk, becsületük saját szűkebb hazájukban: ha méltóak rá, az ország nyilvánossága előtt, elvégzett munkájuk arányában. Akik pedig csak szép szavakra képesek: hulljon rájuk vissza a névtelenség. A szavak önmagukban keveset érnek« csak ehhez mérten becsüljük hát azokat, akik szavakkal és ügyeskedése© keresik a feltűnést. Kocsis Tamás