Nógrád. 1964. június (20. évfolyam. 94-118. szám)

1964-06-18 / 108. szám

1964. június 18. csütörtök. NOG R AD 5 Az a „szőgecske“ Hétfő óta népes az új salgótarjáni kenyérgyár. No, no még nem a sütő munkások sürögnek. Meg­kezdődött az épület mű­szaki átvétele. A beruházó, a KÖJÁL megbízottja és főleg a „pékek”, tíz napon keresztül a hibákat kere­sik. Egyelőre nem sok ide­jük van arra, hogy gyö­nyörködjenek a mutatós épületben; amint a rózsa, szín, sárga, zöld, szürke, kék színfoltok szikrázva verik vissza a júniusi nap­sütés sugarait, s bent a géptermekben sem a csil­logó fehér csempe, vidám­zöld gépek esztétikai eré­nyei foglalkoztatják őket. Jó-e a kenyérgyár? — most ez a lényeg. Van is kisebb-nagyobb hiba elég. Akiknek ez a dolguk, jegyezgetnek. Jegy­zőkönyv, vita, hibajavítás: ennek mindennek bele kell férnie tíz napba. De, hogy az új kenyér­gyárban mégis mikor fog­ják az első kenyeret meg­sütni, akármilyen megle­lő — nem tudják. Egyet- en „szőgecske” hiányzik »előle, s az akármilyen it vány is, nélküle nem yár ez a gyár. Ezt a „szögecskét” úgy levezik, hogy külső olaj- llátás. Van két darab olaj- artály: az egyik huszonöt, a másik tíz köbméteres, ezt a két tartályt kell az EM Csőszerelőipari Válla­latnak, a hozzátartozó cső­vezetékkel együtt a szi­vattyúházig felszerelni. Azaz, már kellett volna, mert a határidő április 30-án lejárt. Azóta perlik a vállalatot; igazgatója le­galább háromszor esküdött, hogy most már aztán va­lóban nekiállnak a szere­lésnek. _ De valahogy mindig ma­radt a dolog. Hétfőn például megje­lent a vállalat darus gép­kocsija, hogy a kész ala­pokra ráemelje a tartályo­kat. De az építésvezető­ségén talán azt remélték, hogy az itt található mű­szaki ellenőrök felcsapnak szerelőnek, segédmunkás­nak? Mert a gépkocsive- zető-darukezelőn kívül más nem jött a kocsin. Vissza is fordult nyomban. S most itt a baj: a sü­téshez kemence kell, a ke­mencének meleg, a hő elő­állításához tüzelőanyag. Ez esetben fűtőolaj. A fűtő­olajnak tartály kell, . to­vábbá csővezeték, amely az olajat a szivattyúházba, az pedig az épületen belül elhelyezett ,,napos” tartály­ba, majd a berendezésbe juttatja. Ebből a rendszerből hi­ányzik egy „szőgecske” a csőszerelők felelőtlensége miatt. Bár lehet, hogy egészen másról van itt szó. Talán a csőszerelő vállalat így akarja a tervezőket olaj­nélküli olajfűtésű kemen­cék, esetleg kemencenélkü­li kenyérgyárak feltalálásá­ra bírni. Amíg a esőszerelőnélküli csőszerelést ki nem talál­ják. i • — Csizi — Vállán nyolc évtized ALACSONY, öregember pipázgat az egyházasdenge- legi termelőszövetkezeti iroda előtt. Akkurátusán pöífent egyet-egyet. A szeme sem rebben, csak a füst bodorodik a pipából. Maga a megtestesült nyu­galom. Csendben szemlélő­dik. de azt is úgy, mintha unná a világot. Az irodán mondják, hogy ez Zsiga János bácsi, a halottkém. Noiszen fur­csa foglalkozás lehet ez is, gondolom magamban. Az­után, mikor kifelé jövök, megszólítom. — Hogy szolgál az egész­ség, János bácsi? Kiveszi a szájából a csi- bukat. — Még a döglött nyulat is utólérem... Maga is nevet a vála­szon. Szívalakú arcán hul- lámzanak a ráncok, mint a háborgó tenger. Az egész arcon, valami groteszkség ül. De a szeme csodálatos kék és tiszta. Mintha a gyerekkori szeme maradt volna meg ennek a nyolc­vanéves embernek. — Mi a foglalkozása Já­nos bácsi? — A foglalkozásom? Földműves. — Azonkívül? — Aha! Tudom mire gondol. Én vagyok a ha­lottkém. Mértéktartón mondja ezt, de láthatóan büszke is er­re a komoly, manapság már furcsa foglalkozásra. A ma emberének szokatlan hogy nem az orvos az, aki megállapítja egy-egy élet befejeződését. Csak azok az emberek nem furcsál- ják ezt, akik életük leg­nagyobb részét orvostól távol töltötték. Valamikor minden faluban volt ha­lottkém. JÁNOS BÁCSI az első világháborúban egy gáz- fertőtlenítő csapategységnél szolgált. Megtanították ve­le, hogyan kell védekezni a „láthatatlan gyilkos” el­len. S a csaták után a tár­saival nekik kellett fer­tőtleníteni az elföldelt el­esetteket. Egyházasdengelegen ré­gen sem volt, most sincs orvos. Egy idős ember adott engedélyt a temetés­re minden halál alkalmá­val, miután kétséget ki­János bácsi jó barátjával, a pipával záróan megállapította azt. Történt azonban, hogy 1948-ban meghalt ez az ember. így emlékezik erre János bácsi. — Megszólított a köror­vos, hogy halottkém kel­lene. Én megfelelnék. Mondtam neki, hogy ne járasson le, mert nincs áp­rilis elseje. De ő csak be­szélt. Azután tanfolyamra mentem. Hazajöttem, le­tettem az esküt. így lettem az, ami vagyok. — Mit érzett először, János bácsi? — Semmit. Láttam én halottat eleget a háború­ban. A legelsőt nagyon saj­náltam. Fiatalasszony volt. Tűnődik az emlékein. Ennek az embernek talán nincsenek is szép. derűs emlékei? Ha van is, erről j nem beszél. A foglalkozó-1 sa részleteit nem emlege-, ti. Hiába kérdezgetem, csak annyit mond: „Meg­vannak a maga szabályai”. — Hozzátartozói élnek-e? — érdeklődöm. — Szegény anyjukomat is „én láttam el” — mond­ja. — Teljesen egyedül élek, magányosan. Egy fiam, két unokám és há­rom dédunokám van. Elhalkul a hangja. Be­zárkózik. Nyomkodja a do­hányt a pipába. Távolabb­ról gyerekek lesnek ben­nünket. Bámészan, de ké­szen arra is, hogy netán elszellejenek. Egyik-másik babonás félelemmel, für­készi az öreg embert. De előfordul ez még néhány, felnőttel is. — Kap-e ezért valameny- nyi fizetést János bácsa? — próbálkozom ismét. — Esetenként negyven forintot állapítottak meg. Ebből is lehúznak egy fo­rintot valamire — dohog a bajusza alatt. — Ritkán hívnak már. Tovább élnek az emberek. Elszegődöm éjeli-őrnek a tsz-be. KEZET NYÚJT. Haza­megy, mert csak a macska van a házban. A múltkor is betört valaki a kis mé­hesbe. Lassan ballag az úton. Fáradtan viszi vál­lán a nyolc évtizedet. Pádár András Egészséges türelmetlenséget! Egy - értekezleten, ahol termelőszövetkezeti elnö­kök. agronómusok vettek részt, felállt az egyik ’.sz­el nők és elmondta elége­detlenségét. Azt, hogy a ter­melőszövetkezete nem ka­pott elegendő gépet az aratás, cséplés elvégzésé­hez. Kifogásolta a kijelölt traktorosakat is. Végül azt fejtegette, hogy gépeknek már a tsz-ben kellene áll­ni, munkára készen. Nem egyedül volt ő, aki „minden kákán csomót keres”. Az apróságokig menő boncolgatás nem baj, ha ez a munkák előbbrevi- telét szolgálja. Valaki így fogalmazta meg: a jelen helyzetben szükséges ma­gatartást: „Egészséges tü­relmetlenség a fontos ah­hoz, hogy a földeken min­den a legnagyobb rendben menjen.”Az az agronómus, aki az aratási és cséplési feladatok megbeszélése so­rán néhány fontos részlet- kérdést is feszegetett, nem marasztalható el, mert a kérdéseivel csupán türel­metlenségét nyilvánította. És az lenne a legideáli­sabb, ha nem csak a tsz- ek vezetői éremének türel­metlenséget, hanem kivé­tel nélkül minden tag. Er­re van szükség ezekben a napokban, az elkövetkező hetekben. Sok a tennivaló. A nö­vényápolás, takarmánybe­takarítás még sok helyen nincs befejezve, de rövi­desen itt lesz az aratás. Mindez egy sereg, apróbb nagyobb munkát igényel. Kezdve az erőgépek két- műszakos üzemeltetésétől a kasza-fenőkőnek beszer­zéséig. Csak abban az eset­ben várható jó eredmény, ha a nagy munkák legap­róbb részleteit is előre, em­berre beosztva kidolgoz­zák. Példás szervezésre van szükség, az emberek és a gépek zavartalan összmun­kájához. A egyesített felsőtoldi tsz-ben például üzemegy­ség értekezleten beszélték meg a következő hetek ten­nivalóit. Ebben a tsz-ben minden ember tudja mi a feladata. S ez lényeges, mert tud miért türelmet­lenkedni, ha nincs elvé­gezve. Kozárdon nyugodtak a tagok. Pedig van még kapálnivaló. A borsót is csak öten-hatan szedték a napokban is. Mintha őket nem siettetné a rohamosan közelgő aratás. De tapasz­talható másutt is, hogy a tagság nem zavartatja ma­gát a sürgető munkatoi. Csécsénben meg szinte ha­logatják a munkát. Most minden munkás­kézre szükség van. A ter­méskilátások biztatóbbak, mint ahogyan az esők előtt reméltük. S nem lehet csak a gépekre hagyni mindent. A kapások, kaszások mun­kája éppolyan fontos, mint a kombájné. Érthető, hogy a termelőszövetkezeti ve­zetők türelmetlenkednek, mert sok helyen van még mit pótolni, s azt szeret­nék, ha gondok nélkül kezdhetnének hozzá az ara­táshoz. P. S. ^őázgyxír ifiül A jövő év közepén adják át a szentendrei utón. az első házgyárat, amelynek gépsorai évente 1 740 la­kás nagy falelemét készí­tik el. Az az új üzem vi­szont csak egyik részlege lesz egy újfajta építőipari szervezetnek, a házépítő kombinátnak, amely nem­csak gyártja, szállítja és szereli a falelemet, hanem az épület alapozásától a ki­lincsek felerősítéséig min­den munkát alvállalkozó nélkül végez el. Az Építésügyi Minisztéri­um Építőipari Főigazgató­sága és a 43-as Építőipari Vállalat már megkezdte az új építési szervezet műsza­ki vezetői és szakmunkás törzsgárdájánák kialakítá­sát. Névtelen szorgosok H ogy miért névtele­nek? A tényt érzem in­kább, semmint a tényre adandó válasz pontos miértjét. Csak keresem az okát, miért olyan sok ná­lunk a „névtelen,,, az olyan ember, aki egy életet ál­doz a munkának — szor­galmas munkának —, tisz­teletet érdemlő kitartással végzi mindazt, amit rábíz­nak és cselekedetei' vala­hogy mégis visszhang nél­kül maradnak. Nem a nagy nyilvánosság vissz­hangjára gondolok, hanem arra a névre szóló elisme­résre, melyre azok az em­berek is igényt tartanak, akik minden hősi póz nél­kül „csupán,, mindennapi kötelességüket teljesítik becsületesen. Magasrangú vendégek jártak nemrég egyik vi­lághírrel dicsekvő, sokszo­rosan kitüntetet nagyüzem­ben. s az erdmények tit­kát elemezgették. A ma­gyarázat munkások, tech­nikusok, műhelyek, üzem­egységek jó együttműködé­séről sorra elhangzott, így, általános megfogalmazás­ban. Aztán a fiatalok tel­jesítményeit dicsérték ugyanilyen módon, a fiata­lokét akik azzal, hogy védnökséget vállaltak egy munkaigényes, új műszer gyártása felett, öregbítették a gyár külföldi jóhírnevét is. A kérdésre azonban, kik ezek a fiatalok, akik kezdeményezői voltak min­dennek, csend volt a fe­lelet. Neveket a gyár egyetlen felelős vezetője sem tudott mondoni. Pe­dig bármennyire a kollek­tíva az, amely közös mun­kával elért valamit, ez a közösség emberekből áll, emberekből, akik — ilye­nek vagyunk — nevükre szólóan szívesebben veszik az elismerést, mint csak úgy általánosságban. Egyedül volnának az or­szágban ők? Érdekes dologra figyel­meztet ez. Arra, hogy az emberek az anyagi meg­becsülés mellett az erköl­csi elismerést is kívánják. S bár sokan megérdemel­nék ezt az elismerést, mégsem kapják meg. Sok vezető úgy vélekedik, hogy a helyesen megállapított bér önmagában is elég megbecsülés. ' y A mai kornak paran­csa, hogy mindenben ér­demük szerint becsüljük embereinket, mert másként nem juthatunk előbbre. Ha elfeledkezünk az érdemek­ről, az kedvetlenséget vált ki. Ha pedig — s ez nem ritka dolog — olyan em­berek kapják a dicséretet különböző jeleit, akik a közösség értékelése szerint azt nem érdemelik meg, az még súlyosabb következmé­nyekkel jár. A népi ellen­őrzés tavaly egy kis gyá­runk visszaesésének okait kutatta és váratlanul ma­gyarázatra bukkant. Kide­rült, hogy a mintegy száz emberrel dolgőzó üzemben sorra kaptak prémiumokat, elismerő okleveleké*, olya­nok, akikről tudták, hogy ügyeskedéssel, eredményeik hatásos tálalásával, szép szavukkal többet produkál­tak, mint két kezük mun­kájával. Társadalmi bíró­ságot kellett összehívni az egész gyár részvételével, s ott megfosztani flket az érdemtelenül kapott dics­fénytől, hogy az üzem megnyugodjék. Ez is fontos dologra int. Arra: meggyőződéssel vall­juk, hogy a gazdasági építő-munka előrehala­dásunk, sőt a szocializmus, a béke nemzetközi érdekeit szolgáló kötelezettségeink teljesítésének is kulcsa. A munka a jövőnk alapja, tehát a jól dolgozó ember. S mégis, mintha a gyakor­latban erről olykor elfe­ledkeznénk. A tettek he­lyett hányszor becsülik még többre a jól hangzó szavakat, azokat, akik cse­lekedetek helyett fráziso­kat ontanak, vagy hajbó­kolnak akkor, amikor a bírálat volna egyedül jo­gos. Az emberek erkölcsi érzéke sokat fejlődött, s ezt az erkölcsi érzéket jog­gal bántja, amikor olyanok dicséretét halja, akik min­den mást inkább érdemel­nének, mint elismerést. S ez sem mellékes persze, hogy ilyen helyeken az elismerés szükségszerűen anyagi kihatással is jár: fizetésemeléssel azoknál, akik szólamokat produkál­nak, s nem új gépeket. Itt lehet valahol a ma­gyarázata annak a bizonyos „miértnek’, annak, hogy míg a szorgalmasok hada sok helyen névtelen, csupa kisbetűvel írt nemecsek marad, addig a szép szavak bajnokai ugyanott hand- adókká válnak, rangos em­berekké. Pedig ennek kö­vetkezményei az egész or­szág életének közösségének életére kihatnak. Elisme­rést tehát azoknak kell kapniok, csak azoknak akik cselekedeteikkel, szor­galmukkal, tudásukkal, teljes/tményekkel bizo­nyítanak. Annak a derék­hadnak — sizázezerekről van szó —, amely ma meg túl gyakran és nem saját hibájából burkolódzik név­telenségbe. B eszéljünk többet a szorgalmasokról, hogy le­gyen nevük, rangjuk, be­csületük saját szűkebb ha­zájukban: ha méltóak rá, az ország nyilvánossága előtt, elvégzett munkájuk arányában. Akik pedig csak szép szavakra képe­sek: hulljon rájuk vissza a névtelenség. A szavak önmagukban keveset érnek« csak ehhez mérten becsül­jük hát azokat, akik sza­vakkal és ügyeskedése© keresik a feltűnést. Kocsis Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents