Nógrád. 1964. április (20. évfolyam. 43-67. szám)
1964-04-26 / 64. szám
10 NÖGR A B 1964. április 26. vasárnap Kőbányai Györgyi Történet egy nyúlról AZT A NYULAT már féláron kínálták szombaton délben a Népszínház utca sarkán, a technológiánál: megmaradt áru az üres kosárban, akárcsak karácsonyesti utcán a karácsonyfadísz, pakolásnál. Tavaly történt. Tízért megvettem, de még staniclit sem adtak hozzá, úgy kellett zsebrevágni. Csak a füle ágaskodott ki a zsebből, mint egy rosszul begyűrt zsebkendő. A fiú még nem volt iskolás, de már látta és olvastatta a János vitézt. Tehát a nyulat János vitéznek nevezte el, esténként uzsonnatáskájába rakta és feje fölé, ágyára akasztotta. János vitézzel aludt,, János vitézzel ébredt. Délelőtt magára akasztotta kis táskáját, s levitte a nyulat a térre legeltetni. A téren, mint minden rendes pesti téren, különböző csoportok — korosztály és utcák szerint — gyakorolnak ellenőrzést és hatalmat hintán, homokon és gyepen. A nyúl megjelenésével az eddig kialakult egyensúly megbomlott, mégpedig a Zrínyi utcaiak és az ötévesek javára. Még oly nagy lakli fiúk is simogatni, etetni akarták a pirosszemű tapsifülest, akik már nemcsak üldö- gélésre, hanem vésésre is használták a padokat. Az összetűzés nem maradhatott el: a fiú kikapta a nagyfiúk kezéből a nyulat, a nagyfiúk vissza, a Zrínyi utcaiak — már együtt a nagyfiúk a kisfiúkkal — a Mérleg utcaiakra és a Nádor utcaiakra, védeni a jogot s tulajdont; szóval újra rendeződtek a csoportok, a nyúl megjelenése egybekövácsolt már egynéhány korosztályt testvéri egységben. Igaz, János vitéz ezekben a napokban a buzgó és szenvedélyes legeltetések ellenére sem gyarapodott, nyúzott kis nyulacska volt, aki várta a pillanatot, amikor a környék ifjúsága gyöngédségét és szeretetét megvonja tőle. A szeretet még jó néhány hétig nem húnyt ki, de a nyuszi nyugalma mégiscsak megteremtődött, mint a jog és rend a rendetlenség után. Háborítatlanul legelészhetett — mert azért a hinta és a foci sem kutya — s otthoni kosztja ellen sem lehetett kifogása: egy egész utca hordta hozzánk a gyenge káposztatorzsát, tavaszi karottát, s a tizenkét forintos, zsenge spenótot, amit különben a nyúl sem szeret. János vitéz gyorsan növekedett, az uzonnatáskából kinőtt, s a nagy, bevásárló cekkerben kapott fűvel bélelt éji szállást. Étkezések idején szabadon járt-kelt' a konyhában, s egy-egy kívánatosabb falatnál lábhoz jött, fülét hegyezte, s — úgysem hiszik el — ágaskodott! AZT AN idegen fiúk csöngettek be. A fiúért jöttek; amikor megtudták, hogy a fiú nincs odahaza, elkérték a nyulat, legalább leviszik legeltetni. A fiú pedig, mint a környék egyedüli nyúltulajdonosa, rossz vonásokat kezdett felvenni, ö már nem cipelte többé a térre a cekkert: beosztottjait rendelte fel a nyálért, mindennap mást és mást. De azért békét szövő kis diplomata is volt: már nemcsak a Zrínyi utcabeliek jártak fel hozzánk a nyálért — a szomszédos utca ifjúságának is megengedte az egyre nehezedő kosár cipelését. Egy este egy édesapa csöngetett be, s udvariasan érdeklődött: itt lakik-e a nyúl, mert fiát keresi, aki még mindig nem jött haza, talán azzal a nyúltál csavarog. Bemutatkoztunk, a feketefőző alá gyújottam, — mert még a mi fiunk sem volt JULIKA GYŐZELME otthon — beszélgettünk, barátságot kötöttünk. A nyúl békét, barátságot teremtett a környéken. A fiúk érte jöttek, levitték a térre és elmentek focizni. Leányok vigyáztak már csak rá, a leányok a nyu- lakhoz hűségesebbek. Pirult már a nyár, a füvet is lekaszálták, sárgult torzsa maradt csak a nyúlnak, otthoni kosztja is leromlott: szent, békés egyetértés uralkodott . a téren, hogy már senki sem gondolt a fülesre, nem hordták már házhoz a káposztaleveleket. Megfeledkeztek róla, napszám otthon rágcsálhatta csak a széklábakat és az ajtó deszkáját. Ezért pedig a kamrába kellett zárni. Rekkenő nyár volt , és sötét kamrába zárva szénvedett a nyúl, sírt az ajtó mögött és kaparászott. Túl kellett adni rajta. Egyik gépkocsivezetőnk vállalta. Megmarkolta fülét, úgy emelte meg, s azt mondta: „Van benned vagy négy kiló hús tisztán ...” KARJÁBAN akarta levinni, de karmolt, rúgott, fújt a nyúl. Elővettük a nagy kosarat, régi fűvel béleltük, s abba tettük. Szépen szelíden hasalt benne, azt hitte, ismét a fiukhoz megy, a térre. A tér előtt hajtattunk el, lassan ment a kocsi, behallatszott a fiúk kiabálása, s a kosárban a nyúl tudhatta, hogy rendet teremtett a játszótéren. Lent, az utcán vártam meg a sofőrt. Sokáig jött, hozta vissza az üres kosarat. Feldúlt 'volt, rávágott oda, ahová szokás. Nagy munkájába került és törölhette kezét, mert kézmosás után volt. SOMLYÓ GYÖRGY: Az igazgatónő picit hátradőlt a széken és be- nunyta a szemét. Képzeletében sorra jelentek meg a képző egyes tantermei és j padokban, szigorú ülésrendben, a lányok.. . Hopp, már meg is van. Harmadik cé... Az első padban, baloldalt, mindjárt a katedrával szemben. Ott ül ez a mindig mosolygó, szépszemű kislány... Várjunk csak... Kató? Magda? Irénke? Júlia? Hát persze, hogy Júlia. .. Va- sadi Julianna. Az elsőben tanította is. Azért akkor még csak olyan süldőcske volt, kis gombóc. Most meg csinos, formás, — kész nő. . . Júlia. . . Julianna. örült, hogy ilyen szép. hozzáillő neve van. — Szóval egy napra mennél el, Julika. És miirt? — Bírósági tárgyalásom lesz, Erzsi néni. Tessék, itt az idézés — tette le ügyesen a blankettát az íróasztal közepére. — Tízre szól, de hátha várni kell, akkor nagyon elhúzódhat. Az igazgatónő letekintett a cédulára. Nem tévedett. .. Vasadi Julianna. — Mi dolgod neked a bíróságon? — Sértett vagyok — felelte a lány. — Sértett, és felperes. Az a körülmény, hogy egyszerre két ilyen fontos tisztséget tölt be. szemmel- látható elégedettséggel töltötte el. —Ülj csak le, fiam — intett Erzsi néni. — Természetesen elengedlek. De mondd, mi ez az ügy, amibe belekeveredtél? — Rágalmazás és becsületsértés. Tetszik tudni, — igazította meg szoknyáját a térdén —, a Lacim anyja fűnek-fának azt pletykája, hogy mióta felköltöztem a városba, ide a kollégiumba, az a fiú kap meg, aki csak akar. Mert hogy én... olyan rosszféle lettem. — Micsoda?! — ült ki a döbbenet a kérdező arcára. — Ki az a „Lacim anyja”? Milyen jogon terjeszt ilyen gyalázatosságokat? — Laci falumbéli — magyarázta türelmesen a kislány. —Már egy éve udvarol. Mire én végzek, addigra ő is leszerel a katonaságtól, feleségül vesz. De Róza néni, az anyja, a Fentős Marikát szeretné menyének. Mert annak önálló fodrász az apja. Ezért pletykál rólam ilyeneket. Az igazgatónő lassan levette és egy szarvasbör darabkával gépiesen dör- zsölgetni kezdte aranyszegélyű szemüvegét. Sápadt volt, és valahogy hirtelen nagyon fáradtnak, kimerültnek látszott. — Értem — állt fel. — Hát csak menj, Julika. Aztán majd meséld el, 'hogyan végződött a tárgyalás. Te kis boldogtalan — nézett utána, amikor a lány kilibbent a szobából. Nálunk még másfél éved van hátra, aztán az elosztásnál sírva kéred a bizottságot, hogy küldjenek bárhová, minden munkát szívesen vállalsz, de a faludba, oda vissza semmiképpen nem mehetsz.. . Miért?... Csak.. Mert a falu szája —, az valami borzasztó! Harmadnap, alighogy csengetnek nagyszünetre, illedelmes kopogtatás, az igazgatói szoba ajtaján. — Azt tetszett mondani. Erzsi néni — bukkan elő egy feketefürtös fej a , kilincs felett —, jelentsem, hogy mi volt a tárgyaláson. — Ne jelents semmit, hanem gyere be, foglalj héjét, és szépen mesélj el mindent. így ni. Szóval? ,.Lacim anyja” ugyebár tagadta, hogy ő pletykált rólad? — Nem tagadhatta, tanúk voltak rá! — Értem. És te ? — Én nem szóltam egy mukkot sem. Még rá is mosolyogtam Róza néném- re. Amikor aztán a bíró megkérdezte, van-e valami megjegyzésem, kérdésem, felálltam és letettem a bíró elvtárs elé az orvosi igazolást. Arról, hogy érintetlen vagyok. Több tanút aztán már nem is hallgattak ki. A bíró összeszidta Róza nénit, és nyolcszáz forintra büntette. Még az ülnökök is nekimentek. Az egyiknek a hosszú bajúsza is rángatódzott mérgében, ahogyan rákiabált. Alig tudtam tartani, hogy ki ne pukkadjon belőlem a kacagás. — Hát ez idáig nagyon üdvös és tanulságos — sóhajtott fel az igazgatónő. — És most mi a terved a jövőre nézve? — A jövőre nézve? — kerekedtek ki Julika szemei a csodálkozástól. — Hát mi lenne? Ami eddig volt. Mire végzek, Laci is leszerelt. Feleségül megyek hozzá, és óvónő leszek nálunk a faluban. — És a „Laci anyja”? Tőle nem félsz? — Ugyan — kacagott vidáman a lány. — Takarékos, jó gazdaasszony az. Mégegyszer nem dob ki nyolczázforintot az ablakon. Kürti András A GONDOLATOK KÖNYVÉBŐL A szenvedélyek a nagy gyülekezetek szónokai. * A gőg több ellenséget szerez a kegyetlenségnél. * Az emlékezet mindig a szív szolgája. (RivaroD rßboomtet 1962. MINDEN NAP Melyik a kettős ősátok közül: természet? ember? aszály? banditizmus? ami naponta újra megfeszíti ezt a szelíd tájat az éj keresztjén, hogy glóriás fején lobogva lángol az erdőtüzek töviskoronája? O. A. S. Hiába sütitek források kövébe a három fenyegető fekete jelet, hogy a friss vízre szomjúhozók szemébe egy korty rémületet égessetek, hiába írjátok a fekete égre a terrorban fogant lángbetűket. csak titeket emlékeztetnek a végre ezek az olthatatlan hasonlatok: világ égalján, egyik a másikat érve ropognak a gyúlékony gyarmatok. FODOR JÓZSEF: Percek hintái Észrevétlenül ment el az ifjúság S az átmenet Szemet Befogó kedvesként tartott puhán És ringatott, mint anya, ha fián Gyógy-kés éle vág Sebet: Nem úgy fáj majd azután. Késen-túli lágy bódulatok, Zsibbasztva, ébresztve sebem, Enyhítgetők ti, irgalmasok, Mint kin nem esett semmi sem, Csak tompán érzem, drága jók, Hogy újra csendesebb szívem. Óh orv, cinkos, lágy szembekötés, Villám, — nem-érzett-élű kés, Zsongassátok a készülőt, Még új s új átmenet előtt.- I Óh futás: s mint ki ott áll egy helyen. Gyógy-kény, seb-él, mint simító selyem; Ez is, az is hogy szalad, S ami marad Velem: Fogyó lát, min orv perc arat, S bolond nagy életszerelem MÉSZÁROS OTTO: VEREB T Teréb nem madár V volt, hanem harmincnyolc éves, vékony, keszeg ember, akinek kopasz fején verejték- cseppek gyöngyöztek, míg a gép fölött hajolt. Ott dolgozott az eszterga II- ben tíz éve már, de többet, hogy ott dolgozik, azok sem tudtak róla, akik a szomszédos gépeken dre- háltak. Ki ragasztotta rá a csúfnevet, nem tudni, az első napokban rajta maradt. Ö is megtudta, félszeg mosollyal vette tudomásul, s attól kezdve engedelmesen mozdult, ha kiabáltak: Veréb ... Veréb ... Esett ember volt, szürke, jellegtelen, olyan, akit az se nagyon vesz észre, aki belebotlik. A dolgát elvégezte, tovább nem törődtek vele. Fújáskor beletörölte kezét a rongyba, néhány pontos mozdulattal lesöpörte a spént, ócska, agyonzsírozott bakkan- csával összébbrugdalta, még egyszer megnézte a gépet, rendben van-e, majd indult a fürdőbe, nem fújtatott, köpködött a zuhany alatt, mint a többiek, halkan, észrevétlenül mosdott, magára öltötte a kopott ruhát, s úgy surrant ki, mint aki szökik, s fél, észrevehetik. Gádor, az üzemvezető sem sokat törődött vele, kiadta neki a munkát, olykor megállt mellette, elnézte, hogyan göngyölíti le a kés a befogott darabról a felesleget, várta, hátha szól Veréb valamit, de az csak a kést nézte, néha idegesen a homlokához kapott, letörölte a verejték- cseppeket, észre sem vette, valaki áll mellette. Gádor vállat vont, y tovább ment, s elviccelődött a többiekkel. Tudomásul vették, hogy ilyen, s nem törődtek tovább vele. Magának való, savanyú pali — mondták, ha olykor, véletlenül szóba került a hagyományos sörözésekkor, de azután gyorsan másról kezdtek beszélni, mintha még a téma is zsenirozná őket. Több száz ember között egy úgy elveszhet, mint levegőtengerben a porszem. Olykor felcsillan, de azután szem elől veszik. Veréb soha nem csillant fel,, csak lebegett az embertengerben, csavar volt, helyén lévő csavar, semmi több. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megpróbálja máshová illeszteni, hátha ott is tartani fog, de az sem, hogy hátha a mostani he-1 lyén gyönge. Olyan természetes volt, hogy ott van, ahol van, mint a fák zöldje, nyárön a nap, télen a hó. rizombat volt, kettőre jöttek be, a délutá- nos parti. Káromkodtak, hogyan hagyták itt a gépeket a délelőttös disznók, dühös mozdulatokkal
