Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)

1964-04-26 / 64. szám

1964. április 26. vasárnap

NÓGRiD

11

Ivar Lo-Johansson:

Qiihászkutifa

Ivar Lo-Johansson 1901-ben született Svédországban, ösmo- ban. Szülei szegényparasztok voltak, ő maga is ott szerezte döntő élményeit- Volt kőbányában munkás, levélhordő, cirkuszi kikiáltó, csavargó és igen gyakran munkanélküli. Becsavarogta fél Európát, a huszas években Magyarországon is járt. Svédország egyik legismertebb írója, tagja a Királyi Akadémiának. Regényeit, novelláit parasztok, zsellérek, földmunkások, csavargók életéről Irta.

1.

— Nem pusztíthatod el Stellát, míg meg nem halok.

Az ember a szobában feküdt, betegsége óta egyedül a nagy ágyban. Feje felett két színezett fénykép lógott, a gróf és a grófné. Az ágy mellett szék állt, rajta barnás üvegben néhány fehér porba forgatott fekete pirula. Ártalmatlan gyógyszer volt, akkor kapta, amikor a kórházból, mint gyógyíthatatlant hazaküldtek.

A kutya juhászkutya volt. Még kölyök volt, amikor hozzá került. Fehérszőrű kölyök, hegyes orrú, okos, szemű. Ha helyet cserélt, a kutyát mindig magával vitte. Ha a zsellér pásztornak akart szegődni, kellett neki egy ügyes juhászkutya.

A kutya megöregedett, kopott, öreg szuka lett belőle. Rég el kellett volna pusztítani, de az ember ragaszkodott hozzá.

— Jól van, jól, — mondta az asszony, — megígérem. Ügyse halsz meg.

Amikor esténként az asz- szony hazatérj a fejésből, mindig ejtettek pár szót a kutyáról is. Mert az ember mindig gyanakodott, ha a felesége távol volt.

— Sok szép, közös emlékünk van. Amikor Bergá- ban, Hucklingében, Gyllen- granban őriztem a csordát, altikor is velem volt. Mindig hűségesen ...

A kutya mintha megértette volna, odafigyelt. Hegyezte a fülét.

A hosszú nyári éjszakákon, amikor felesége munkában volt, a beteg feküdt az ágyon és hallgatta, hogyan kopognak az élők és egészségesek léptei a zsellérlakások lépcsőin.

Néha a kislány elindult, hogy bemásszon a szobába. Ilyenkor az ember oda- küldte a kutyát. Stella ügyesen körülugrálta a gyereket, fodros szoknyács- kájába fúrta az orrát, így kényszerítette, terelte kifelé, vissza a konyhába, a rongyszőnyegre.

— Jól van, Stella — szólt oda neki az ember. Az öreg juhászkutyával vj- gyáztatta a gyereket, nehogy bejöhessen hozzá a szobába. Amikor elvégezte feladatát, a kutya mindig visszatért a beteghez. Várta, hogy az ember megveregesse a hátát. A szántóföldek jutottak eszébe, a legelők, a bogarak zümmögésétől hangos lucernások és azok a napok, amikor együtt üldögéltek az árokszélen. A kutya meg akarta nyalni a kezét, de a beteg eltolta magától a kicsi, hegyesorrú, kopott állatot.

Néha a kutya egyedül játszott a gyerekkel, hagyta, hogy csináljon a kislány vele, amit csak akar, bedugja kezét a szájába, húzza a nylevét, cibálja a farkát. Az ember irigykedve nézte a játékot. Hiányzott neki a hűség és odaadás, vágyakozott utána és boldog volt, amikor a kutya visszatért hozzá és lekuporodott az ágy elé. Pásztoréveinek emlékei jutottak eszébe, és nem ellenkezett, ha a kutya megnyalogatta a kezét.

Egyszerre csak a feleségét látta az ajtóban.

— Stella! Nem szabad! — kiáltotta az ember. — Meglát a dajka. — Próbálta viccel elütni az ügyet,

de közben zavarta a kutyát magától.

Felesége siránkozott.

— Szóval mégis nálad van ... Aztán meg a kicsit nyalogatja. Mit gondolsz, kinek lesz hármó- tok közül a legroszabb?

— Ez volt az utolsó örömem, — mondta az ember, aztán feleségéről a kutyára nézett. Megint a földek jutottak eszébe, a dongó bogarak, az árokpart hűvös földje, ahol Stellával ültek a fűben.

Szorosan magához húzta a kutya fejét és megcsókolta hegyes fülei között. A kutya boldogan ugrándozott.

— Ha ez mégegyszer megtörténik, elpusztíttatom a kutyát, — mondta nagyon komolyan az asszony

3.

Múlott, az idő s az ember napról napra rosszabbul lett. Halántéka beesett, szeme csillogott.

De a gyerek is megváltozott. Néha köhécselt, arcán két kerek piros folt világított. Az asszony bezárta a konyhába nyíló ajtót, ő aludt ott éjszakánként a kisgyerekkel. Többé nem engedte a kutyát a szobába. Elvette az embertől az egyetlen társát, úgy látszott, az ember lassan belenyugodott ebbe.

De nem tudta, hogy amikor ő nincsen otthon, mit csinál az embei A kutya kaparta a bezárt ajtót, a beteg felkelt, odavánszor- gott, ott ült egy ideig és fejét a kutyáéhoz szorította.

Egy nápon az asszony váratlanul a szobába lépett. A kutya ott volt az ágy mellett, az ember kezét nyalogatta. Az asszony megdermedt. Megrökönyödve nézte az embert, a bűnösségének tudatában szinte összekuporodott kutyát, a szőnyegen csörgőjével játszadozó gyereket.

A beteg zavartan magyarázkodott.

— Csinálhatsz velem, amit akarsz... De Stellát ne bántsd. Emlékezz csak vissza, hiszen megegyeztünk ...

Magához húzta a kutyát, megcsókolta hegyes fülei között és szeméből köny- nyek buggyantak ki.

Ezután szó nélkül a fal felé fordult.

Az asszony sem szólt, megfogta az engedelmes szuka nyakörvét, a szobából az udvarba vezette. A szárítókötélből levágott egy darabot és a nyakörvre kötötte.

Így vezette a kutyát pórázon, a dombokon át az erdőkerülőhöz. Az erdőkerülő a konyhában ült és evett. Kis idő múlva puskával a kezében lépett ki az ajtón. Míg az ólban saját kutyái vadul ugattak, az idegen szukát pórázánál fogva a fáskamra mögé vezette.

Az asszony a fehér juhászkutyához szaladt, megfogta a fejét maga felé fordította, belenézett a kérő, mindent megértő szempárba. Könnye a kutya nyakára cseppent. Egy kopott kis szuka volt, esetlenül, mindenbe belenyugodva vánszorgott, mintha tudta volna, mi történik.

— Csak az Isten tudja, — mondta az asszony —, hogy jobban ragaszkodtam hozzá, mint a legtöbb emberhez ...

Aztán az erdőkerülő visz- szajött a fáskamra mögül. Puskájának egyik csöve még füstölgött.

Fordította: Kuczka Péter

ANDRÁS ENDRE:

NÉGY ÉV UTÁN

A testi élvezetek olyan pillanatok, amelyeket az érzékek a gondolkodástól rabolnak el.

*

Az akaratnak, akárcsak az étvágynak, szünetekre van szüksége.

*

Az emberi irigység mindig türelmetlenebbül viseli el mások örömét, mint á magunk baját.

*

A szórakozottság nagy szenvedély vagy nagy érzéketlenség következménye.

Szegény apám, én nem sirattalak, szívemből némán vált le egy darab, s hogy elmúlásod ma sem könnyezem, kemény apám, neked köszönhetem.

Nem vádollak, csupán panaszkodom (lásd, emlékedbe, hogy kapaszkodom) mért nem tudtál, míg élni lehetett, hozzám hajolni közel s közelebb, ó, mért nem tudtam széles válladon pihentetni sok gyermekbánatom parányi terhét? Ó, milyen sokat szégyenkeztem és fájt a gondolat, hogy nincs más bennem, csupán tisztelet, '' féltés helyett félelem és hideg alázkodás? Hát miért voltál konok?

Otthonunk miért nem volt otthonod?

Ó, hogy lehettél rettegett, apám?!... Harminchétévig néma volt a szám: először vallók erről s nem riadt, elcsukló hangon. Férfi lett fiad, arcra hű másod — lelkében viasz...

De kárpótlás helyett komor vigasz e különbség, mert. te voltál a jobb; vétkeid nem kellett megváltanod fejek hajtva: hittél konok-kemény pályádban. Szinte hallom: nem regény az élet, fiam, nem romantika...

Nem értettelek sohasem, ki a felhők fodrain járattam szemem; a valót csak mesékből ismerem, ellobbant tüzekből a fényeket, egész helyett morzsányi részeket...

lm, nyomoréban idézlek, halott apám, bár szavam meg se hallhatod és nem segíthetsz, bárhogy is pereg életem orsója. A rettenet hegyként telepszik rám. Mi lesz velem, folytatható-e csonka életem, f oly tatható-e, s mondd, hová vezet, meddig tart még e kormos ütközet?

Adj hát tanácsot, tapasztalt halott, kételyeimre magyarázatot s mondd el — hisz van — a legfőbb érvedet, hogy e csatában nyerni is lehet.

»♦****»*»***»»**»***g»***»ag

PETŐFI FÁJA

csináltak rendet, mintha utánuk még soha nem tettek volna igy a váltók. Ládák csusszantak, itt-ott felsivalkodott egy motor, majd engedelmes szussza- nással le is állt, mintha restellné a korai indulást. Fém csengett, távolabb Fé- nyesné dobálta be undorral a ládába azt, amit elődje selejtként a nyakán hagyott. Az utolsó slukkot szívták, már mozdult a lábuk, hogy rátapossanak a csikkre, amikor valaki észrevette Verebet. Ott ült, görnyedten egy ládán, hátát nekivetette a gépnek, lehunyta a szemét, sápadt volt, rossz volt ránézni.

Ketten is feléje léptek, Gortvai kérdezte'tneg:

— Rosszul vagy?

Veréb felnyitotta a szemét, értetlenül nézett rájuk, nem értette, mit is akarhatnak tőle, majd torz görcsbe rándult az arca, nem szólt semmit.

■ — Hallod?! Rosszul vagy?

Veréb csak most értette meg a kérdést riadtan tiltakozott, mintha oktalanul gyanúsítanák, fel is állt a

ládáról, karikás, beesett szemét körbenjártatta az odacsődülökön, s mintha talán Fényesnétől remélné a legtöbb megértést, neki mondta:

— Meghalt az apám!

Csönd támadt. Furcsa,

kínos csend. Azt sem tudták, van-e apja, kiféle, miféle lehet, egyáltalán: hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen embernek még apja is lehet. Most hallgattak, mert látták Veréb szenved, esdve nézi őket. s hirtelen nem tudtak mit mondani. Fényesné száján bükott ki a kérdés:

— Mikor?

Veréb nézte, mintha nem is látná, mintha valahová nagiion messze né-ve. s csak jó idő után válaszolt:

— Az éjjel.

F

myesné női szive érezhette meg leghamarabb azt a kétségbeesést, ami Veréb tőmondataiból áradt, s aka- ralatlanul is a segítségére sietett:

— Hány éves volt?

— Hetven.

Már ott volt a száján,

hogy kimondja a banális mondatot, gyorsan visszanyelte. Veréb most kéretlenül mondta:

— A szive. A nagyapám is az vitte el.

Gortvai Verébre nézett, hirtelen elszégyelte magát, mert arra gondolt: téged is az visz el.

Fényesné közelebb lépett Verébhez, aki riadtan figyelte az asszony mozdulatait, s mint aki attól fii, megütik, védekezőén az arca elé emelte a kezét. Ügy. a kezén átbukva hangzott el mélyről kiszakadva a vallomás:

— Egyedül maradtam.

összenéztek. Hirtelen végigvillant bennük az otthon képe, az asszonyé, az emberé, a gyerekeké, mindazoké, akik hozzájuk tartoznak, s akikhez ők tartoznak, s lehajtották a fejüket^ Nem érezték, de értették a mondatot: egyedül ...

Gádor, az üzemvezető törte meg a csendet:

— Menjen haza nyugodtan. Elengedem.

Veréb elvette kezét az arca elől, Gádort nézte,

mintha még nem látta volna soha, megrázta a fejét:

— Jobb így nekem.

Gádor nem vette észre,

hogy nem kellene, erőltetni kezdte:

— Mondom, hogy menjen nyugodtan.

Veréb nézte őket. Gyűlölködve és rimándkodón, elutasítóan és kérlelően, ahogyan csak az ember nézhet a társaira, vagy ahogyan az állat várja az utolsó életét kioltó döfést. Gortvai akaratlanul tolta félre Gádort, nehogy tovább erősködjön, s ő állt Veréb elé:

— Hidd el, megértünk. Tudod, mi eddig ...

Elhallgatott, körülnézett, mintha a többiek arcáról kellene leolvasni a folytatást, de nem látott ott semmit, s egészen másként folytatta a mondatot:

— Mikor lesz a temetés?

V

r-'réb intett, mint aki magát győzködi, igen, ezen már nem lehet változtatni, bárhogy is szeretne, akarna — Hétfőn — mondta.

A lakásra gondolt, ahol most a szomszéd öregasszoVannaik országok amelyek kőbe merevedett történelmi emlékekben igen gazdagok. Sok évszázados várak és kastélyok tucatjai őrzik régi kultúráiuk építészeti remekeit. Nekünk is voltak nagyszerű alkotásaink, ezeket azonban a török és osztrák hódítók barbarizmusa lenyok matatnak, öltöztetik az öreget, papért mennek, elvállallak mindent, menjen csak, ők elintézik. Es eljött, hogy ne kelljen néznie az öreget, az egyetlen kapcsot, ami a világot jelentette neki, ne lássa sárga, természetellenes merev arcát, kezét a takarón, mindazt ami a véget, a visszavonhatatlant jelentette. — Egyedül maradtam — motyogta, de olyan halkan, hogy a többiek nem értették meg.

— Fogadd részvétemet — mondta Gortvai. nyújtotta a kezét, s nem mert Veréb szemébe nézni. Sorba jöttek utána a többiek, majd úgy iszkoltak gépeikhez, mint akik a bűntől menekülnek.

Veréb állt, még akkor is állt, amikor mindenki otthagyta, körülnézett a műhelyben, megvárta, míg felhörkennek sorba a motorok, ő is a kapcsolóhoz nyúlt, a gép felé fordult, s csak akkor, a többieknek már hátat fordítva bukott ki az első könnycsepp a szemén.

rombolta. Ezért tudunk oly nagyon örvendezni minden egyébnek, ami mégis megmaradt. Például — „Petőfi fája”.

Ez a fa — olvashattuk a napihírek között — a szatmári Erdőháton virul. Tölgyfa. Jelenleg kétszá- zadszor zöldéi újra. Na- gyar község lakói szeretettel gondozzák. Hatalmas lombsátra alatt évről-évre kis' úttörők táboroznak, s ilyenkor Petőfire emlékeznek. Nemzeti géniuszunk e tündöklő csillaga e fa árnyékában írta meg A Tisza című csodálatosan szép költeményét. „Nyári napnak alkonyulatánál...” Ki ne emlékeznék a szépséges sorokra. „Boldog órák szép emléke képpen — Rózsafelhők úsztak át az égen...”

Arról szól a tudósító, hogy a büszke faóriás alatt 30 méter átmérőjű pázsit- szőnyeg pompázik, kiválóan alkalmas ,,ülésterem” azoknak, akik rohanó életünk sodrában megpihennek néhány pillanatra s miközben az öreg óriás ifjú levelei susognak — idézik Öt, a nagy harcost és a nagy álmodót, akinek képzelete előrelátta a boldogabb jövőt.

Mérföldkő ez a fa is. Emlékeztet és tanít. Mindenekelőtt talán arra, hogy várakban elszegényedtünk ugyan, de hőseink voltak és vannak. A belőlük sugárzó erkölcsi erő pedig segítőtársunk a végtelen úton — a mából a holnapba...